A kidobott futballvers – Csillag Péter publicisztikája

Nemcsak az NSZK csapatával szemben elbukott labdarúgó-világbajnoki döntő 70. évfordulója van ebben a hónapban, hanem a magyar futballirodalom legsúlyosabb, húsba vágó versének születéséé is. Szabó Lőrinc három héttel a berni döntőt követően, Igalon kezdett bele a Vereség után című költeménybe, és három részre tagolt, hosszú művét augusztus 12-én fejezte be Ábrahámhegyen. Azaz csak hitte, hogy kész az alkotás. A cenzúra útvesztőibe kanyarodva hamarosan szembesülnie kellett azzal, hogy az általa kereknek gondolt szerzemény nem felel meg a publikálás politikai elvárásainak, következésképpen eredeti formájában nem kerülhet a nagyközönség elé. Képes Géza, a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetője felsőbb utasításra nem engedte adásba a verset, Boldizsár Iván, a Magyar Nemzet főszerkesztője pedig „baráti figyelmeztetésként” javasolta a költőnek néhány kulcssor átírását. A szerzőhöz méltatlan, kínos szövegfinomítási kísérletek ellenére az Aranycsapat-korszak irodalmi alapműve tíz évig fiókban maradt, először – éppen Képes Géza kommentárjával – a Kortárs folyóirat 1964/3. számában jelent meg.

A véleménynyilvánítás durva korlátozásának, a szellemi szabadság megsértésének és a gúzsba kötött gondolkodó vergődésének kegyetlen jajkiáltása Szabó Lőrinc fennmaradt levele, amelyben feleségének, Mikes Klárának ad számot a futballverssel kapcsolatos kínlódásairól. „Egész éjjel tűrhető megoldáson töprengtem. Nekem igazán nem volt semmi olyan érzésem a megszerkesztéskor, hogy az »És kint már dördült a Siker nagy himnusza« kifejezésben a Deutschland-Lied iránti megbecsülést fejezek ki. Hiszen két világháborús vereség minden olyasmi ellen hatalmasan szól, hogy a német himnusz=sikerhimnusz! Itt csak a futballgyőzelem végaktusánál felhangzott dalról van szó, mint ténylegesen megtartott zárószámról. Mindegy! És lassan mindenki egyetértett B. súlyos aggályával. Ah, nincs ennek vége… Pedig nagyon baráti aggály volt minden. […] Én nem árultam el, mennyire le vagyok verve, de nyilván lerítt rólam, hogy perplex vagyok. Nem tudom, mit teszek ma. Mindenesetre erőszakolom a zavartalan munkát. De hogy ver a szívem! Oda minden erőm.”

Az önmagát zabolázó, a cenzúra szorításában fizikailag is szenvedő költő állapota mindenkor érvényes tanulsággal szolgál a mentális rabosítás hatásairól. Akkoriban, a 3:2-re elveszített világbajnoki döntő kijózanító csapása után a politikai döntéshozók úgy ítélték meg, nem a problémák diagnosztizálása és az őszinte szembenézés a továbblépés útja, inkább erőszakolt hallgatásra és szigorú retorziókra van szükség. A Központi Bizottság titkársága 1954. szeptember 6-án a következő határozattal állt elő: „A Szabad Nép, a Népsport, de általában az egész sajtó és a rádió túlságosan felcsigázta a közvélemény érdeklődését a világbajnokság iránt. Túlzottan nagy teret adtak a labdarúgósportnak, sok esetben háttérbe szorították a gazdasági élet, a termelés és a külpolitika fontos kérdéseit. A közvélemény túlzott felcsigázásának, a várakozási hangulat felfűtésének reakciója volt az a nagy csalódottság és letörtség a vereség után, ami a közvéleményben keletkezett, és az ellenség megpróbált zavarkeltésre is felhasználni.” Megkezdődött a tisztogatás a sportsajtóban, a kritikus hangokat elnyomták, 1954 őszén a Népsport lapgazdája, az Országos Testnevelési és Sport Bizottság (OTSB) elbocsátotta a szerkesztőbizottság két oszlopos tagját, Feleki Lászlót és Pető Bélát, illetve a Képes Sport éléről elmozdította Kunsági Viktort. Egy bíráló hangú cikk után Németh Gyula munkatársat is raportra hívta Kutas István, az OTSB elnökhelyettese, és közölte vele, hogy a Népsportnak minden kérdésben az OTSB álláspontját kell tükröznie, a fontosabb cikkeit muszáj előre láttamoztatnia, a lapnak pedig feladata az OTSB vezetőinek népszerűsítése is. Az újságíró-szövetség sportújságírói szakosztályának október 30-i ülésén József Károly, a Népsport alkalmazottja heves felszólalással tiltakozott a viszonyok ellen: „Tehát az újságírói lelkiismeret a nullával egyenlő, magát az újságírót rátették ebben az esetben a trágyadombra, mert a trágya mindent megemészt.”

