Ujjak a bádogdobozon – Csinta Samu publicisztikája

Nem tudom eldönteni, örülni kell-e most annak, hogy az országban, amelyben élek, az elmúlt esztendőben a Netflix amerikai médiaszolgáltató cég honlapjára klikkeltek a legtöbben. A tényállás nemcsak statisztikákból jött szembe velem, jó ideje immár az ismerőseim legtöbbje is a művészi információ- és élménymerítés legfőbb forrásaként hivatkozik az említett online mozivállalatra. És miután a barátait mégiscsak maga választja meg az ember, bízzon is hát az ízlésükben, még ha önmaga amúgy nem is feltétlenül film-, még kevésbé sorozatfüggő. Az olvasás mennyiségére és minőségére gyakorolt hatásra most nem is térnék ki feltétlenül, mert könnyen generációs nyammogásba fulladhatna.

A Peléről szóló dokumentumfilm láttán azért inkább feldobok egy marék hamut, és alá állok. Felhívták rá a figyelmemet, megnéztem. Nem bántam meg. És miután Pelé apropóján klikkelgetni kezdtem – na ugye... –, további kellemes meglepetések is értek, de most egy szuszra ennyi legyen elég a reklámból.

A brazil gyöngyszemről készült alkotásra azonban még kitérnék röviden. Mindenekelőtt nosztalgiából, de nem csak. Bimbózó gyermeki érdeklődésem számára ugyanis Pelé volt az első zseni, holott a mai sztárgyárhoz képest talán még kézműves műhelynek sem tekinthető a kor marketingipara. Gubbasztottam a paplan alatt, a család első, a világbajnokság előestéjén vásárolt fekete-fehér tévéjének képernyője szürkén villódzott, én meg ádázul küzdöttem a hajnali órák felé már igencsak a közelben ólálkodó álmosság ellen. Persze minden alkalommal én nyertem, hogyan is lehetett volna másként, hiszen az 1970-es mexikói világbajnokság volt az első, amelyre tudatos eszméléssel készültem, és amelynek minden képkockája ma is élénken bennem él. Az 1966-os vb csak elmosódott emlék, amint egy nagy szobában sok ember között ülök az apám ölében, valahol a messzeségben pedig apró emberkék mozognak egy apró képernyőn. Négy évvel később azonban már tízéves nagyfiú vagyok – és egy életre felfedezem Pelét.

Akiről olvastam már korábban is, hogy nagyon szegény családban nőtt fel, szülővárosa sikátoraiban kezdte rúgni a ronggyal kitömött zoknit, mert rendes labdája természetesen nem volt. Meg hogy apja nagy reménységnek számított, de pályáját derékba törte egy durva sérülés. Az nem derült ki, hogy anyja ezért ellenezte-e fia futballistakarrierjét, de így is, úgy is mindhiába, hiszen a kis Pelé érezte, hogy a vérében van a labdarúgás. Az persze nehezen értelmezhető volt, hogy 15 évesen mutatkozott be a Santos felnőttcsapatában, 17 esztendősen pedig már túl volt az első válogatott meccsén is. Hiszen ismertem én nagyon ügyes 15 éves fiúkat, de őket még a helyi harmadik ligás együttes környékére is csak labdacipelőnek engedték.

Az csak jóval később, a foglalkozásommal járó plusz információszerzés eredményeként kezdett letisztulni, hogy Brazília ideális közegül szolgált a futball mindenkori meséjéhez. Persze ama bizonyos manufakturális futball meséjéhez: a „csillogó” szegénységgel, a már-már túlzásokba eső természeti szépséggel – és a kor esetenként szélsőséges erőszakosságtól sem visszariadó katonai diktatúráival. A kávéillatú Brazília, amely töméntelen kihasználatlan energiát árasztott magából, vad szenvedélyt és tiszta emberi melegséget. Ebben az országban született és nőtt fel a kiválasztott, akinek életét mintha könnyfakasztó szappanoperák forgatókönyvírói álmodták volna meg. A kisfiú, aki utcai cipőpucolással igyekezett hozzájárulni a család mindennapjaihoz, és aki aztán egyszerre csak csodagyerekként, labdával a lába előtt elvarázsolta a világot.

