A Ferrarik kihívója – Moncz Attila publicisztikája

Azért amikor 2005 márciusában úgy 450 befektetőjelölt ült szemben a dortmundi vezetőkkel a düsseldorfi repülőtér egyik konferenciatermében, kevesen gondolták, hogy az ott elhangzottakból másfél évtized alatt gazdasági sikertörténet lesz. Akkor még az volt a tét, hogy életben kell tartani a BVB-t, amely a tönk szélére sodródott, mert ahogyan Carsten Cramer, a vállalkozás mai ügyvezetője fogalmazott, „...megpróbáltuk megelőzni a Bayern Münchent, pedig tudnunk kellett volna, hogy erre sohasem lesz lehetőségünk”. Az igények és a sikerek (pontosabban a hiányuk) nem álltak összhangban a kiadásokkal, így aztán a csőd elkerülése volt a fő szempont. Ehhez képest mára a Dortmund egészséges gazdasági vállalkozás lett, a Deloitte által kimutatott legutóbbi éves forgalma (365.7 millió euró) alapján a világ 12. legnagyobb futballklubja, amely szerdán a Sevilla elleni idegenbeli 3–2-vel közel került a Bajnokok Ligája negyeddöntőjéhez is.

Elég volt ehhez egy jól irányzott stratégiai váltás, amelyet immár nem csupán szurkolóként, hanem érintettként is érdemes figyelemmel követni Magyarországról. Sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a fiatal játékosok nevelésére és szerepeltetésére, ami idővel kamatozott is, nem utolsósorban a futballbizniszben lévő pénzmennyiség növekedésének, illetve a türelemnek köszönhetően. Utóbbival kapcsolatban a jelenleg a nagy rivális Schalke technikai igazgatójaként dolgozó, korábban többek között a svájci FC Basel akadémiáját irányító Peter Knäbel fogalmazott így a minap: „Ha kiválasztunk egy tizenkét évest, ő akkor még kisgyerek, tizenöt évesen szemtelen, tizenkilenc évesen pedig remélhetőleg már jó futballista. Ha folyamatosan invesztálunk, akkor is legalább öt év a megtérülési idő.”

Ha ezt elfogadjuk, a BVB esetében az első öt évet elfelejtjük, és csak, mondjuk, a 2010–2011-es idénytől nézzük az átigazolási mérlegeket, megállapíthatjuk, a 11 periódusból öt is pozitív egyenleggel zárult, és bár hat veszteséggel, az összesített mérleg több mint 76 millió eurós profitot mutat. Éves szinten ez átlagosan csaknem 7 millió eurós hasznot jelent, ami azért érdekes, mert a Német Labdarúgóliga 2018-as kimutatása szerint egy Bundesliga-csapat ugyanennyi idő alatt átlagosan pontosan ekkora összeget fordít a saját utánpótlására.

Arról megoszlanak a vélemények, hogy a jelentősen megerősített utánpótlás-nevelésre üzleti modellként vagy profitcenterként kell-e tekinteni (és nem csupán Dortmundban, hanem például a Schalkénál is, amely az elmúlt években „csak” a Leroy Sané, Thilo Kehrer, Julian Draxler hármas eladásából több mint 130 millió eurós bevételre tett szert), de azt nem lehet tagadni, hogy a klubok felismerték az „Arccal a fiatalok felé!” elv fontosságát. Több klub is 100 millió eurós nagyságrendben fektetett be az utánpótlásba az elmúlt évtizedben, a 2017-ben megnyílt, 30 hektáros területen terpeszkedő Bayern Campust például 70 millió euróért húzták fel. És akkor még nem beszéltünk a magas infrastrukturális, valamint személyi költségekről – egy jobb utánpótlásedző havi bére például 10 ezer euró felett van. Hogy őket fizetni lehessen, a kevésbé tehetősek a legkisebbeknél – ahol elég a tanításhoz, neveléshez a B-licenc is – beérik a havi 2000 eurót kereső trénerekkel. Teszik ezt abban a tudatban, hogy Németországban is keveseknek adatik meg a nagy áttörés. Az ARD állami televízió felmérése szerint a 2010–2011-es idény óta az 56 profi klub U19-es csapatában szóhoz jutóknak csak a 3.5 százaléka dolgozhatott utóbb a top 5 európai bajnokságban (angol, francia, német, olasz, spanyol).

A Dortmundnál még így is azt mondták, megéri kiépíteni egy nemzetközi rendszert, amelyen idővel annyit változtattak, hogy manapság már kívülről jövőket is integrálnak a rendszerbe, nem csupán az akadémián nevelkedőknek adnak lehetőséget. Amíg korábban német túlsúly volt, ma már az Egyesült Államokból (ne menjünk messzebb Gio Reynánál) vagy éppen Japánból érkező fiatalok 15-16 évesen is simán bekerülhetnek az akadémiai képzésbe, ha megfelelő alapokkal rendelkeznek. A BVB azzal a szabállyal is dacol, hogy Németországban 2014 óta nem kötelező U23-as csapatot fenntartaniuk a felső két profi ligában szereplő kluboknak (ennek életbe lépése után három évvel több mint 40 százalékkal csökkent a fiókcsapatok száma!), a fekete-sárgáknál úgy vélik, az U19-ben még nem érhet véget a képzés. „Természetesen minden tehetségünknek azt kívánjuk, hogy a lehető leggyorsabban fejlődjön. Azonban nem sugallhatjuk magunkról, hogy ha valaki az U19-ből nem kerül egyből a profi keretbe, az sohasem érhet oda” – mondta ezzel kapcsolatban Lars Ricken, az utánpótlásrészleg vezetője. Élő példa is volt Dortmundban, Erik Durm hajdan nem lett tinédzserként profi, megjárta az U23-at, aztán pedig 2014-ben világbajnok lett Németországgal.

