Hamisgulyás és tükörlovag – Malonyai Péter publicisztikája

Kicsit félek megszólalni, mert a modern futball mai tobzódása közepette rengeteget hallok a rendszerekről, no, nem a futballkedvelők körében, hanem a felkent szakértőktől. Itthon persze, mert ott, ahol a győztes irányzatokat megálmodják, megvalósítják, az alkotók, a magasan jegyzett edzők nemigen beszélnek ilyesmiről. Csinálják – és kész. Mindenfajta elméletieskedés nélkül. Mármint a kívülállókhoz szólva, akik élvez(het)ik a végeredményt. A különféle konferenciákon, szakmai fórumokon persze igen – ott is a helyük, ha úgy tetszik.

Anglia és Spanyolország monarchia, Németország és Olaszország köztársaság – rögzítem, mert a felsoroltak klassziscsapatai hivatalosan ebben a rendszerben futballoznak. Ahogy a mi fiaink is köztársaságban, ha úgy tetszik, ebben már utolértük a németeket és az olaszokat. Ennyit a rendszerről.
Túlzok? Persze, mert szeretném, ha a szakértőink visszatérnének a földre. Ahol az a nagy igazság, hogy a futball a világ legegyszerűbb játéka – volt. A lesszabály kivételével minden könnyen érthető a hölgyeknek is, rúgni kell és menni, s ha az én csapatom győz, az a legnagyobb boldogság.
Az Aranycsapat idejében Sebes Gusztáv nem beszélt 4–2–4-ről, egyszerűen csak úgy látta, hogy Zakariás Józseffel stabilabb a védelem, Hidegkuti Nándor pedig hátravontan képes a legjobban kiteljesedni, s ez még a támadások igen nagy hasznára is válik.

De ha visszalépünk, a klasszikus 2–3–5-ből sem azért lett a sokáig vitatott 3–2–5, azaz a WM-rendszer, mert a jó öreg Angliában (többek között) bizonyos Herbert Chapman az Arsenalnál a fejére csapott és lépett, hanem igyekezett igazodni a lesszabály megváltoztatása (1925) utáni időszakhoz. A módit nem hívta rendszernek, de élvezte, hogy a nézők elájulnak attól, hogy csapata egyik pillanatról a másikra képes átmenni védekezésből támadásba.

Persze, ehhez klasszisfutballisták kellettek – voltak. Higgyék el nekem, még úgy is, hogy mostanság már kevesen emlegetik Eddie Hapgood, Cliff Bastin vagy Herbie Roberts nevét. Ez így van rendjén, hiszen a sport s benne a futball már csak olyan, hogy szinte évről évre születnek új hősök.

Persze van, ami állandó, s ezt a rendszereknél is figyelembe kell venni. Nem mindig vették, nálunk sem, talán legfeltűnőbben a negyvenes évek elején, amikor (futball)hatalmi szóval kimondták: WM-rendszer, és kész!

Mielőtt rátérnék a részletekre, idézném Schaffer Alfrédot, a kor jeles mesterét, aki a rendszerek csatájakor így beszélt: „A pálya nem lett nagyobb, ugyanannyi hely van rajta évtizedek óta – aki jobban tud futballozni, az nyer –, a többi taktika, ami mindig volt.” A rendszereken belül is, és ez a lényeg, de hogy Schaffer „Spécivel” folytassam: „Majd, ha megváltoztatják a szabályokat, új lesszabályt hoznak, vagy fölemelik a játékosok számát tizenháromra, akkor majd más felállás válik szükségessé.”

Ami pedig a mi mesénket illeti, 1941 őszén a futballválogatott nem csupán kikapott Kölnben, egyszerűen agyonverték (0:7). Ekkor kezdődött a rendszervita, a parancsot az Országos Sportközpont (OSK), pontosabban elnöke, Misángyi Ottó adta ki, leiratában felszólította az MLSZ-t, hogy döntsön, melyik rendszer az üdvözítő. Az Edzők Testülete 23:6-ra, az MLSZ országos tanácsa 38:4-re hozta ki a WM-rendszert, a Nemzeti Sport hathatós támogatása mellett. Az újság a titkos szavazást kiemelve hangsúlyozta, hogy szó sem lehetett kényszerről, megfélemlítésről. Miközben a korszak zsenijét, a látványosan WM-ellenes, ereje teljében lévő Sárosi „Gyurkát” mellőzték a válogatottnál.