A nyolcvanesztendős Peléről készült dokumentumfilm ennek a hangulatnak a felidézésével hódít. Szerzői, Ben Nicholas és David Tryhorn nem akarnak megcáfolhatatlan tényekkel kirukkolni, és ódzkodnak a véleménynyilvánítástól. Hagyják, hogy a történések beszéljenek: az 1958-ban sírva ünneplő gyerekemberről szóló megható képsorok, majd a hajtóvadászat megdöbbentő agresszivitású jelenetei, amellyel az ellenfelek igyekeztek akár fizikailag is kiküszöbölni a futballnak a többség számára megközelíthetetlen dimenziójában mozgó ifjút. A „merénylet” kis híján sikerült is, hiszen a chilei vb-n, majd 1966-ban Angliában is csak két meccs jutott neki. Néhány, korábban sohasem közölt felvétel – legalábbis a szerzők állítása szerint – tanúsága alapján teljes értetlenséggel és megdöbbenéssel szembesült az ellene megnyilvánuló kíméletlenséggel, de ki is érthetné, hogy egy világ által tisztelt istenadta tehetségre futballközegben kiadják a kilövési engedélyt.

Itt a vég? Akkoriban sokan gondolták így, főleg miután maga Pelé is azt mondta, hogy nem akar többé a válogatottban futballozni, mert ott átok sújtja, és arra nincs ellenszer. Hogy ki oldotta fel alóla, vagy ki vette rá, hogy harcoljon ellene? Egyes források szerint Emílio Garrastazu Médici elnök, aki – megint csak egyes vélemények szerint – az 1964-ben hatalomra jutó katonai junta propagandaeszközeként használta Pelét. Természetesen nem késlekedtek az elítélő kritikák, miszerint hallgatásával a „király” is a rendszer cinkosává vált. Tény azonban, hogy 1970-ben Mexikóban újra varázsolt, és tízévesen az ágyból kiugorva ünnepeltem a hajnali órán, amint az olaszok elleni döntőben valószínűtlenül hosszú lebegést követően Pelé fejes góllal szerzett vezetést.

Pelé, amint a világ egyik első sportolójaként kávét, alsóneműt vagy háztartási gépeket reklámoz. Pelé, amint hallgatja, mit mondanak róla egykori társai, Mario Lobo Zagallo szövetségi kapitány, Amarildo, Jairzinho vagy Rivellino. Pelé, amint a Santos hófehér mezében reszkető térdekkel készül annak a tizenegyesnek az elvégésére, amelyet pályafutása ezredik góljaként katalogizáltak. A vágtázó Pelé, a cselező Pelé, a hátvédek idegeivel játszó Pelé. Az idős, immár tolókocsiban ülő, de jó kedélyű és jó étvágyú Pelé korábbi „berozsdázott” santosos fegyvertársakkal adomázva. Pelé, amint az olaszok elleni világbajnoki döntő előtt imádkozik. A szó szoros és átvitt értelmében is keresztet viselő Pelé. Az öreg Pelé, akinek keze ritmusra táncol egy utcai cipőpucoló bádogdobozon. Hideglelős jelenetek.

A közelmúltban több nagy futballista, sportoló búcsúztatásához is keresni kényszerültünk emlékidéző mozzanatokat, pályafutásuk korszakosságát alátámasztó bizonyítékokat. Pelének még életében emléket állít egy dokumentumfilm, amelyet érzékelhetően „civilek” készítettek, talán ezért is sikerült nagyon emberire, miközben mélységeit futballjelenetek, a labdarúgás világának és történetének jól azonosítható díszletei segítenek érzékeltetni. A felgyorsult világ által szolgáltatott olyan minőségű dokumentumok, amelyek révén kézzelfoghatóvá válik a beszűkült idő, a mába költözik a történelem, és egy ember örök érvényű pályafutása révén olyan dolgok is érthetővé válnak, amelyek más tevékenységi területeken már csak roppant nehezen dekódolhatók.

Sokan sokszor felvetették már: vajon született-e azóta hozzá hasonló futballista? A játék ritmusa, rendszerének jelentős átalakulása miatt az összehasonlítás már-már az alma-körte viszonyításpár esetét idézi. Mégis engedtessék meg nekem egy abszolút műkedvelő megállapítás. Amikor a PSG-s Mbappét látom meglódulni, valahogy az a benyomásom támad, mint amikor Pelé elviharzása nyomán keletkezett kis híján légüres tér. Vagy a könnyedség, a labda simogatása, az ellenfél megbénítása, az öröm, a rakoncátlanság. És szinte ugyanolyan korú volt, amikor megnyerte élete első világbajnokságát. Ő lehet a kisherceg. Talán az egyetlen. A többiek máshol futballoznak.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!