A Dortmund akadémiai, illetve partneriskolai rendszere ma már nemzetközi. Az Egyesült Államokban 11 akadémiát működtetnek, Japánban 45 helyszínen több mint 400 gyereket oktatnak a BVB módszerei alapján, Mexikóban és Kínában partneriskolákat létesítettek, Ausztráliában (Marconi Stallions), Thaiföldön (Buriram United), Kínában (Huja FC) és Japánban (Grulla Morioka) pedig egy-egy klubban is megtalálták az együttműködő partnerüket. E kooperációknak részben persze a fiatalokban rejlő lehetőségeken túli okai is vannak (elég nagy vásárlóerejű országokról beszélünk...), ugyanakkor szigorúan szakmai alapon Európában két nevelőklubbal dolgoznak együtt.

Lukasz Piszczek, a csapat védője (már akkor profi volt, amikor az újdonsült tinisztár, jelenlegi csapattársa, Youssoufa Moukoko még meg sem született!) Goczalkowice-Zdrójban hozott tető alá ilyen klubot, a másik pedig Budapesten működik, az UDSE keretein belül. A pesti és a dortmundi központ között Theo Schneider a kapocs, aki hajdan a BVB ifirészlegéért felelt, akadémiai vezető volt, aztán dolgozott többek között a Ferencvárosnál, most pedig német elképzelések szerint akar „valami nagyon újat”. Az egyik lelkes munkatársa szerint „...egyenesen a magyar Sanchókat, Reynákat, Bellinghameket és Haalandokat keresi”, ami persze nagyon-nagyon messze van még, de a kezdet nem rossz. A teljes tudásanyag Dortmundból érkezik, ahogyan időről időre a megfigyelők is, az itteni legjobbak pedig rendszeresen (persze a koronavírustól mentes világban) egy-egy hétig kint edzenek. És igen, már van olyan srác, akinek a neve szerepel a dortmundi stáb noteszében. Az UDSE használhatja a „BVB utánpótlás-partneregyesülete” megnevezést, nemzetközi tornákra nyerhet bebocsátást, úgy, hogy ezért csak jelképes licencdíjat kell fizetnie.

Az a magyar és a kortárs külföldi fiataloknak is nagy lehetőség, hogy a jelenlegi össznémet képzési rendszer hiányosságai miatt a Dortmund is szívesen fordul feléjük. „Nemzetközi összehasonlításban a német játékosok egy-két évvel le vannak maradva az elittől. A német iskolarendszer egészen mást követel tőlük, mint külföldi kortársaiktól. Nagy különbség, hogy nálunk reggel egyéni edzés van, aztán hat órát kell ülni az iskolapadban, míg például Angliában a legjobbak már fiatalon kizárólag a futballra összpontosíthatnak.” Ezzel is magyarázható, hogy a Dortmund legtöbb fiatal sztárja külföldi: Jadon Sancho és Jude Bellingham angol, Erling Haaland norvég, Gio Reyna amerikai, de a nagy német csatártehetség, Moukoko is Kamerunban született. Ettől még igaz az is, amit Ricken állít az átigazolási politikájukról: „Csak akkor hozunk külföldről fiatalt, ha száz százalékban meggyőződtünk arról, hogy megvan benne a potenciál, hogy az első csapatban játsszon.” Az említettek mind játszanak is.

Azért, mert a legtöbb klubbal ellentétben a Dortmund meg is adja a lehetőséget a fiataloknak, a lehetséges hibákat is figyelembe veszi: „Ha fiatal játékosokat igazolsz, tudnod kell, hogy még nem minden téren érték el képességük maximumát. Bele kell számolnod, hogy lesznek olyan meccsek, amelyeken a hibáik pontokba kerülnek. Mérleget kell készítened a kockázatokról és a várható sikerekről” – mondta erre Markus Pilawa, a klub első számú játékosmegfigyelője. Aztán akikből lehet, sztárt faragnak. Viszont a világsztár státusz elérése előtt anyagi okokból kénytelenek megválni tőlük, ahogyan Christian Pulisic vagy Ousmane Dembélé esetében történt. Ezért van Michael Zorc sportigazgatónak olyan érzése, hogy Ford Mustanggal akarják megelőzni a Ferrarikat. Nagy néha jó „kanyartechnikával” egy-két csúcskategóriás gépet leszámítva azért sikerül mindenkit megelőzni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!