Macskajaj – Csinta Samu publicisztikája

Forrong az internet népe, a legszolidabban megfogalmazott kérdés is nagyjából így szól: mi ez a kosztümös színházi előadás? Sorolhatnék itt még néhány rávezető-kisegítő megközelítést, de azt hiszem, elég, ha csak annyit írok a környezetről, hogy futball, máris közkeletű nevet ölt a gyanú: bunda! A vád, amelynek megfogalmazásához szükséges tényállást az átlagosan „képzett” – persze olyan nincs is, csak magasan kvalifikált – szurkoló pillanatok alatt azonosít. Elég hozzá két hátrapassz, a kapus dadogó labdafogása, a másik beavatkozására váró hátvédpáros tétovázása, a lyukat rúgó csatár, a dolog azonnal egyértelművé válik. A drukker pedig mindjárt kinyilatkoztat, az információ meg már egyre gazdagodva hullámzik végig a soron. Persze a másik számára is nyilvánvaló volt az egész, finom emberként azonban nem akart vádaskodni, de most, hogy már nyilvánvalóvá vált, ő sem hallgathat, sőt, többet is tud a dologról. És így tovább, és így tovább.

Az eset nem általános értelemben megfogalmazott tanmese, bár elméleti kórismeként is alkalmazható lenne. A romániai labdarúgó-bajnokság első osztályának középcsapatai közé izmosodó Sepsi OSK járt így saját, korábban sokat és okkal dicsért híveivel. Elég volt hozzá két „gyanús” meccs, máris elöntötte a szennyes ár a különböző párbeszédfórumokat a közösségi oldalaktól a vasárnapi istentiszteletet megelőző, templom előtti beszélgetésekig.

Mindez azt is jelzi, hogy a futball változatlanul közösségi ügy, ami önmagában persze egyáltalán nem különös. A kisebbségi sors minden olyan sportalkalmat közösségi élménnyé avat, amely sikerrel kecsegtet, ahol együtt lehet örülni, meg lehet mutatni, megkockáztatom, különbnek deklarálni magunkat a többségi nemzet képviselőinél. Jó együtt drukkolni, énekelni, ünnepelni, búsulni, talán még megbocsátani is. Szóval az élet fontos eleme, akár a hajdani Futbóliában, ahol a munka is jobban ment, ha a hétvégén győztek az aranylábúak.

A teljes, mondhatni zsigeri azonosulás persze oda-vissza működik, nem is lenne életszerű, ha a szurkolók csak a győzelmeket élnék meg a legmagasabb hőfokon, a kudarcok, a csalódások esetén pedig Pósalaky úr módjára mondanák, hogy ugorgyunk. A vereség – főleg, ha lélektelennek ítélt játékkal párosul – már-már hazaárulással, egy nemzet büszkeségének sárba tiprásával egyenértékű, és nagyjából hasonló intenzitású érzelemhullámzást vált ki, akár a diadal. Azzal az apró különbséggel, hogy a sikert, a dicséretet könnyebben „viseljük el”, mint az ellenkezőjét. Valamiért így vagyunk összerakva. Az érzelmi libikókán szédítő az utazás, időnként gyomorforgató, a belső tartalom pedig főleg a mélységek felé közelítve kívánkozik kifelé. Talán ezért fogalmazzuk meg boldogságunkat szűkebben, már-már szemérmes visszafogottsággal, míg káromkodásaink, átkozódásaink szókészlete a kreativitás olyan rétegeiről árulkodik, amelyekről korábban talán sejtelmünk sem volt. Részben ezzel magyarázható a gyalázkodásözön, amely az idén a bajnokság alsóházi küzdelmébe szoruló Sepsi OSK legutóbbi két mérkőzését kísérte.

Menjünk azonban sorjában, mert mindennek van előzménye, még a múltnak is. Ez utóbbi rövid felvázolásaként mondjuk el, hogy a sepsiszentgyörgyi alakulat hét év alatt a létező legalacsonyabb osztályból a legmagasabba tornázta fel magát. A szurkolói eufória még ennél is gyorsabb utat járt be, ebben a tekintetben nincsenek evolúciós lépcsőfokok, a sikert egyszerre csak mindenki konszenzusos minimumként kezeli. A háromszéki csapat közujjongás közepette megkapaszkodott az élvonalban, sőt, a második idényben bekerült a felsőházi rájátszásba, ami a legrosszabb esetben is a hatodik helyet garantálta. A rájátszás tavasza már nem sikerült jól, a csapat talán első alkalommal szembesült a valósággal, egyszerre zuhant rá az addigi teljesítményből fakadó, részben irreális várakozások teljes súlya.

