A 100 milliós béklyó – Moncz Attila publicisztikája

A világ 11 olyan futballistája, akiért legalább 100 millió eurót fizetett új klubja (Gareth Bale vételárát eltérően jelölik meg a források, őt kihagytam), összesen 14 bajnoki címet, 12 kupagyőzelmet és egy Európa-liga-diadalt könyvelhetett el új állomáshelyén. Romelu Lukakunak és Jack Grealishnek ugyan még esélye sem volt ilyen fontos titulusokat begyűjteni új csapatával (a Chelsea-vel, illetve a Manchester Cityvel), ugyanakkor mindenképp árulkodó, hogy a nagy pénzért szerződtetett futballisták a vevő legnagyobb álmát sehol sem tudták valóra váltani. Neymar és Kylian Mbappé a PSG-nek, Philippe Coutinho, Antoine Griezmann és Ousmane Dembélé a Barcelonának, Joao Félix az Atlético Madridnak, Paul Pogba a Manchester Unitednek, Eden Hazard a Real Madridnak, Cristiano Ronaldo pedig a Juventusnak képtelen volt elhozni a Bajnokok Ligája-trófeát, közülük is csak Pogbának jutott egy Európa-liga-diadal. Ilyen transzferek lehetnek gazdaságilag sikeresek, de szigorúan sportszakmailag nehéz ötösre értékelni őket, hiszen nem a hazai porond letarolása volt a cél. Arra általában nélkülük is jó esély mutatkozott volna.

Annak kapcsán jutott eszembe ennek utánanézni, hogy a minap Philippe Coutinho a Barcelonától kölcsönbe az Aston Villába igazolt. A Barca 2018-ban összesen 145 millió eurót fizetett érte a Liverpoolnak, négy évvel később pedig nem egy katalán médium fogalmazott úgy, hogy a brazil középpályás a klub 122 éves történetének legrosszabb igazolása. Abban pedig mindenki egyetért, hogy a legrosszabb elnöki korszak (Josep María Bartomeué, ugyebár) tökéletes szimbóluma. Még akkor is, ha a Top10-be bekerülő másik két barcelonai futballista szerződtetése miatt sem szabad piedesztálra emelni az elöljárókat. Sőt! De Griezmann nem fejjel állt bele a földbe, továbbá pozitív karakter volt, Dembelét a sérülései legalább részben mentesítik a teljes felelősségre vonás alól (de a játékszenvedély súlyosító körülmény!), Coutinho esetében viszont elsőre nem találtam enyhítő körülményt. Sőt, másodikra sem.

„Coutinho számára gondot, sőt, nagy nyomást jelentett az érte kifizetett pénz. A Barcelona története legdrágább játékosának Messivel egy szinten kellene futballoznia, de tudomásul kell venni, hogy Messivel senki sincs egy szinten” – árulta el a The Athletic című internetes lapnak a csapathoz közeli forrás. Ami ennél is nagyobb baj, nemhogy Lionel Messi, de elődje, Andrés Iniesta szintjét sem ütötte meg. Pedig tárt karokkal fogadták Barcelonában, első tétmeccse, az Espanyol elleni Király-kupa utáni értékelésben azt írták, „Coutinho már az első estéjén szambát táncolt”, de a boldogság nem sokáig tartott. Hiába vették körül dél-amerikaiak (Luis Suárez segített neki házat keresni, Messi lett a szomszédja), nem segített rajta, hogy az akkori edző, Ernesto Valverde nem találta a helyét az arrafelé tradicionális 4–3–3-ban és nem volt meg az a fajta taktikai képzettsége, ami Iniesta méltó örökösévé tette volna.

Csak akkor ment neki, amikor Messi nem játszott, de amikor az argentin volt a vezér, Coutinho a láthatatlan embert alakította. Jellemző, hogy 2018 és 2019 fordulóján akadt olyan periódus, amelyben Messi 16 mérkőzésen 22 gólt és hét gólpasszt jegyzett, ugyanezen időszakban a brazilnak összesen egy asszisztra futotta. Hat hónap alatt elment az önbizalma, és mivel nem olyan Superman-karakter, mint Messi, Suárez vagy Neymar, esélye sem volt a feltámadásra. Még akkor sem, midőn a Bayern Münchentől friss BL-győztesként visszatérve lehetőséget kapott. Az első három meccsén egy gólt és két gólpasszt ért el, majd egyre többen kerültek elé a házi rangsorban, főleg a Xavi-érában. Nem csupán az addigra válogatott Pedri, hanem Gavi, Nico, majd Abde Ezzalzuli, Ilias Akhomach és Ferran Jutgla is.

