Birtoklás, érintés – Dlusztus Imre publicisztikája

Oly gyakran emlegetjük Gary Lineker klasszikus mondását, mely szerint „a foci olyan játék, amelyet huszonketten játszanak kilencven percen keresztül, és mindig a németek nyernek”, hogy megfeledkezünk Johan Cruyff nagy igazságáról, amelyet az olaszokról mondott: „Nem tudnak megverni bennünket, de attól még kikaphatunk tőlük.”

A nagy holland arra próbált rámutatni, hogy a labdarúgásban, de más sportágakban is alulértékelik a védekezést, holott egy szervezetten védekező csapat gyakran eredményesebb, mint egy kiváló támadókat felvonultató. E taktikai elemet a különböző játékelemző programok is kevésbé értő módon kezelik, mint a támadást. Ha egy csatár húszról kilövi a stadionból a labdát, bekerül a neve mellé egy lövés, tehát vállalkozó kedvű volt, ha viszont egy védő döntő szituációban úgy ment, hogy a labda az oldalvonalnál az ellenfél második hullámban érkező játékosához kerül, a program minősítheti rossz passznak is a produkciót.

Az életben, így a sportban is az a célravezető, ha harmónia, egyensúly jellemzi a teljesítményt. A csapatjátékokban a támadás és a védekezés kiegyensúlyozottsága hoz jó eredményt. Ha túlzottan támadópárti egy edző és folyton azt hangsúlyozza, hogy az egy rúgott gól több a nullánál, de elfelejti, hogy nulla kapott gólra már biztosan adnak pontot, akkor felborítja ezt az egyensúlyt. Ráadásul még azt is elfelejti, hogy a nagyon drága csatárok csak a saját stabil védelmükre építve válhatnak (gól)királlyá.
Egyik közeli labdarúgó rokonom szokta mondani: „A világ legrosszabb dolga a futball.”

Meg még azt is megemlíti gyakran: „A foci nehéz kenyér.” Arra akar utalni, hogy egy labdarúgó-mérkőzésen egyetlen gól képes meghatározni a végkimenetelt: gyökeresen megváltozhat a taktika, a játékosok gondolkodása, a nézők viselkedése. Ráadásul itt jóval gyakoribb a meglepetés, mint például a kosárlabdában, ezért egy esélyesként bekapott vagy esélytelenül lőtt gól erős frusztrációt válthat ki az egyik és ígéretes felszabadultságot a másik oldalon. Minél több pont, gól jellemző egy sportágra, annál inkább érvényesül a papírforma. Ha egy kosárlabda-bajnokságban az utolsó ellátogat az elsőhöz, alig-alig fordulhat elő váratlan eredmény, és ugyanez igaz a kézi- és a röplabdára is. A jégkorongban, ahol az átlag egy meccsen 5-7 gól, de még inkább a futballban, ahol 2.5-3, valójában bármi megtörténhet.

A téma szakértői szerint (mint például Chris Anderson és David Sally, a Számháború című zseniális könyv szerzői) a képességek közötti különbségek akkor fejeződnek ki jobban az eredményben, ha magas gólszám jellemzi a sportágat. A kosárlabdában a palánk alatt sokkal jobban kidomborodik a nagyobb tudás, mint a jégen a folyamatosan ütköző hokisok között. Nem beszélve a labdarúgásról, ahol a mérkőzések negyven százalékában nem érvényesül az előzetes esély.

Az ismert sportágak közül a futballban a legalacsonyabb a gólátlag, mégis ez a legnépszerűbb, a legnézettebb, a legtöbb témát adó, a legtöbb pénzt mozgató sportág. Ha tehát a mérkőzések kommentátorai arról beszélnek, hogy attól jó egy meccs, mert sok gólt láthattunk, a játék egyik fő jellemzője mellé lőnek. Tévúton járunk, ha a gólok számával azonosítjuk a találkozók élvezhetőségét vagy az adott bajnokság színvonalát. A magyar élvonalban legutóbb 3 gól volt a mérkőzésenkénti átlag, a Serie A meccsein 2.8, a Premier League találkozóin 2.6. Ezekben a bajnokságokban tehát kevésbé élvezetesek a meccsek? A brazil élvonalban hagyományosan kevés gól születik, mindössze 2.4 meccsenként. Tehát Brazíliában tudnak a legkevésbé bánni a labdával?