A „csodagyerekeket” rendre övező körülrajongást megélve, a Kárpát-medence sportmagyarságának egyik szimbólumává emelkedve a Sepsi OSK most az óhatatlanul bekövetkező szurkolói macskajaj áldozata. És abba bizony egyelőre sokkal inkább belefér az esetleges gyengébb eredmények spekulatív magyarázata, mintsem bizonyos realitások érvényesüléseként való elfogadása. Ilyenkor jön jól egy-két játékvezetői hiba, arra sok mindent rá lehet fogni, meg amúgy is mindig bántják a magyart. De más jött: a bundagyanú zöld szemű szörnye.

Hogy azt a féltékenység szinonimájaként használta Shakespeare Othello történetében? Hát persze, de a sportban a bunda a becsapás, az átverés, a bizalommal való visszaélés minősített esete. A szerelem – esetünkben a csapat iránti – elárulása. A kulcskérdés persze az, hogy van-e valós alapja ennek a féltékenységnek. Illetve léteznek-e előzmények, amelyek mozaikdarabként való összeillesztése riasztó, józan észt elhomályosító képet alkot. A Sepsi OSK esetére lefordítva: a szurkolói gyanút az táplálja, hogy a szentgyörgyi csapatban négy olyan játékos is szerepel, aki korábban több-kevesebb időt töltött az egyik ellenlábasnál, az FC Botosani-nál. Akárcsak az együttes edzője, menedzsere, illetve a klub igazgatója. Nos, mérsékelt teljesítményt követően ettől az ellenféltől szenvedett 1–0-s vereséget hazai pályán az OSK, a moldvai csapat ezzel a sikerrel jutott fennállása óta első alkalommal a felsőházi rájátszásba. Hogy ez mit bizonyít? Önmagában természetesen semmit. Hogy a véletlenek gonosz összjátéka? Vélhetően. A szurkolói lélektan azonban másképp működik. Főleg, ha a következő fordulóban egy másik feljutásra esélyes együttes otthonában 2–0-s előnyt adnak le a kedvencek. És bár a 2–2 korántsem elvetendő eredmény egy korábbi bajnok és kupagyőztes, az élmezőny állandó tagjának számító Astra Giurgiuval szemben, ha ezzel az Astra is az első hat közé kerül, a meccs utolsó tíz percében pedig már mindenki csak az idő minél békésebb múlását sürgeti, az jelentősen próbára teheti az érzelmi hullámvasúton utazó drukkerek teherbírását.

Mindezek következtében került most első ligás története egyik legnagyobb szakítópróbája elé a klub és szurkolóinak szimbiózisa. Akár egy házasságban, amelyben a mindent elvakító kezdeti boldogság után mind több hibát találnak egymásban a felek. A drukkerek egy része a csapatban, a klub bundavád ellen tiltakozó, a hangulatkeltők ellen jogi ellenlépések lehetőségét is meglebegtető vezetői pedig a nézőtéri táborban. Ilyenkor szokott szilárd kapaszkodót nyújtani, vagy ellenkezőleg, egyre vékonyodó jégrétegként funkcionálni a kölcsönös bizalom. Az önvizsgálat, az új helyzetértékelés ideje érkezett el, és ebben mindenekelőtt az egyesületnek kell józanságot tanúsítania. Főleg abból a klasszikusnak számító meggondolásból, mely szerint a népet nem lehet leváltani.

A viszonyt olyan célok megfogalmazása javíthatná, amelyekben a pénzügyi feltételek és az átalakuló romániai futballközeg – az önkormányzati pénzek törvényes kooptálása révén visszatérőben a klasszikusan erős futballcentrumok – diktálta realitások találkoznak az érzelmi alapú szurkolói igényekkel. A Sepsi OSK az „eredeti tőkefelhalmozás” periódusának végéhez közeledik, olyan célok kitűzésének ideje jön el, amelyben egyre nagyobb hasznát lehetne venni a sport identitásképző és -fenntartó szerepének. Például a pillanatnyi eredményességet szolgáló játékosbevásárlások csökkentésével, a helyi kötődésű fiatalok helyzetbe hozásával – nem utolsósorban e törekvés következetes bizonyításával és kommunikálásával. Őket talán nem fogja majd ilyen vétkes szabadszájúsággal leárulózni az ezerfejű cézár.

Amelynek fejeit momentán egyre könnyebb megszámolni a szentgyörgyi stadion lelátóin.