Ráadásul rá tényleg amolyan állatorvosi lóként lehet tekinteni. Mielőtt szerződtették volna, az alapos jellemvizsgálat kimaradt (képtelen volt alkalmazkodni a speciális katalán kultúrához), kihagyták a ma már elengedhetetlen szakmai analízist is (a pályán elég gyorsan kiderült, a 4–3–3-hoz alkalmatlan a stílusa...), és ha ez nem lenne elég, a sportpolitikának is áldozatául esett. Merthogy a 2021 márciusában hivatalba lépő Joan Laporta elnök presztízskérdésnek tekintette, hogy a régi rezsimhez köthető játékosokat eltávolítsa a klubtól. Csak ki az az őrült, aki a Covid-korszakban hajlandó 20 millió eurós fizetésű futballistát bevállalni? Legfeljebb a külföldi tőkéből működő, a pénz nem számít elvet valló egyletek, de azok is legfeljebb kölcsönbe, ahogy most a Villa tette.

És ha ez nem lenne elég, a „farkasfalka” is rárontott a Barcára, amelyről tudták, hogy a több mint 200 milliós Neymar-biznisz miatt van miből költenie. A Liverpool – egyébként Coutinhóhoz ragaszkodó – tulajdonosai pedig megérezték a vérszagot, ahogyan hónapokkal korábban a Dortmund vezetői is megtették ezt Dembele esetében. És mivel eddig valaki mindig kihúzta az adósságcsapdából a Barcát, Bartomeut sem érdekelte a takaró hossza, két kézzel szórta a pénzt. Az ilyen hozzáállás láttán nem kell csodálkozni a jelenlegi 1,3-1,5 milliárd eurós adóssághegyen.

Ugyanakkor az ép ésszel felfoghatatlan vételárral nem csupán Coutinhónak gyűlt meg a baja, hanem például Grealishnek is. „A százmillió font azt jelenti, ha valaki gödörbe kerül, az emberek megkérdezik, valóban megéri-e a pénzét, hol maradnak a góljai, hol maradnak a gólpasszai” – nyilatkozattal már az ősszel jelezte, tisztában van a rá váró nehézségekkel, de arra talán ő sem gondolt, hogy visszafogott teljesítménye mellett az étvágya miatt felforduló magánélete is rendszeresen témát szolgáltat a lapoknak. Persze, az ilyen típusú angol futballistákról nem egy könyvet lehetne megtölteni, de közülük egy sem került ilyen sok pénzbe, ráadásul néhányan klasszisokkal jobb futballisták voltak a Manchester City új szerzeményénél. És idővel még a példakép szerepébe is nagyon szépen beletanultak.

Róla és Lukakuról az új klubjukban eltöltött idejük rövidsége miatt korai lenne ítéletet mondani, Kylian Mbappé a világ egyik legjobbjává lépett elő a PSG-ben, a 22 éves Joao Félixnek még talán-talán van ideje, a többiekre viszont különböző okokból nagy volt a 100 milliós hátizsák. Erről talán a legkevésbé Cristiano Ronaldo tehet, a 134 mérkőzésen szerzett 101 góljával ő becsületesen tolta a Juventus szekerét, gazdasági oldalon pedig egyértelműen sikertörténet volt a megszerzése, elég csak a klub merchandising-bevételeire, illetve részvényárfolyam-változásaira gondolni. Na de mit gondolt Hazard, aki hét csodás londoni év után a Real Madridhoz ment, de az elmúlt több mint két évben többet viaskodott a túlsúlyával, mint a riválisok védőivel? Vagy Pogba, aki ünnepelt torinói sztárból peremember lett a Manchester Unitednél? Esetleg Neymar nem számított arra, hogy az ő 222 millió eurós díjának megtérülési rátáját kizárólag a Bajnokok Ligája-győzelmekben mérik majd, és a három-három bajnoki cím és kupagyőzelem körülbelül annyira lesz természetes, mint hogy a Nap keleten kel fel?

Ami viszont engem sokkal jobban irritál: a sikertelenség és a gazdasági teljesítőképesség határának meghaladása sem zavarja a klubvezetőket az újabb agyament licitekben. Ne menjünk messzebb a Barcelonánál és Joan Laportánál, hiszen az elnök az első sorban viaskodik Erling Haalandért. Majd jön egy banki, illetve befektetői kölcsön, esetleg legvégül az állam, aztán úgyis megmenti az adósságban minimum nyakig úszó klubot. És aligha marad a presidente társak nélkül.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!