Válogatott dalra várva – Vincze András publicisztikája

Kikopott a futballból a közös éneklés. Emlékszem, hajdanán nem kezdődhetett el úgy világ- vagy Európa-bajnokság, hogy ne állították volna mikrofon elé a nagy tornára kijutott válogatottakat: a mexikói Mundial előtt idehaza kislemezt adtak ki, a magyar nemzeti csapat legjobbjai daloltak rajta. A németek – akik amúgy is alaposan beleélik magukat az ilyesfajta lelkesítésbe – a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években mesterei voltak ezeknek az „Irány a pálya, győzni megyünk!” slágereknek, de ahogy visszakerestem a népszerű videomegosztó oldalon a régi idők focijának trilláit és tralláit, anno még a csehszlovákoknak, románoknak, bolgároknak is volt valami bakelitlemezre karcolt vérpezsdítő nótájuk.

Hanem vissza a magunk portájára: valami különös véletlen folytán volt szerencsém egyszer meghallgatni a nyers verzióját az egyik felvételnek, és bocsássanak meg ezért a hajdani aranylábú szereplők, de azt a néhány percet senki sem bírta ki röhögés nélkül, mert ennyi hamis hangot még Pechán tanár úr énekóráján sem produkált a IV. e, pedig ott aztán recsegett szépen minden srác mutáló hangszála, nem csoda, hogy a szegény óraadó dalmester a végén könyörögve kérte, hogy a fiúk kivételesen az év végéig maradjanak csendben (jól is jött ez a kivételezés, mert természetesen a legnagyobb nyugalom akkor volt, amikor a tanterembe sem tettük be a lábunkat, hanem mentünk az iskolaudvarra kiskapuzni a szabad negyvenöt percben). Ami döbbenetes volt, hogy azon a hamis, összevissza futballindulón a hangmérnökök és a technikusok olyan mestermunkát végeztek, hogy a végső verzióban (azt is meghallgathattuk) már minden hang tisztán utat talált magának, ki lehetett adni, fel lehetett tenni a lemezjátszóra, és ami a lényeg, többször egymás után meg is lehetett hallgatni.

A hajdani legendás futballslágerek sodrában mifelénk a legjobban marketingelt nóta a „Meglátja mester, menni fog!” című volt, és hogy ez mennyire igaz, lám, még ebben a történetfolyamban is megkerülhetetlen. Nem véletlenül. Már a dal címe is remek, olyannyira „öltöztet”, hogy minden sport- és élethelyzetre, mi több, sportcikkre is ráhúzható. Ami anno rendkívül népszerűvé tette, hogy a kislemezen Verebes József is énekelt, azaz a korszak ünnepelt edzője, aki az ETO-ból aranyérmes csapatot, valamint legendát is épített (sőt, inkább alkotott) Győrben, majd az MTK-nál is mágikus varázslatot tett, amikor a kék-fehéreket is bajnoki címig vezette. Nos, ez utóbbi futballszakmai tettnek állított hangjegyekből emlékművet a „Meglátja mester…”, és ami még fontos részlet: a Mágus mögött az aranyérmes csapat futballistái harsogták a refrént.

Manapság kicsit már más idők járnak.

Van éneklés, de nem saját, mármint kifejezetten a népszerű klubcsapatokra vagy éppen a magyar válogatottra írt szerzemény. Már majdnem tíz éve annak, hogy a franciaországi kontinenstorna előtt a szurkolók megszavazták, hogy az „Éjjel soha nem érhet véget” című dal legyen a nemzeti csapat és a drukkerek közös örömhimnusza. A választás telitalálat volt, hiszen – ki ne emlékezne – az akkor még Bernd Storck vezette válogatott Eb-eredményei a főváros utcáira zúdították a boldogságban és futballszerelemben fürdő rajongókat. Nem tudott egy centit sem haladni a „négyes-hatos” villamos, mert a Körutat ellepték a fiatalok, öregek, nők, gyerekek, s nekem speciel olyan érzésem volt akkor, mint az 1990-es vb-n Olaszországban, amikor az azzurrik rajongói – főleg Salvatore Schillaci góljainak köszönhetően – tenyérnyi helyet nem hagytak szabadon Róma utcáin, s mi, a tornáról tudósító újságírók öt-hat, néha tíz kilométeres sétával juthattunk el a szállásunkig a Stadio Olimpicóból. Szóval néhány éve Buda és Pest utcáin zengett-zúgott a közös sláger, és az éjjel nem ért véget, annak tükrében főleg, hogy négy évvel később már a magyar fővárosban rendezett Eb-meccsek előtt és után is folytatódott ez a dalban és éneklésben megtestesülő rajongás, amire két, sőt három generáció képviselői oly sokat (hosszú évtizedeket) vártak. Ugyanígy a mai napig látható még az a 2015 novemberében készült felvétel (rég volt ez is, de szép volt), amely a legendás norvégverés után készült a magyar csapat öltözőjében: az igencsak pengés, technikás labdarúgóból lett nagyszerű zongorista-előadóművész, Rakonczai Imre kísérete mellett zúgott a „Nézését meg a járását” refrénű örökzöld mulatós, s ha valaki manapság meghallgatja a harsogó, örömittas ­dalolászást, nem kell befognia a fülét, mert a magyar labdarúgólegények szép harsányan és tisztán énekeltek együtt a művész úrral.

