Talp alatti labda – Csinta Samu publicisztikája

Egyik első jelentős futballélményem a kispályához kötődik. Egyrészt, mert még túl kicsi voltam a nagypályához, másrészt az iskolaudvaron felfestett terület körvonalai amolyan „igazi” érzést kölcsönöztek az akkor még meglehetősen esetleges labdakergetéseinknek. De azért is, mert szülővárosomban, Sepsiszentgyörgyön a hetvenes évek elején olyan minifutballélet – ez volt az elfogadott neve – tört ki, amilyenre előzetesen sohasem volt példa. Sőt, azóta sincs, hiszen hiába élte túl a kezdeményezés az azóta eltelt fél évszázadot, terebélyesedett szét több minőségi osztályra, épp azáltal veszítette el azt a jó értelembe vett elitizmusát, ami miatt valamennyi futballimádó gyerek szeretett volna sürgősen felnőni.

Mert bizony csak a 40 év fölöttieknek engedélyezték a részvételt, abban az életkorban, amikor még az agy pontosan tudja a tennivalókat, csak a test vonakodik néha végrehajtani a parancsokat. Ebben a korosztályban még bőven megéltek az aktív futballt nemrég abbahagyók pengésebbjei, illetve azok, akiknek fociálmai különböző okokból hobbiszinten rekedtek. Utóbbiak elérkezettnek éreztek az időt a nagy bizonyításra, és mi tagadás, leszakadt az állunk, amikor a negyvenéves szürke könyvelőről kiderült, milyen bizalmas viszonyban van a labdával. Egészen addig, míg a megyei bajnokságból nemrég kikopott bekk megalázottságában labdástul át nem rúgta a kerítésen a szemtelent.

Az volt a közeg, amelyben a hatvanéves futballistáról fehéren-feketén kiderült, hogy a róla szóló dicshimnuszok korántsem költői túlkapások. Ma is éles a kép előttem, amint a kapus által kidobott labdát térddel megszelídíti, aztán csípője alig észrevehető mozdulatával két védőt háromfelé küld, majd megindul a kapu felé. Más kérdés, hogy néhány lépésen belül utolérték, a zsenialitás ama megvillanása azonban mindent bebizonyított, Laci bácsit pedig attól kezdve nemcsak a kornak járó tiszteletteljes csókolommal üdvözölték. És ott volt az a felfokozott tűz, amely a vehemensebb szurkolókat – igen, ilyenek is tömörültek a rangosabb játékosokat felvonultató vagy városnegyedeket képviselő csapatok mellett – bekergette az öltözőbe, számonkérni az ott pihegő öregfiúkon a bajnoki címbe kerülő vereséget.

Az valamiért meg sem lep, hogy a történelemkönyvek szerint a „minivoetballt”, azaz a minifutballt a Belgiumban sportfelügyelőként dolgozó magyar származású Gaal Endre találta ki. Az alapötlet a mifelénk jól ismert „pulykázás” volt, a kiskapus játék, amelyben három szöglet tizenegyest ért. Tény, hogy Belgiumban 1962-ben már 62 csapat részvételével rendeztek minifoci-bajnokságot, meccseit 1965-től a belga televízió is sugározta. A nyolcvanas esztendők elején negyvenezren hódoltak a Belga Testnevelési és Sportintézet által is elismert sportágnak, sőt, az ottani művelődési minisztérium javaslatára az 1970-es évektől már az iskolai tananyag része volt.

Azt hiszem azonban, hogy a németalföldi sikertörténet ellenére a kispályás labdarúgás jelenlegi hivatalos változatát, a futsalt sokkal inkább ahhoz hasonló késztetések és érzelmek hozták létre, mint amelyek az erdélyi hőskort táplálták. Plusz a felismerés, miszerint a tömegeknek sokkal hozzáférhetőbb kispályás változat üzleti lehetőségeket is kínál. Az 1968-ban létrehozott Nemzetközi Minifutball-szövetség és a FIFA jó ideig nem tudott megállapodni abban, ki képviselje a nemzetközi porondon a dinamikusan fejlődő új sportágat. Közben megjelent egy másik nemzetközi szövetség (FIFUSA), itt a dél-amerikai országok voltak többségben, de velük sem tudott zöld ágra vergődni a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség , amely ragaszkodott a teremfutballban a saját változatához, végül a FIFA végrehajtó bizottsága által létrehozot albizottság kapta feladatul az egységesítést, a népszerűsítést, a tömegesítést, valamint a játékszabályok kialakítását. A FIFA kispályás testülete 1986 júniusában jelentette be az általánosan elfogadott regula létrejöttét, ennek következtében az ágazatot a FIFA 1987-ben teljes jogú tagjává fogadta. A versenyszerűen űzött klasszikus minifutball ugyan még létezik, azonban már kevesen játsszák, míg az új játék világkarriert futott be, nemzetközi kupákat, Európa- és világbajnokságot rendeznek.

