Futballfordulat – N. Pál József publicisztikája

Liverpoolba igazolása óta Szoboszlai Dominik folyik a csapból is, szokás mondani, s akad, aki örvend ennek, másokat meg irritál e tény. Magam az első csoportba tartozom, tudván, hogy e nálunk eddig alig elképzelhető médiafigyelem a futballt fogva tartó üzleti szemlélet velejárója, amitől viszolygok általában, ám képes vagyok együtt élni vele. Szóval a jelenségnek (akárcsak az angol élcsapatba szerződésnek) örülök, s igaz, hogy a híradások némelyike tartalmatlanságát látva csóválom a fejem, elismerem: jó, hogy futballunkban jelentős személyes siker fölött is lehet örvendezni végre-valahára.

Nos, engem a jelenség mibenléte, arányai, az előadásmódja érdekel, s nem az: van-e (Détári vagy Puskásék óta?) „topcsapatos” világklasszisunk. (Amúgy sántít a dolog, hisz világklasszisaink voltak a hatvanas években is, Détári pedig sosem játszott „topcsapatban”, a – tudása alapján méltó – világválogatottságait kivéve persze.)

Muszáj leírnom: a nyelvvel, a beszédmóddal van bajom megint. Az a fordulat, ami a nyolcvanas évek második fele (hozzánk is „begyűrűzött”) informatikai robbanásával e játékot is – végleg! – üzletté változtatva bekövetkezett, markáns életszemléleti módosulást hozva alaposan átformálta a nyelvet, s ezzel az értelmezés, értékelés, a futball „nézésének” nyelvét is persze. Ez a sodor gyorsul úgy három évtizede már, jó tíz éve (a közösségi média világának uralmával) meg szuperszonikus sebességre kapcsolt. Értsd úgy: akinek nincs okostelefonja, nem létezik, aki nem e szemléletben él, szintén nem. Aki sikert akar, nemcsak tehetségesnek, szorgalmasnak kell lennie, az új világhoz is igazodnia, hasonulnia kell menthetetlenül.

Ennek a világnak a légy sikeres (vagyonban, pozícióban befutott) parancsán kívül más előírása, javasolt életvezetési technikája nincs lényegében, mindent az vezérel, mindenki e szerint szemlél, értelmez, beszél. S a futballnarratívát is ez határozza meg, az 1990 után a sportág bűvkörébe lépett, akkor szocializálódottak tudatát mindenképpen, s a korosabbak is e modorhoz igyekeznek igazodni rendszerint.

E fölfogásban a futballvilág szintekből áll, ahol az egyénnek lépkednie kell fölfelé. A „top” szó és származékai burjánzását e látásmód hozta el, s ennek eredménye, hogy aki „topabb” csapatban, bajnokságban szerepel (vagy szerepelt), magasabb rendűnek tetszik, mint aki nem, tehetségétől, játéktudásától függetlenül. Ennek köszönhető például, hogy van, aki azért nem képes minden idők (egyik) legnagyobbjának Pelét elfogadni, mert nem játszott európai „topcsapatban”, holott a szó (így) nem létezett, s klubja, a Santos, a világ egyik legjobbja volt akkoriban. Vagy: általános a nézet, miszerint egy pályafutás értékét, rangját a nyert trófeák (esetleg gólok) száma adja meg. Kérdezném, jobb labdarúgó lenne-e Puskás vagy Cruyff az utókor szemében akkor, ha a vb-döntőt csapatuk megnyeri? S kisebb rangú-e az, aki az Európa-ligában küzd, s nem a BL-ben éppen?

Nos, e szemlélet adja a Szoboszlai Dominik pályafutásáról való beszédmódot is, legyen szó bizalomról vagy kételyről, lelkendező reményről vagy rosszakaratról, bármiről.

A róla – főleg a nyár óta – szóló híreket, kommenteket olvasva ez az én bajom. Mintha – szinte – mindenki azt firtatná, véleményezné, hogy az a „grádics”, ahova jutott, elég-e, vagy nem „sok-e” neki, hogy juthat-e „följebb” is még. És szerez-e Bajnokok Ligája-serleget valamikor, rúg-e bombagólt – mondjuk – a Manchester Citynek is és így tovább, mert a világklasszis szinthez ez kell a sok-sok korszerű futball-látással megáldott lélek szerint.

Tudom, hasztalan szajkózom a magamét. Azt például, hogy egy játékos értékéhez (nem a „mérlegéhez”, az más kissé!) egy-egy „nagy cím” hozzátehet persze, de a hiánya – csapatjátékról beszélünk – nem lesz értékcsökkentő okvetlenül. S ugyanígy nem tudom komolyan venni, ha valaki azzal érvel, hogy X mily sok meccset játszott valamely külhoni bajnokságban. Sőt – van, aki ezt figyeli –, mekkora vagyont szedett össze ezzel.

