Örök Város, örök vesztes? – Bodnár Zalán publicisztikája

Mohamed Szalah: Bajnokok Ligája-győzelem, angol bajnoki cím, angol Ligakupa-győzelem, európai Szuperkupa-győzelem, klubvilágbajnoki cím. Alisson Becker: BL-győzelem, angol bajnoki cím, angol Ligakupa-győzelem, európai Szuperkupa-győzelem, klubvilágbajnoki cím. Marquinhos: hat francia bajnoki cím, hat Francia Kupa-győzelem, BL-döntő. Leandro Paredes: orosz bajnoki cím, két francia bajnoki cím, két Francia Kupa-győzelem, BL-döntő. Mehdi Benatia: két német bajnoki cím, három olasz bajnoki cím, Német Kupa-győzelem, két Olasz Kupa-győzelem, olasz Szuperkupa-győzelem, BL-döntő. Miralem Pjanic: négy olasz bajnoki cím, két Olasz Kupa-győzelem, olasz Szuperkupa-győzelem, BL-döntő, spanyol Király-kupa-győzelem. Mirko Vucsinics: három olasz bajnoki cím, két olasz Szuperkupa-győzelem. Antonio Rüdiger: BL-győzelem, angol FA-kupa-győzelem, Európa-liga-győzelem, európai Szuperkupa-győzelem, klubvilágbajnoki cím. Wojciech Szczesny: három olasz bajnoki cím, két Olasz Kupa-, két olasz Szuperkupa-győzelem. Patrik Schick: Eb-társgólkirályi cím. Erik Lamela: BL-döntő, FIFA Puskás-díj.

Mi a közös ezekben a labdarúgókban? Hogy az elmúlt tíz évben mindannyian játszottak az AS Romában, amellyel nem nyertek semmit. Egyetlen árva trófeát sem. És miután elszerződtek Rómából, a fent felsorolt címeket zsebelték be hamarosan...

Valamennyien klasszisok. Többen Európán túlról érkeztek, első európai csapatuk épp a Roma volt. Tehát a scoutok, a megfigyelők nem dolgoznak rosszul Rómában, nem kutyaütőket néznek ki. A vezetőknek is vannak jó igazolásaik, telitalálatnak mondható szerződéskötéseik.

A kérdés azonban az: ha a Romában gyakran fordulnak meg kiváló labdarúgók, olykor egy-egy igazi világklasszis is, és az edzők tekintetében sem kell szégyenkezniük, hiszen Luis Enriquétől Rudi Garcián át José Mourinhóig világszerte keresett szakemberek fogadják el a bordó-sárgák ajánlatát – akkor hogyan lehetséges, hogy ennyire sikertelen ez a klub? Mindannyiszor patinás, legendás egyesületként szoktuk emlegetni a Romát, de 95 éves története során mindössze három bajnoki címet tudott nyerni, ami igencsak eltörpül a Juventus 36 vagy az Internazionale és a Milan 19, illetve 18 elsősége mellett, és európai trófeát is csak egyet tudott nyerni, egy Vásárvárosok Kupáját még 1961-ben. A riválisok előszeretettel élcelődnek azzal, hogy az egyetlen trófea, amelyet a Roma az elmúlt 14 évben megnyert, a Real Madrid legyőzésével 2019 nyarán elhódított Mabel Green-kupa, tulajdonképpen egy környezetvédelmi jótékonysági gálameccs, amely megnyerésének jutalmaként egy cserepes bonsait emelhetett magasba semmihez sem hasonlítható arckifejezéssel Alessandro Florenzi csapatkapitány.

Mi hiányzik ebből a csapatból?

Tagadhatatlan, hogy a körítést és a sportági kultúrát tekintve mindene megvan a Romának ahhoz, hogy igazi európai topklub legyen. Hatalmas és szenvedélyes szurkolótábor, ikonikus, 80 ezer férőhelyes stadion, a turistákat a világ minden tájáról vonzó Örök Város ereje, olykor tényleg világszínvonalú játékosok és edzők, eladható, népszerű imázs a Romulust és Remust tápláló farkassal, és a világ egyik legszebb hangzású klubhimnusza (ezzel talán csak a Liverpool szurkolói vitatkozhatnak).

Valami azonban rettenetesen hiányzik.

