Mintaapák. Mintagyerekek? – Moncz Attila publicisztikája

John Bowlby, XX. századi pszichoanalitikus már 1969-ben megállapította, hogy az apák „...sajátos intenzitással és elevenséggel járulhatnak hozzá a gyermekkel való kapcsolathoz, különösen a játékos helyzetekben”, míg Geoff Lindsay 1997-ben arról írt, hogy „...azok a fiúk, akik apjukkal együtt tanultak játékstratégiákat, izgalmasabb és kreatívabb játékpartnerek társaikkal. Ezáltal gyakran megkedvelik és jól fogadják őket a korcsoportjukban”. Ezeket csak Romeo Beckham minapi, a profi futballban való bemutatkozása kapcsán kutattam fel, hogy ténylegesen is alá lehessen támasztani azt a hipotézist, amely szerint a fiúk „pályaválasztásában” azért közrejátszhat az apák hozzáállása is. Romeo esetében ez különösen tetten érhető, hiszen mielőtt lejátszotta volna az első meccsét az édesapja által tulajdonolt Inter Miami farmcsapatában, az Inter Fort Lauderdale-ben, a divatszakmával kacérkodott, olyan brandekkel dolgozott együtt, mint a Burberry vagy az Yves Saint Laurent. Márpedig David Beckhamnak is jutott bőven a labdarúgás mellett a divatszakmából.

De azért maradjunk a futballnál, annál is inkább, mert Romeo egy másik korábbi Manchester United-legenda, Phil Neville fiával, Harveyval is találkozhat a Fort Lauderdale-nél, hiszen ő is megpróbálja követni az édesapja útját. Csak hát rögös az út, mert „véletlenül” nem lesz senki 59-szeres (Beckham esetében 115-szörös) angol válogatott, illetve angol bajnok és Bajnokok Ligája-győztes. Még akkor sem, ha valakit az „Új Beckhamnek” titulál a megbízhatóságáról nem feltétlenül híres Daily Mail, mint tette Harvey Neville esetében. Ugyanazon pályát bejáró, sikertelen apa-fiú kísérletek száma azért jóval nagyobb, mint a pozitív példáké. A már klub nélküli Isac Drogbából sohasem lesz akkora játékos, mint a 2012-es BL-döntő főhőse, Didier Drogba volt. Jona­than Klinsmannból nemhogy nem lesz világ- és Európa-bajnok csatár, mint édesapjából, de még a Los Angeles Galaxy kapusaként sem tudja bejárni azt a pályát, mint a német futball-legenda. Ám a már négy európai országban is megforduló Rivaldinho sem jut el a világbajnok papa, Rivaldo szintjére, ha eddigi legjobb idényeként egy 11 gólos teljesítményt tud felmutatni a román Viitorul Constantában, na meg azt, hogy 2015-ben a Mogi Mirimben ugyanazon a mérkőzésen lőtt gólt, mint a nagy előd. De a hollandok sem merik egy lapon emlegetni a futballtudást illetően Johan és Jordi Cruyffot...

Akadnak viszont a nemzetközi világban (a hazairól a közelmúltban közöltünk kétoldalas címlapsztorit), akiknek magas szintre sikerült eljutnia a Frank Lampard, a Chelsea valaha volt egyik legjobb játékosa által így vázolt szülői útravaló segítségével: „Apa csak azzal foglalkozott, hogy engem jó irányba tereljen. Játszott velem a kertben, megtanított, hogyan kell helyesen rúgni, és bátorított, hogy magabiztosabb legyek. Folyamatosan hajtott, amit sohasem tagadott. Mindig képes voltam reagálni az általa támasztott kihívásokra, még ha nem is feltétlenül úgy, ahogyan ő szerette volna. Azt viszont nagyon tudta, hogyan hozza ki belőlem a legjobbat. Sohasem lettem volna labdarúgó, ha nincs apám ambíciója, kemény munkája és elképzelése.” Náluk Frank Sr. kétszeres válogatott volt, Frank Jr. pedig 106-szoros válogatott, klubszinten pedig angol bajnokságot, Bajnokok Ligáját és Európa-ligát nyerő világsztár.

Mondjuk ők sehol sincsenek a profi futballban immár háromgenerációs családdal büszkélkedő Maldiniékhez képest. Már Cesare, a nagypapa sem volt semmi a négy olasz bajnoki címével, illetve a BEK-győzelmével. de ezt fia, Paolo jócskán felülmúlta. Jellemző, hogy a szakportálok inkább azt hangsúlyozzák, Cesare Paolo apja, nem pedig azt, hogy Paolo Cesare fia. A Milan valaha volt egyik legnagyobb alakja több mint 900 tétmeccset húzott le piros-feketében, a hét olasz bajnoki címe, öt BEK-, illetve BL-győzelme, illetve a klubbal nyert összesen 25 trófeája családon belül alighanem utolérhetetlen dimenzióba helyezte őt. Két fia is vállalta a terhet, és igyekezett apja nyomdokaiba lépni, Christianról már elmondható, kudarcot vallott (legrangosabb felnőttklubja a Reggiana volt), Daniel viszont 18 évesen még csak gyűjtögeti a játékperceket az újjáépülő Milanban.