Bár versenyhelyzetről aligha beszélhetünk, a nagypályás futball azóta is némi felsőbbrendűséggel tekint a furcsa kistestvérre. Hogy miből táplálkozik ez a lenézés? Talán abból, hogy a teremben használt labda nem rendes futball-labda, annál egy fokozattal kisebb. Ugyanakkor alig pattan, a legerőteljesebb felszabadítás után is legfeljebb három pattanást követően engedelmesen megáll. Mérete és fizikai jellemzői miatt a játékosok is máshogy érnek hozzá, kezelése többnyire talppal történik, leginkább azonban sehogy, mivel még az alacsonyabb bajnoki szinteken is igyekeznek egyből járatni, míg út nem nyílik az ellenfél kapuja felé. Vagy talán azért, mert tilos emberre csúszni, még akkor is, ha a labdát viszi el a becsúszó? Innen szinte automatikusan ragadhat a bélyeg: milyen futball az, amelyben szinte nem szabad az ellenfélhez érni?

A két szakág közötti átjárás egyre szűkebb, s ha itt-ott létezik is, erőteljes egyirányúsággal van dolgunk. Több országban nem is lehetséges a kettős igazolás. Mindezek ellenére a „nagy” játékban egyre sűrűbben látni futsalból átvett elemeket. A labda talppal előkészítése centerezéshez vagy egyszerű passzhoz ma már egyre elterjedtebb megoldás, a rövid passzos összjátékot, a háromszögeléseket pedig ugyancsak nehezen lehet elvonatkoztatni a teremben alkalmazott játékelemektől. A futsalban ugyanis alapkövetelmény a magas szintű technikai képzettség, de nem az öncélú, elsősorban a látványt szolgáló sziporkák értelmében. A meccseket a játékintelligencia, a jó láb, jó szem párhuzam, a pontos átadás, a jó helyezkedés dönti el, az öncélú cselezgetés nemcsak értelmetlen, de a legtöbb esetben ellenjavallt is. A szép cselek után esett góloktól persze mindig elalél a közönség, de az igazi műélvezők sokkal inkább díjazzák, amikor a szemmel is nehezen követhető háromszögelések, labdajáratások nyomán kerül lövőhelyzetbe a játékos.

A békés egymás mellett élés, a hasznos kompromisszumok jegyében egyre többen vannak, akik szerint a külön verseny- és motivációs rendszer ellenére a futsal a nagypályás futball előszobájaként találhatná meg igazi helyét. Bár a versenyprogram sűrűsödése lassan kiiktatja a téli szünetet, a jeges-havas pályák idején épp a teremfoglalkozások tölthetnének be hangsúlyosabb szerepet, főszerepben a technikai képzéssel, a rövid passzos játék gyakorlásával. A sportággal Magyarországon találkozó, azóta a Székelyudvarhely csapatával három román bajnokságot nyerő, egy időben a román válogatott szövetségi kapitányaként is tevékenykedő Jakab Zoltán még „meredekebb”: legyen a futsal elsősorban a gyerekek sportja. Azaz 12–14 éves korig játsszanak futsalt a srácok, szerezzék meg a labda- és passzbiztonságot, s csak azt követően kerüljön sor a rostálásra, amely nyomán egy részük továbbléphet a nagypálya irányába, a többi meg tovább erősítheti a futsalos mezőnyt.

Az elmélet persze akkor kap igazán erőre, ha olyanok ültetik át a gyakorlatba, akikre felnéz a futballvilág apraja-nagyja. Mint például Lionel Messi vagy Cristiano Ronaldo. Mindketten bevallottan rendszeresen igénybe veszik a futsal kínálta lehetőségeket, pedig aligha lehet panasz bármelyikük labdakezelésére, játékolvasási készségére. Ha meg valaki azt mondja, hogy a magyar futballközeg más, akkor figyelmébe ajánlom Dárdai Pált, a Hertha edzőjét. Néhány évvel ezelőtt ő mondta: azért futsalozik a csapatával, mert nincs olyan gyors embere, aki meccseket lenne képes egyedül eldönteni. A futsal révén viszont olyan tudatos elemeket épít be a Hertha játékába, amivel kiegészülve együttese előreléphet a játékkészségben, a labdakezelések gyorsaságában, a betanult támadásvezetésben. És ez már-már úgy hangzik, mintha futballról beszélnénk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!