Tudjuk, hogy nem így van. De miért olyan nehéz a góllövés? Sok szempontot lehetne felsorolni. Ilyen például a pálya mérete, ami 0.7 hektár, szemben a kilenced akkora kézilabdapályával. A fociban elég nagy távolságokat kell megtenni a kapuig, ráadásul jelentős szerepe van a lesszabálynak.

Mindenesetre minden sportágat a maga belső összefüggései alapján célszerű elemezni. A futballnál maradva érdemes rápillantani néhány örökbecsű aforizmára, hátha eligazítást nyújtanak, mint Lineker keserű mondata. Ott van mindjárt a labda gömbölyűségére vonatkozó, amelyet sohasem idéznek eredeti formájában. Sepp Herberger mondta, hogy „a labda gömbölyű, ezért a játék iránya bármikor megváltozhat”. Ezt a gondolatot építette tovább Pep Guardiola, aki a futball sötétebb oldalának nevezte a védekezést, de azt is hozzátette, hogy csak azok a játékosok lesznek eredményesek, akik jól ismerik a labdarúgás mindkét oldalát.

Gyakran halljuk az edzői panaszt, hogy „kikaptunk, holott többet birtokoltuk a labdát”. Na, de hogyan? – ez itt a kérdés. A labdarúgás statisztikusai kimutatták: egy csapat még akkor is képes bent maradni egy magasan jegyzett bajnoki osztályban, ha mondjuk 38 találkozójából csak egy alkalommal birtokolja többször a labdát ellenfelénél. Ilyen volt a Stoke City a Premier League 2010–2011-es kiírásában. Abban az idényben az e téren listavezető Arsenalnál összesen több mint 30ezer labdaérintést lehetett feljegyezni, a Stoke Citynél pedig 18451-et. A londoni együttes végül a negyedik, a Stoke a 13. lett.

E tény arra figyelmeztet bennünket, hogy mindig a mélyebb összefüggésekig ássunk le. Az edzettség, szervezettség, pszichés állapot, koncentráció, motiváltság olyan vonatkozásait kell itt vizsgálni, amire eddig talán csak egyetemi kutatóműhelyekben tettek kísérletet. És az is lehet, hogy sokkal több statisztikai alapú elemzést kell elvégezni. A góllövőknél nagyon fontos mutató, hogy a találati átlaguktól mennyiben tér el a bajnokság topcsapatai ellen szerzett góljaik száma. Külön mutató kellene a bajnokság felső harmada, a középső és az alsó harmad elleni gólképességre, a jobb és bal lábbal, valamint fejjel szerzett gólokra, a kontratámadásokból, pontrúgásokból, egyéb akciókból esett gólokra.

Mert egy gólvágó csatár kiválasztásánál arra is gondolni kell, hogyan illeszkedik be az adott csapat játékmódjába. A Stoke City például az említett idényben épp nyolc perccel kevesebb tiszta játékidejű meccseket játszott, mint a bajnok Manchester United, tehát a lassan elvégzett partdobásokból, az üresjáratokból, valamint az avítt felívelgetésekből élt meg. Hasonlóan fontos lenne megvizsgálni, hogy kik képesek a félidők utolsó öt percében gólt szerezni, mivel ez a mutató a szellemi-idegrendszeri állóképességet minősítené.

Én magam biztos vagyok benne, hogy a labdarúgásban előbb-utóbb kidolgozzák az ilyen irányú mérések módszertanát és technológiáját is. Olyan sok pénz múlik egy-egy jól felismert összefüggésen, hogy majd a meccs/gól, valamint a pályán töltött idő statisztikáit még további többtucatnyi mérőszám fogja kiegészíteni.

Ma a labdabirtoklási arány az egyik bűvös mutató, holott a birtoklásnál sokkal fontosabb az érintés minősége (könnyű passz, kulcspassz stb.), továbbá az, hogyan helyezkedik a társ. És van még itt egy érdekes kérdés, a gazdálkodásé. Én például szívesen kutatnám, hogy az NB I-ben melyik szakmai stáb (vezetők és edző) használja fel a leghatékonyabban a játékosokra költött pénzt. Átigazolási díj, fizetés, prémium és egyéb juttatás együttese osztva a bajnokságban elért pontszámmal.

Alig várom az MLSZ felkérését.