Magam is félve írom le, mert nem titkolom, hogy igencsak szimpatizálok az AS Romával, mégis ki kell mondani: az az ember érzése, hogy ez a csapat valahogy nem a győzelemre született. Erős kijelentés lenne? Igazságtalan is? Tudománytalan is? A tényekkel nehéz vitatkozni, és tény, hogy a csapat 14 éve nem nyert semmit (2008-ban az Olasz Kupát szerezte meg). A számokkal, mutatókkal kifejezhető eredménytelenségen túl például az is sajnálatosan sokatmondó jelenség, ahogyan az Európa-konferencialigában a norvég Bodö/Glimttel vívott párharc­hoz hozzáállnak a klubnál. Mint ismeretes, a leginkább csak vigaszágnak tekinthető, harmadik számú európai kupasorozatban már a csoportkörben is találkoztak a felek, és a Bodö/Glimt előbb 6–1-re nyert a tartalékos „farkasok” ellen, majd Rómában is elért egy 2–2-es döntetlent, s most, a negyeddöntőben újra összefutva is győzött 2–1-re az első meccsen. José Mourinho vezetőedző is úgy magyarázkodik, hogy három meccs rosszul sikerült a norvégok ellen, de a negyedik egymás elleni összecsapás lesz a legfontosabb. A római drukkerek is bosszúért lihegnek, már az első mérkőzés után biztos volt, hogy minden eladható belépőjegy elkelt a visszavágóra. Nyomatékosítsuk: mindez az Ekl-ben, egy Európa-szerte szinte ismeretlen ellenfél ellen – az ilyen rágörcsölés egy ilyen találkozóra csak az igazán kiscsapatok sajátja. Mindenesetre arra is rámutat, mennyire szeretne már nyerni valamit a klub. Akármit.

Sokáig úgy gondoltam, leginkább gazdasági okai vannak, hogy a Roma képtelen a pályán felvenni a versenyt a Juventusszal, az Interrel vagy a Milannal. De ez az álláspont is megdőlni tetszik 2011 óta, amikor új, nemzetközi befektető érkezett Rómába a Sensi-éra után, és az „amerikás” olasz, Thomas DiBenedetto mélyen bele is nyúlt a zsebébe. Többször is előfordult, hogy egy-egy átigazolási időszakban a Roma az egész kontinenst tekintve ott volt az öt-nyolc legtöbbet költő klub között. Közvetlenül a 2011-es tulajdonosváltás után érkezett a csapathoz Gabriel Heinze, Cicinho (kölcsönből vissza), Maarten Stekelenburg vagy Bojan Krkic is, míg a kispadra Luis Enrique, de ekkor is az volt érezhető, hogy nem azokat a játékosokat vásárolták meg, akikre igazán szükség lett volna, és azóta is jellemző, hogy a vezetőség – amelynek hiába cserélődtek azóta a tagjai, sőt azóta újabb tulajdonosváltás is volt – visszatérően hibás személyi döntéseket hoz, rendre rossz lóra tesz. Az elmúlt évtizedben ha befutott, neves játékos érkezett, gyakran hamar motiválatlanná vált Rómában, visszaesett a teljesítménye. Az igazán tehetséges fiatalok többnyire inkább csak ugródeszkának használták az egyesületet, és az első adandó alkalommal leléptek az angol vagy a spanyol bajnokságba. És mivel a saját nevelésű futballisták közül sem jöttek már Francesco Totti- vagy Daniele De Rossi-kaliberű, karakteres figurák (Lorenzo Pellegrini talán hamarosan rácáfolhat erre), nagyon nehéz volt így csapatot építeni. Pláne úgy, hogy hiányoznak az igazán erős karakterek, a győztes alkatok, a vezéregyéniségek, akiknek oda lehet adni a labdát, amikor ég a ház.

Sokan azt gondolják – közéjük tartozom én is –, hogy a tavaly nyáron a kispadra szerződtetett José Mourinho visszahozhatja a csapathoz a „győztes gént”, amely legutóbb több mint két évtizede volt felfedezhető, és akkor is leginkább egy karizmatikus edző, Fabio Capello kellett hozzá. Jól is indult a mostani idény a portugál szakember irányítása alatt, első hat tétmérkőzését megnyerte a csapat, de aztán hamar kiütköztek a problémák és a hiányosságok. Természetesen korai volna még megvonni Mourinho római mérlegét, hiszen a Serie A-ban épp egy veretlenségi sorozatban van a Romával, és most jöhet majd az első olyan nyári átigazolási időszak, amikor az ő elképzelései szerint erősítik meg a csapatot, ám az biztosnak tűnik, hogy vele is lemarad a BL-indulásról a bajnokságban jelenleg ötödik együttes.

Mourinho személye persze erősen megosztja a szurkolótábort, de akik nem rokonszenveznek vele, és egy-egy kínosabb vereség után a menesztését követelik, azoknak is be kell látniuk: ha a „Special One” sem tudja elültetni a nyerő mentalitást Róma bordó-sárga felében, ha az ő szenvedélye és elhivatottsága sem elég a győztes gén kifejlődéséhez, mégis ki lesz képes rá?

Nem zárható ki, hogy a gátak átszakadásához az is elég lenne, ha a Roma most sikerrel venné a Bodö/Glimt jelentette, áttörhetetlennek éppen nem nevezhető akadályt, aztán megnyerné a történelmi első Ekl-t, és végre serleg kerülne a klub pókhálókkal beszőtt trófeatermébe, amelybe a rossznyelvek szerint csak a bonsai locsolása miatt jár be a takarító.

Sokkal többre az Ekl-serleget sem becsülöm annál a bizonyos bonsainál – de tizennégy évnyi böjt után kezdetnek talán tényleg megtenné.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!