Számomra egyetlen mérce létezik. Ha valaki nívós helyen játszik, becsülhetem, de – önmagában – nem sokat jelent ez nekem. Tett-e hozzá a futball nevű csodához valamit, hagyott-e – a pályán – oly „történeteket” maga után, amiért itt és ott (a nagyvilágban) folytonosan emlékeznek reá, s – ez a lényeg – nemcsak az adott klub megszállottjai? (Ahogy Paganini hegedű- vagy Liszt Ferenc zongorajátékára is mindenki „emlékezik”, ugye?)

A labdarúgás hatása azon múlik, képes-e a sportág bűvöletét a tér-idő szálkeresztjében, mindig az adott pillanatban fölvillantani. Aki 1953. november 25-én látta a csodát a Wembley-ben, nem tudhatta, hogy néz ki e játék 50-70 év múlva majd, ahogy mi sem tudjuk, milyen lesz a jövőben. Összemérni a korszakok eredményeit (ma csak ez számít!) ezért fölösleges, s a meccsek látványát, a játékosokat is nemkülönben.

Ám az emlékezés is relatív persze. A szurkoló a csúnya gólra is mámorosan gondol, ha örömöt (győzelmet) hozott neki, míg a megvetett csapat (játékos) által elértet lefitymálni igyekezik. (Egy CR7-fan szerint Messi szabadrúgásgóljai kapushibáknak köszönhetők, csak gyenge együttesek ellen eredményes ő és így tovább – s így van fordítva is.) Hiába, úgy tetszik, a rajongás-gyűlölet dimenzióban rekedt drukker a futball atavisztikus csodájának pillanatait – önmagáért – képtelen fölismerni. Szomorú, de e „látás” a Szoboszlai-témában is megjelent.

Vannak a rajongók, ez rendben van (gond, hogy aki rajong, hisztérikussá is tud válni pillanatok alatt), s vannak a károgók, az „én megmondtam” alkalmára lesők szép számmal. Az utóbbiak a született pesszimisták (a csalódás ellen védekezők?), vagy a labdarúgásunk föltámadásában mindörökre kételkedők, pőrén politikai ellenszenvből is ma már. Ők – ha a teljesítményt látják azért – hangsúlyozzák: Szoboszlai nem a magyar utánpótlás „terméke”, noha sokkal inkább az, mint – mondjuk – a hazája válogatottját világbajnoki címig vezérlő Messi az argentiné. Ők minden magyar jelenséget rosszra magyaráznak menten, s az új reménység sikertelen mozdulataira (amiből mindig van egy meccsen) várnak éberen.

Mire jutott Szoboszlai eddig, láthattam; mit ér el, az a jövő titkai közé tartozik, valamit azonban kijelenthetek: reá emlékezhetünk, s emlékezhet a futballvilág is bizonyára. Lehet, nem nyer BL-t, nem lesz Aranylabdája, lehet, nem vezérli válogatottunkat a mából nézve fantáziálásnak tetsző sikerekig, de hogy a csoda hírnökének nőtt fel ő, számomra bizonyos.

Kiváló adottságokkal (labdaérzék, térlátás, mozgáskoordináció stb.) született, fegyelmezett (a pályán is), és megszállottan tanul. A „legjobb akarok lenni” fordulatról én lebeszélném persze, elég lenne így: „a legjobb akarok lenni, amilyenné lehetek”. Mert tehetsége Puskáséhoz, Pelééhez, Maradonáéhoz, Törőcsikéhez (ismétlem, nem az eredményességről van szó) azért nem fogható, ám – mondjuk – Détáriét, Modricét vagy Tottiét eléri. Voltak mozdulatai már, amelyekre míg élek, emlékezni fogok. A labda levegőben levételéről és továbbításáról a csehek ellen Sallait gólhelyzetbe hozva. Vagy amikor csaknem hetven (!) méterre passzolt ugyanezen a meccsen pontosan, hisz ily messzire rúgni kevesek képesek egyáltalán. (Varga Zoltántól láttam ilyet a zalaszentiváni futballpályán – hatvannégy évesen) S a góljai! Olyan játékost, akinek rúgótechnikája egyértelműen jobb az övénél, nem tudok mondani ma, de a múlt évtizedekből se talán. Mindkét eddig szerzett liverpooli gólja egyedi volt. A lövés „tisztasága” tette azzá őket, hogy nem pörgött a labda (igen ritka ez!), így a lehetséges legrövidebb utat a lehetséges legrövidebb idő alatt tette meg. A Leicester elleni bombájához Bozsik Wembley-ben rúgott ötödik magyar gólját tudnám hasonlítani, bár az tán két méterrel messzebbről és kissé kijjebbről született. S közben semmi nárcizmust nem veszek észre rajta, mentálisan érett, taktikailag fegyelmezett csapatjátékos is ő.

Néhány hét múlva, október 25-én lesz 23 éves, a legjobb korban van, minden rajta múlik, illetve a csapatain is persze. Maradjon ilyennek, ezt kívánom neki és nekünk. Tudja szerintem, hogy világklasszis az, akinek pillanataira a teljes futballközeg emlékezik majd, ám az sem baj, ha ilyen vagy olyan nagyobb értékű sikert is begyűjt közben. Mi tagadás: mert a folytonos „szintet lépés” posztmodern parancsának nem hiszek, én inkább magyar sikerekre gondolok!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!