Baglyok és pacsirták – Malonyai Péter publicisztikája

TÖRŐCSIK ANDRÁS HALÁLA után nem először és nem utoljára kerül elő, hogy Törő – zseni volt. Magam is így tartom, azzal együtt, hogy hiába kerestem, keresem, nem találtam pontos meghatározást a zsenire. Erik M. Lund és Ian Boggero azt írja, hogy a zsenialitás mindent jelent, ami embertársainkban eltér – itt a lényeg – a normálistól, ezért hajlamosak vagyunk kimondva-kimondatlanul betegségnek minősíteni.
TÖRŐCSIK ANDRÁS HALÁLA után nem először és nem utoljára kerül elő, hogy Törő – zseni volt. Magam is így tartom, azzal együtt, hogy hiába kerestem, keresem, nem találtam pontos meghatározást a zsenire. Erik M. Lund és Ian Boggero azt írja, hogy a zsenialitás mindent jelent, ami embertársainkban eltér – itt a lényeg – a normálistól, ezért hajlamosak vagyunk kimondva-kimondatlanul betegségnek minősíteni.

Laikus voltom ellenére mondom, hogy a betegség fogalmának előkerülése nagy marhaság (már elnézést, professzor uraim), de érdekesebb a viszonyítás. Mert mi a normális? Ez korok, társadalmak, szokások, erkölcsi normák, de még a jogi szabályozás szerint is változó lehet – és ezzel még távolabb kerültünk a definíciótól.

A zseni nem mindig tudja, mit csinál – olvasom –, mit tesz másként és miért, nála minden természetes. Az már kevésbé, hogy a „zsenifaktorral” megáldott vagy megvert gyerekeket mindenképpen stresszmentesíteni (szép szó, mi...?) kell. Ha ez azt jelenti, hogy másságába avatkoznak bele, akkor régen rossz az egész. És többnyire azt jelenti, mert a különleges képességeket nehezen bírja a többség – és itt már közelebb vagyunk a sporthoz, főként a csapatjátékokhoz.

Ám mielőtt tovább szűkíteném a kört, elárulom, hogy szintén a hozzáértők szerint zseni, akinek 160 feletti az IQ-ja, de van olyan közlemény is, amely 10 jelét sorolja fel a zsenialitásnak, így: legidősebb testvér, zenetanulás, karcsúság, aggodalmaskodás, humorérzék, kíváncsiság, rendetlenség, balkezesség, minden könnyűnek tűnik neki. Ez ugyebár kilenc, de jön a tizedik külön, mert ez a kedvencem: a zseni éjszakai bagoly, éjjel jár jobban az agya. Itt bizonyíték is van, kimutatták, hogy az éjszakai baglyok intellektuálisan fejlettebbek, mint a nappali pacsirták. Biztosan így van, nem tudhatom, mert én még egyik madárral sem társalogtam.

De ne ítéljük el a lélek általam vizsgált tudóit, jót akarnak ők a kategorizálással (is), arról nem tehetnek, hogy ők – többnyire – nem zsenik.

Mint még annyian.

Mindenesetre nálunk futballban egyszerűbb a helyzet. A Nemzeti Sport 1907-ben például azt írta, hogy: „Minek a tréning? Majd megjön a gyakorlat szépen magától. Minek a tanulás? Mikor ezen a gazdag földön mindenki kész zseninek születik.” Ha mindenki nem is, volt jó néhány, persze kevesebb, ahányat kineveztek annak. Orth György például bizonyítottan az volt, persze kora nem bírta ki, hogy ne szúrjanak neki oda. „Nincs kétség abban, hogy ő a legnagyobb magyar futballista, hogy igazi center és káprázatos fényességű zseni” – kezdte a Nemzeti Sport 1927-ben, majd rögtön hozzátette: „Csakhogy a futballista akkor igazi futballista, ha tudását hétről hétre bebizonyítja, és kemény mérkőzések sorozatán őrzi kondícióját, tudását és tekintélyét.”

Szerencsére az idő múlása nem csupán homályosít, hanem tisztít is, így az utókor – például a játékostárs Kléber (Kompóti) Gábor – azt őrizte meg, hogy a legváratlanabb húzásokat és megoldásokat váltogatta az egyszerűekkel, nem lehetett kiismerni, képtelenség volt sakkban tartani, kiszámítani, hogy mi a szándéka, minden helyzetben volt valami elgondolása, a legnehezebb körülmények között is felülmaradt az ellenfelével szemben.

