Nincs lehetetlen – Pór Károly publicisztikája

Egy évvel ezelőtt,      a szokásos évértékelésben azt írtam, olyan mérkőzésekkel nem büszkélkedhetett az elmúlt harminc évben a magyar futball, mint 2021-ben. Akkor persze sok „hozzáértő” bizonygatta, hogy a 2018-as világbajnok franciák, a 2014-es vb-győztes németek és a legutóbbi Eb-ezüstérmes angolok elleni döntetlenek vagy a lengyelek legyőzése Varsóban csak a véletlen művei voltak a válogatottól, és az albánoktól elszenvedett két vereség után hajlamos voltam én is elhinni: egyszer volt Budán kutyavásár – a Nemzetek Ligájában majd a helyünkre kerülünk.

Erre mi történt? Az, hogy majdnem megnyertük az A-liga egyik legerősebb csoportját, azok után, hogy az angolokat oda-vissza, 1–0-ra és idegenben 4–0-ra legyőztük és nyertünk Németországban is. Csak az Európa-bajnok olaszoktól kaptunk ki, igaz, tőlük kétszer is. Tehát, ha a 2021-es évről azt gondoltam, ilyet még nem láttam, akkor a 2022-esről nyugodtan írhatom, ilyenről még álmodni sem nagyon mertem – és ezzel alighanem sokan vannak így.

Kapcsolgattam a tévét karácsonykor, a különböző sportcsatornákon mentek az év végi ismétlések, és mit látok? Az egyik adón éppen megszerezzük a vezetést Szalai Ádám sarkazásával Lipcsében, a másikon pedig Hajdú B. István harsogja Wolverhamptonból: „Dörzsöljük meg szemeinket és higgyük el, amit látunk!” Aztán mire a gyerekek kicsomagolták a fa alá rejtett, a régi időket idéző, de mégiscsak új, keresztbe csíkos magyar válogatott mezeket, már kezdődött a Ferencváros monacói mérkőzése – az a találkozó, amelyen az FTC 1–0-ra győzött, megalapozva egy, a csoportkörök bevezetése óta sosem látott magyar sikert az európai kupákban. A Ferencváros első magyar csapatként tudott továbbjutni európai kupa (BL, UEFA-kupa, Európa-liga, Európa-konferencialiga) csoportköréből, ráadásul első helyen ment tovább, rögtön a legjobb tizenhat közé, azaz nyolcaddöntőbe kerülve ezzel.

Két ilyen év után, amikor a már 2021-ben is hihetetlennek tetsző eredményeket sikerült még tovább javítani, egyszerűen nem lehet azt mondani, hogy nem fejlődik a magyar labdarúgás. Persze, a „hozzáértők” ezúttal is elmagyarázták, mindez csak szemfényvesztés, hiszen a Nemzetek Ligájában nem is nagyon akartak futballozni az angolok és a németek. Azért milyen érdekes, nem, hogy a németek nagy érdektelenségükben csak rúgtak öt gólt az olaszoknak az NL-ben? Lehet, hogy csak mi nem vagyunk szimpatikusak nekik, ezért ellenünk dafke nem hajlandók futballozni? Ezért is dobálhatták meg a szurkolóik Szoboszlai Dominikékat a lelátóról Lipcsében, és ezért képtelenek ellenünk nyerni most már három tétmeccs óta? Viszont, ha ellenünk csak direkt, tiltakozásból nem játszottak, akkor mi lehetett a gond a vb-n, Japán ellen?

Ugyanakkor van itt valami, ami az eredményeinknél is fontosabb: Marco Rossi szövetségi kapitány folytatta az elmúlt évek szisztematikus építkezését, s olyan játékosok tudtak bemutatkozni tavaly a válogatottban, akik a következő esztendőkben kulcsemberek lehetnek. Callum Styles és Kerkez Milos már most annak tekinthető, de Ádám Martin is fontos szerephez juthat a közelgő Eb-selejtezőkön, míg Baráth Péter, Dárdai Pál, a góllal bemutatkozó Németh András vagy éppen a 18 éves Vancsa Zalán hosszabb távon válhat meghatározó játékossá (a nyolcadik újonc Szappanos Péter volt).

Egyértelműen korszakhatárhoz ért a válogatott – ezért jelzésértékű az is, hogy a 22 éves Szoboszlai Dominik lett az új csapatkapitány –, s jó hír, ha nem is lépnek egymás sarkára a tehetségesebbnél tehetségesebb új futballisták, van kikből válogatnia Marco Rossinak. Ez három fontos tényezőnek köszönhető. Az egyik, hogy az utánpótlás-válogatottak, annak ellenére, hogy kiemelkedő eredményekkel nem büszkélkedhetnek az elmúlt esztendőben, továbbra is jó előszobának bizonyulnak a tehetségek számára. Szalai Attilától és Szoboszlai Dominiktól kezdve Bolla Bendegúzon, Schäfer Andráson és Schön Szabolcson át a Kerkez, Baráth, Németh trióig sorra tűnnek fel Rossi csapatában azok a fiatalok, akik végigjárták a különböző korosztályos együtteseket.