Az izlandi Gudjohnsen família viszont már sokkal előrébb tart, ami a válogatottbeli karriert illeti. A legidősebb, a nagypapa Arnór 18 éven keresztül összesen 73 alkalommal játszott a válogatottban („hétköznaponként” pedig többek mellett az Anderlechtben és a Bordeaux-ban), aztán megadatott neki, hogy a fia, Eidur 1996-ban az ő helyén mutatkozzon be a nemzeti tizenegyben. Később pedig még büszkébb lehetett rá, hiszen például a Chelsea-vel és a Barcelonával is bajnoki címet nyert, utóbbival még Bajnokok Ligáját is. Mögötte már ott az utánpótlás, legnagyobb fia, Sveinn Aron négyszeres válogatott (igaz, a Speziánál feljebb egyelőre nem vitte), két fivére, Andri Lucas, illetve Daniel Tristán pedig a Real Madrid korosztályos csapataiban pallérozódik.

Számos példa van arra az esetre (és e helyütt terjedelmi okokból Blindéktől Thuramékig lehetetlen is mindenkit megemlíteni), amikor apából és fiából is remek labdarúgó lett, de azért az „előzés” elmarad. A brazil válogatottal világbajnok Mazinho fiai közül Rafinha a selecaóval „csak” Copa Américát nyert, Thiago viszont a spanyollal (bizony, ő nem vitte tovább a nemzeti örökséget) semmit, de tagja volt például a Bayern München 2020-ben mindent begyűjtő csodacsapatának. Ianis Hagi sem éri utol soha a „Kárpátok Maradonáját”, de azért a Gheorghe Hagitól kapott „lökéssel” csak eljutott a Rangersig és húsz román válogatottságig. Peter és Kasper Schmeichel pedig ugyan a futballtörténelem második olyan apa-fiú kettőse (az Ian Wright, Shaun-Wright Phillips duó után), amely FA-kupát nyert, de az Európa-bajnoki cím és a BL-győzelem Petert örökké a fia fölé emeli. Diego Simeone gyereke, Giovanni is biztatóan kezdett, argentin válogatott is lett, játékával korábban már az Atlético Madrid figyelmét is felhívta magára, de a klublegenda papa megmondta, amíg ő ott van, a Veronától biztosan nem Madridba vezet a fia útja: „Benne minden adva van ahhoz, hogy a kezem alatt játsszon, de sohasem szerződtetem őt. Nagyon nehéz lenne, ha ugyanabban az öltözőben lennénk. Neki is, nekem is, a kapcsolatunknak is.” Zinédine Zidane, a Real Madrid és a francia válogatott korábbi legendája nem volt ennyire kemény, ő két fiával, Enzo Fernándezzel és Luca Zidane-nal is együtt dolgozhatott, de egyiküknek sem sikerült az áttörés. Mondjuk még ketten (Theo, Elyaz) berobbanhatnak az elitbe a Zidane-fiúk közül.

Viszont több futballpapának is megadatott, hogy lássa, amint csemetéje maga mögött hagyja, illetve hagyhatja. Periko Alonso „csak” hússzoros válogatottságig és spanyol bajnoki címekig vitte, Xabi Alonso viszont világ- és Európa-bajnoki diadalig, valamint többek között Bajnokok Ligája-sikerig. Carles és Sergio Busquets is megnyerte az első számú európai kupát (3:1 arányban a fiú a jobb), de világ- és Eb-arannyal csak az „ifjúság” büszkélkedhet. Enrico és Federico Chiesa sem vész össze azon, kinek van nemzetközi trófeája (a fiú lett gazdagabb egy Eb-első hellyel a nyáron), ráadásul Federico gyűjteménye még bővülhet is, figyelembe véve 23 éves korát.

És persze akadnak olyanok is, akiknél nem az a kérdés, felülmúlják-e édesapjukat, hanem mennyivel. Giovanni Reyna (akinek a sorsa a névválasztáskor még inkább megpecsételődött, hiszen keresztnevét a volt holland válogatott futballista, Giovanni van Bronckhorst után kapta) „ezerszer” tehetségesebb, mint édesapja, Claudio, pedig ő is 112 válogatottságig vitte, Erling Haaland esetében pedig tényleg a határ a csillagos ég. Alf-Inge Haaland 34 alkalommal szerepelt a válogatottban, míg Roy Keane szét nem rúgta, a Manchester City megbecsült tagja volt, de fia már most, 21 évesen világsztár. A Dortmundban hozza a meccs/gólos átlagot, és csak azért nem lesz belőle a következő 100 milliós játékos, mert a szerződésében ennél alacsonyabb kivásárlási ár szerepel. De néhány év múlva már ez sem jelenthet akadályt a világcsúcs felé vezető úton.