Ez maradt meg, és ez így van jól. Ahogy Puskás Ferencről az olaszokkal kétszeres világbajnok edző, Vittorio Pozzo jellemzése. Azt mondta, ha figyeli a pályán, háromféle megoldást lát, de Öcsi a negyediket választja. Az angolok ellen, 1953-ban, az évszázad mérkőzésen lőtt visszahúzásos góljáról pedig: „A labdaművészet, az egyensúly, a gyorsaság csodája volt ez a gól. Egy-egy tizedmásodperctől függött. Czibor beadását Puskás a pillanat törtrésze alatt vette le a levegőből, a következő mozdulattal már el kellett húznia jobb lábbal a labdát a támadó Wright előtt, s a következő pillanatban már kapura kellett lőnie, hogy Merricket még készületlenül találja. Magasfokú technika, gyors elhatározóképesség és kivételes lövőkészség kellett ehhez a gólhoz. Mind megvolt Puskásban.” (A beadás valójában lapos volt, Puskás pedig ballal húzta el Wright elől – a szerk.)

Pedig ez már az a kor volt, amikor irtóztak minden különcségtől. Nem véletlenül mondták ki még a kerékpárszövetségben is, hogy a lusta és terméketlen, felelőtlen zseni nem ér annyit, mint a középszerű, de dolgozó és termelő versenyző. Vagy nem sokkal később (1958), hogy – a Népsport szerint – már szinte közhelynek számít a megállapítás: a zseni 20 százalék tehetségből és 80 százalék szorgalomból áll. Az indok: „Mi sem óhajtjuk egy kalap alá venni a matematikus Gausst például Pelével.” Ez azért helyes megközelítés, még úgy is, hogy a matematika fejedelmének tartott német tudóst (1777–1855) nem láthattuk a pályán.

A tudományos(kodó) háttér sem hiányzott, Nádori László professzor elmismásolta a választ arra, hogy léteznek-e zsenik a sportban, ha igen, szerinte azonos terhelés hatására jobb eredményt érnek el, gyorsabban tanulnak, célszerűen oldanak meg mindent, de legfőképpen együttműködésre törekszenek az edzővel. Nos, a különleges képességű sportolónak éppen ezekkel akadhat gondja a nagy egyenlőség szorításában.

De nem volt megállás, a futballban végképp nem. A marseille-i gyászos vereség (1969) után a Népsport leírta, hogy „a szurkolók nagy része ma már többre becsüli a majdnem tehetséges szorgalmast, mint a kiszámíthatatlan, bohém zsenit”. Ez azért merész megállapítás, hiszen például az 1972–1973-as idényben ott volt a pályán Albert Flórián, Básti István, Becsei József, Ebedli Zoltán, Fazekas László, Göröcs János, Karsai László, Kocsis Lajos, Müller Sándor, Nyilasi Tibor, Póczik József, Zámbó Sándor – íme egy tucat, akik miatt szívesen járt az ember meccsre.

A Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, Horváth Sándor (1932–2012) igazsága közel jár a lényeghez, arra felelve, van-e kedvenc futballistája. Így beszélt 1975-ben: „Hát ez nehéz kérdés. Inkább így fogalmaznék, ki van közel az érzelemvilágomhoz. Két ember. Pintér meg Törőcsik. Ugye, csodálkozol? Az egyik mesterember. A másik meg zseni. Szerepüket eljátszani nehéz volna. Mert születni kell mindkettőre.”

Egyetértek. Idézem is a fantasztikus küzdő Pintér Sándort, mert amit mond, az elvezet ahhoz, hogy mit nem kell(ene) csinálni a zsenikkel: „Nem tudom, mennyire futballisták azok a labdazsonglőrök, akik két lépést is nehezen tesznek meg. Mérni sem mérhettem magamat másokhoz. Nekem biztosan nem néztek volna el annyi mindent, mint a született zseniknek, akik egyik bocsánatból a másikba estek...”

Hát igen... Lehet akármekkora a fegyelem, ha nagy a tét, mindig hozzányúlnak a zsenihez. Nincs semmi következetesség a bánásmódjukban (jéghideg kontra tűzforró), ami már átvezet a neveléshez, azaz bocsánat, a tehetséggondozáshoz. Szép kifejezés, ugye? Hogy mit is jelent, itt sem derül ki, hiszen a pedagógia szakportáltól nem lettem okosabb: „A tehetséggondozás célja a kiemelkedő képességű gyermekek, tanulók támogatása pedagógiai és pszichológiai eszközökkel annak érdekében, hogy képességeik még jobban ki tudjanak teljesedni.” Gondolták volna?

Nem kommentálom, de hozzáteszem, a teendőkről nem esik szó, példák pedig nincsenek. Hogy a kudarcok hiányoznak, az hagyján, önmenedzselés is van a világon, de hol vannak a sikerek?

Hogy azért létezik a hozzáértés is, arra álljon itt Budavári Ágota sportpszichológus összegzése: „Nagyon kevés olyan sportoló van, aki egykori csodagyerekként befutotta azt a pályafutást, amit jósoltak neki. A gyerekek bekerülnek egy közösségbe, ahová képtelenek beilleszkedni az életkori sajátosságaik miatt. Más értékrendet vallanak, más az érdeklődési körük. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy még nem kiforrott személyiségekről beszélünk, nekik még fel kell építeniük a saját életüket.”

Tehát megint a nevelésre, a törődésre lyukadtam ki.

Amihez persze nem kell zsenialitás.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!