A másik, amire sokan talán legyintenek: a Ferencváros folyamatos, most már negyedik éve tartó csoportkörös nemzetközi szereplése. Igen, az FTC-ben nem sok magyar kap lehetőséget, viszont például Dibusz Dénes a Ferencvárosban 67 európai kupameccset játszott már az évek alatt (közülük 2022-ben 13-at), ami olyan rutint adott neki, hogy jelenleg Gulácsi Péter sérülése ellenére sem kell aggódnunk a válogatott Eb-selejtezőit megelőzően a kapusposzt miatt. Aztán említhetjük a védelemből Botka Endrét is, aki a válogatottban és az FTC nemzetközi meccsein is bizonyított már, a sor pedig a középpályás Vécsei Bálinttal folytatódhat, hosszabb távon pedig a múlt esztendő ferencvárosi felfedezettje, Pászka Lóránd is alternatívát jelenthet a szövetségi kapitány számára.

A harmadik kulcsfontosságú tényező, hogy Rossi és az MLSZ egyre hatékonyabb a honosításokkal. 2022-ben öt olyan játékos lépett pályára a magyar válogatottban – Loic Nego, Willi Orbán, Kerkez Milos, Callum Styles és Dárdai Pál személyében –, akik nem Magyarországon születtek és nem itt kezdtek el futballozni. Ez persze megint egy olyan terület, amit sokan a magyar futball szegénységi bizonyítványaként próbálnak feltüntetni, miközben Marokkóban aligha zavar bárkit is, hogy a vb-n négy közé jutó válogatott 26-os keretének több mint fele, 14 játékos nem az észak-afrikai országban látta meg a napvilágot. Nyilvánvaló, hogy a magyar utánpótlásképzés még nem tart ott a kinevelt tehetségek számában, ahol szeretnénk. Ezzel együtt látni kell, mostanra kezd felnőni egy generáció, amelynek a szülei, nagyszülei a rendszerváltozást követően, az 1990-es, 2000-es években kerültek külföldre, egy generáció, amely nem Magyarországon nőtt fel, de valamely családtagja révén kötődik az országhoz és szívesen szerepel nemzeti együttesünkben, ha meghívót kap. Illetve van egy másik csoport, idetartozik például Nego vagy Kerkez, akik úgy érzik, sokat köszönhetnek az országnak a karrierjük alakulásában, és látnak pers­pektívát a magyar válogatottban, tudják, minden feltétel adva van ahhoz, hogy velük együtt fokozatosan fejlődjön a válogatott, ezért büszkén öltik magukra a magyar címeres mezt.

Mindezek ellenére ne legyenek kétségeink: 2023 pokolian nehéz lesz! Azért, mert a mögöttünk hagyott időszakban nagyon magasra tette a válogatott a lécet azzal, hogy több topcsapatot is meg tudott verni és az Eb-selejtezőkre az első kalapból kapott besorolást. Egy olyan csoportba, amelyikből az egyenes ágú Eb-kvalifikáció már nem a bravúrkategóriába tartozik, hanem kötelező igény. Csakhogy a bolgárok, a litvánok és a montenegróiak ellen már nem építhetünk elsősorban kontrákra, mert az NL-ellenfelekhez képest várhatóan sokkal inkább átengedik majd a területet, nekünk kell kreatív támadójátékkal kirukkolni.

Klubszinten az új évre nézve most már reális lehet a Ferencváros számára az Európa-liga után a Bajnokok Ligája csoportköre (ha az esélyeknek megfelelően tavasszal újra bajnok lesz az FTC), és egy újabb tavaszi szereplés kiharcolása az El-ben a következő idényben is (akár a BL-ből átkerülve). Emellett jó lenne, ha Pászka Lóránd után lenne ismét olyan magyar játékos, aki a nemzetközi porondon is bizonyítani tud a Ferencvárosban. Az FTC jó szereplése mellett a következő cél az lehetne, ha még egy magyar csapat eljutna európai kupa főtáblájára, de a jelenlegi idény tapasztalatai azt mutatják, nem bajnoki ágról ehhez továbbra is hatalmas bravúrokra lenne szükség.

Megmászandó csúcsokat tehát a tavalyi eredmények után is találhatunk bőven a magyar futball számára. Viszont 2022 valóban azt példázza: nincsenek lehetetlenek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!