Igaz, az ellenzők nem éppen szakmai érvekkel álltak elő. A legkedveltebb fordulat az volt, hogy a WM-rendszer angol találmány, és mi háborúban állunk Angliával. A Nemzeti Sport válasza nem csupán helytálló, hanem szellemes is, mondván, az amerikai mogyorónak semmi köze Roosevelt elnökhöz, a kínai porcelánnak pedig Csang Kaj-sekhez. A másik okoskodás szerint a WM-rendszer nem felel meg a magyar természetnek. Erre az volt a felelet, hogy sőt – ugyanis annak kedvez, aki gyors, harcos, kitartó. Hogy ezek az erények rendszerfüggetlenek, az természetes, de – maradva a kornál – fontos, hogy a németek WM-rendszerben lőttek nekünk egy hetest, az MLSZ tanácsülésén pedig fordítva szólt az érv, eszerint a WM a magyar ifjúságot küzdeni és harcolni tanítja.

Később – legalábbis szupermodern korunkig – nem nagyon került elő a rendszer. Az 1958-as, kudarccal végződő világbajnokság után Csanádi Árpád szögezte le, hogy „nem a játékrendszerek, a taktikák határozzák meg végső fokon labdarúgásunk jövőjét, hanem játékosaink képzettsége, tudása. Régi szabály: olyan taktikát alkalmazzunk, amilyen játékosanyagunk van”. Egyetértek, ahogy Baróti Lajossal is, aki 1992-ben mondta: „Ma is van játékrendszer, ám a feladatkörök nem tisztázottak. Azaz ismertek, de senki sem használja azokat. Ez a magyar labdarúgás nagy baja. Mindenki mindent akar játszani, miközben semmit sem játszik.” És végül Mezey György, a 2014-es világbajnokság után: „A mai futballban nem aktuális játékrendszerekről beszélni, sokkal fontosabb a játékosok technikai és taktikai felkészültsége.”

Csanádi Árpád, Baróti Lajos, Mezey György – nekik szívesebben hiszek, mint napjaink önfényező szakértőinek. Persze, nemcsak én, a nagyvilág is.

Megjegyzem, a rendszerelmélet is alátámasztja, hogy a legtöbb a szisztéma elemein (esetünkben a játékosokon) múlik abban, hogy működjék az egész. Nem egyszerű, már az alapoknál sem. Nálam úgy kezdődött, hogy volt a kapus, a hátvéd, a fedezet, a csatár, belőlük lett később a kapus, a védő, a középpályás, a támadó, ma pedig már csak a számok röpködnek, 6-os, 10-es s a többi pozíció. Olvasom, hogy a válogatós edző 25 pozícióból csemegézhet a siker érdekében, mert ma már nincsenek posztok, csak szerepkörök és azokon belül feladatkörök. A szerző szerint ezekre létezik angol szakkifejezés, de magyar csak kevés, és „sokszor nem tudjuk azonosítani, hogy az adott angol kollokációnak melyik a magyar párja”. Itt álltam meg, mert ha már kollokáció és nem szókapcsolat, akkor már ejtem is az egészet, még úgy is, hogy tanultam latint.

De folytathatom a hamis kilencessel, amiről a gulyás jut eszembe, ami azért igazi formájában, hússal tökéletes, vagy a tükörszélső, amiről nálam Cervantes Don Quijotéja ugrik be, a tükörlovag, aki az álmok ellenségeként, tehát a valóságot jelképezve jelenik meg a hősünk előtt. Ez akár jelkép is lehet.

Ennek jegyében elismerem, belefér, hogy egyszer elém vezessék a kombinatorikát a képernyő lovagjai, hogy lássam, mennyire okosak. Ám nekem nem magasröptűen kell tudnom a pozíciókról, hanem hétköznapian. Főként, hogy a semmit magyarázgató meghívottak többségével az a bajom, hogy – láttam őket játszani. Hiába, nagy teher az életkor… Például arra is megtanít, hogy becsüljem azokat, akik tudnak, s kerüljem, akik mindent – jobban tudnak.

Annyi okos ember van dumában nálunk a futball környékén, hogy nem is értem, miért nem mi vagyunk a világ legjobbjai. Mint voltunk az ötvenes években. Ezért, ha nem is hepiendként, de boldogabb végként idézném is Sebes Gusztávot: „Játékosaink valóban, ha nem is a pólyában, de egész kicsiny korukban kezdték a labdarúgást, sok olyan jellegzetes tulajdonság felett rendelkeznek, amelyek nélkül klasszisjátékosok el sem képzelhetők. A magyar játékosanyag fizikai és atlétikai képességei mellett a labdarúgás szellemi részében is ritka adottságokat, rátermettséget árult el. A magyar játékost virtuóz technikája mellett ötletessége, szellemes helyzetmegoldásai, sziporkázó akciószövése és játékának természetes könnyedsége, eredményessége tette elsősorban világhírűvé. A magyar játékszellem nem tűri el semmiféle játéksablon bilincseit.”

Akkor még nem volt népi játék a tolódás, a kulcs-, a fel- és a bepassz, viszont voltak klasszisaink.

Rendszeresen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!