Nem a legjobbkor állt elő tehát Vereség után című versével Szabó Lőrinc. Más megközelítésből éppen a legjobbkor: soha nem volt aktuálisabb rávilágítani a futballpropaganda fonákságára, a magyar válogatott szereplését kísérő politikai játszmákra, társadalmi reakciókra és lelki folyamatokra. Hogy mit jelentett Puskás Ferencék fényes sikere a kommunista diktatúra kilátástalan éveit élő, a kor gyanakvással terhes, gyomorgörcsös és nyomorúságos légkörében sínylődő, a háborús veszteség után önmagát kereső ország hétköznapi emberének, talán minden másnál pontosabban írják le az alábbi sorok:

„Régi dicsőségünk – tetszik, nem tetszik – a futball
villámgömbjében tört ki az
éji homályból és – tetszik, nem tetszik – arany volt,
Nap volt, ég s föld uj csillaga:
mai csupán, sport és játék –, de legenda! de jelkép!
de eredmény, és a miénk!

Ebben a jelben mind diadalt diadalra arattunk,
hajnal volt az, feltámadás,
ebben a jelben – jól értette a gyerek, a felnőtt –
sok tört vágy kapott uj hitet,
ebben a jelben jó köszörűt sok csorba önérzet
s hangos igent sok néma nem.”

A tört vágyak, csorba önérzetek és néma nemek hazájában felszabadító hatást ébresztett a magyar futballválogatott csillogása, egyúttal életben tartotta az illúziót, hogy a népek versenyében – miként a vers írja – „...nem vagy utolsó, és van elég ma is, amiben első, / ha nem áltatod magadat”. Ellentmondásnak tetszhet, de az 1950-es évek világa igazolta, a siker kitűnően működik sikerpótlékként, a világraszóló győzelmek – a helsinki olimpia, a londoni 6:3, a budapesti 7:1 – rózsaszín fátylat vontak a koromsötét magyar valóság köré. A sajátos üzenetre világít rá Horányi Károly író, irodalomtörténész A megélt költemény című 2003-as kötetben: „Ebben a versben Szabó Lőrinc azt a kollektív, a társadalom majd minden rétegét átjáró bizakodást siratta el, hogy ez a nép egy vesztes háború után is dicsőséget képes szerezni, hogy valamiben első lesz. Ha nem tudott megmutatkozni a világ előtt kultúrájában vagy történelmében, akkor megmutatkozik abban a sportban, melyre inkább figyel a világ.” Mások mellett Lukáts János író, műfordító is foglalkozott a magyar líra legsűrűbb futballversével, a Palócföld 2005/4. számában közölt, A vereség lépcsőfokai című tanulmányban írja Szabó Lőrinc művéről: „»Győztest tapsol az ég, én vesztes ügyet koszorúzok« – szögezi le versében kétszer is. De vajon valóban a veszteségről szól a vers? És melyikről? Vagy nem lehet veszteséget veszteségtől elválasztani, a sportkudarcot a nemzeti megaláztatástól, az egyik eltitkolt sebesülés az eltitkolt másik sebet is felszakítja?”

Fél évvel a vers megírása után sem tudott még napirendre térni Szabó Lőrinc a Vereség után kiselejtezése felett, egy magánlevélben úgy fogalmazott, kedvét szegte, hogy írása „megrekedt az uralkodó közérzet süppedékében”. Az 1954-es vb-döntő a magyar labdarúgás drámai kudarcaként rögzült az akkori nemzedék emlékezetében, egyesek a Bern után tapasztalt elemi felháborodás és az 1956-os forradalmat szító rendszerellenes indulatok között is párhuzamot vonnak. Az idő azonban szép lassan kioltja a hetven évvel ezelőtti mérkőzés érzelmi töltetét, mind kevesebben maradnak köztünk kortárs tanúk, a téma már kevésbé a szívekben él tovább, mint inkább az értelmező utókor történeti visszaemlékezéseiben. A berni fordulat józan és árnyalt elemzéséhez, a politikai, társadalmi tanulságok megértéséhez pedig első számú forrásként ajánljuk Szabó Lőrinc kidobott futballversét.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!