Nos, ha valamikor, mostanában lehetne itt az ideje annak, hogy a zenei világban megihlessen valakit a magyar futball legjobbjainak produkciója, és őszintén szólva arra is kíváncsi lennék, vajon hogyan énekelnék meg saját sportolói élethelyzetüket a válogatott tagjai. És most nem valamely aktuális sláger lenne igazán nagyszerű futballdal, hanem egy önálló szerzemény. Ugyancsak kíváncsi lennék, milyen stílust választanának manapság azok, akik címeres mezben állítanak talpra több mint hatvanezer szurkolót a Puskás Arénában és milliónyit a stadionon kívül, s persze az is érdekes kérdés, van-e olyan zenész (aki netán ott is van a Puskás Aréna lelátóin), akit a válogatott meccsek miliője, a jó eredmények eufóriája és úgy egyáltalán, a nemzeti csapatot övező rajongáshullám valami igazán egyedi hangjegy-kompozícióra ihlet, azaz még évtizedek múlva is énekelhető és a szöveget bármikor idézhető művel lepi meg az igencsak tekintélyes létszámú rajongótábort (lásd még ugyebár a manapság is idézett Meglátja mestert).

Rap, reggae, pop, rock, funky?

Júniusban már rajtol az Eb, úgyhogy sok idő nincs arra, hogy valóban berobbanjon a köztudatba „a” sláger, ráadásul a mai világban nem elég egyetlen csatornán népszerűsíteni a futballdalt (anno ugyebár nem voltak kereskedelmi médiaállomások, amelyek „nulla–huszonnégyben” zengték a nótát, amelyet aztán a kőművestől az asztaloson át a futószalag mellett dolgozó melósig mindenki fütyült is), s az is kérdőjeles, vajon össze lehetne-e hozni egy ilyen közös, nagyívű éneklésre a nemzeti csapatot, kezdve a szövetségi kapitány Marco Rossival (olaszként neki a vérében kell lennie az érzelmes vagy éppen keményebb oktáv-, ritmus- és hangterjedelemnek), és nyilván a minőség sem lenne elhanyagolható szempont.

Kollégáim szerint a 2024-es németországi Európa-bajnokságon szintúgy részt vevő Anglia biztosan megénekli a saját kontinenstornadalát, ugyanis a futball „őshazájában” nemcsak a passz, a lövés, a tért ölelő ívelések és a nagy fejesek hagyományát őrzik, hanem azt is, hogy a válogatott akár világbajnokságra, akár Eb-re indul, közös slágernek lennie kell. Megjegyzem: ez nagyszerű szokás, sőt annál is több, hiszen mi magunk is tudjuk, hogy egy-egy dallam milyen rendkívüli érzelemmel magnetizálja a labdarúgót és a szurkolót, arról nem beszélve, micsoda érzelmi töltetet jelent, ha van egy igencsak sajátos mondanivalójú, egyszersmind megtanulható melódia, szöveg.

S még mielőtt bárki arra gondol, hogy ez az egész csak fikciónak jó, hát nem, nagyon is komolyan gondolom és írom, hogy mostanság futballügyileg pontosan ott tartunk, mint anno a mexikói világbajnokság előtt, amikor az ország, sőt az öreg Európa tekintélyes része favoritként (is) emlegette nemzeti csapatunkat, és az emberek áhítattal és reménnyel várták a meccseket. Sőt a labdarúgás a mindennapok sodrásában az egyik legfontosabb életrészlet volt, vagyis nem akadt egyetlen olyan szeglete sem az országnak, ahol ne a labda lett volna a középpontban.

Szóval, személy szerint nagyon várom 2024 egyik legnagyobb slágerét – ez a csapat tényleg megérdemelné.

Dúdolhatnánk a dalt a következő világbajnokságig vagy akár évtizedeken át. Ha már végre vannak figyelemre méltó eredmények, vannak jó játékosok, van remek kapitány – egyszóval: van egy csapat. Ahogyan abban is biztosak lehetünk, hogy Szoboszlai Dominikéknak van – hangjuk is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!