Öröm a célban – N. Pál József publicisztikája

HÁNYFÉLE MÓDON ÜNNEPELNEK olimpiai bajnoki címet a célban (a lefújás pillanatában, a győzelemhez elég pontszám fölvillanásakor, a döntés kihirdetésekor stb.), aligha tudható, de nyilván a vártság-váratlanság helyzetétől, az előzmények lélektanától, s alkattól, vérmérséklettől is függ az egész. Nem ildomos az időben nagyon visszamenni, de hadd emlékeztessek Növényi Norbert (1980) boldog „nyerítésére”, ahogy magával alig bírva mindenkit – ellenféltől a bíróig – összecsókolt. Darnyi Tamás „befele” mosolyára, Egerszegi Krisztina ikonarcú örömére (1988, ’92, ’96), ahogy Nagy Tímea üdvözült arccal pillantott az ég felé kétszer is (2000, 2004), vagy amikor Janics Natasa viháncolt önfeledten (2004). Egyéni a „nyerés” átélésének pillanata, ám a média egyre radikálisabban sugallt mintái, „elváráshorizontjai” is alakítói e folyamatnak kivédhetetlenül (ahogy a gólöröm változásainak, vagy a páros lábbal ugráló egyenmámor kimutatásának is), s szomorúan látom, hogy e tendencia során az emberarcú öröm egyre inkább elveszik.

Ám most, az olimpián egy (illetve két) magyar úriembernek köszönhetően valami ősi áhítatot, egy már eltűnni látszó lovagias erényt s mindezzel együtt csibészes, ugyanakkor felejthetetlenül torokszorító pillanatot élhettem át. A vigasz ígéretét, hogy így is lehet, ily „korszerűtlenül”, s épp ezért őszintén ünnepelni. Tanúskodni az öröm ősi törvényéről: mennél többet adok a magaméból másnak, annál több jut nekem!

Bevallom, Rasovszky Kristóf (mert róla s barátjáról van szó) interjúit mindig örömmel, derűvel és megnyugvással nézem, hallgatom, olvasom. Amikor arról beszél, hogy ha tökéletesen fölkészülve föladatát (a versenyt) jól hajtja végre, elégedett lesz, ha nem nyer, sőt, ha nem végez dobogón, akkor is, s ha arról ejt szót meggondolkodtató módon, hogy a „nyílt vízi” kifejezést nem kéne hangsúlyozni, hisz a „medencéssel” sem tesszük, s e verseny egyenrangú a másikkal, akkor is. Ritka „egy tömbből való”, önazonos, ifjú kora ellenére bölcs, az életet cifrálkodás, agresszív hódító szándék nélkül tisztelő ember ő, így gondolom, akinek a derűért sem kell a szomszédba mennie. Kivételes arány- és minőségérzék jellemezheti, ha munkáról van szó, akkor is, s ha a siker földolgozásáról, akkor is.

Nem hinném, hogy sportága s annak embert próbáló formája kalapálta ilyenné őt, vélem, személyisége alapszerkezete e kemény föladatra eleve készen állhatott. Aztán bele is nőhetett a „témába” persze, remek alapokat szedett össze a medencében (1500 gyorson vb-döntőt is úszott), minden kényszert, körülményt legyűrt, amit legyűrhetett, s amit nem, ahhoz nyavalygás és panasz nélkül alkalmazkodott. Ha hideg volt a víz, ahhoz, ha meleg, ahhoz (Tokióra a Hévízi-tóban készült például, s lett olimpiai ezüst a vége), ha folyóvízben rendezték a versenyt, akkor meg ahhoz. Most a Szajnánál jóval gyorsabb (igaz, tisztább) Dunán mérték ki a pályát Százhalombattánál, s gyakoroltak sodrással és sodrás ellenében (hallom, lefelé öt és fél, fölfelé meg huszonkét perc alatt tették meg a 800 métert – belegondolni is borzalom!), s főleg azt, mi a teendő a fordulóknál, midőn az egész verseny pillanatok alatt oda lehet.

Mindenre fölkészültem (ahogy társai, Fábián Bettina és Betlehem Dávid is), mondta Kristóf, nyugodtan, de szinte sürgetve vártam a rajtot, semmiféle „hátráltató” körülmény nem érdekelt, az sem, mi vár reám (reánk), be is ugrottam, hisz olimpián másképp tenni nem lehet. A vízről, a rendezők felelősségéről, a „mindent az üzletre fordítható látványért, de semmit a sportolókért” fölfogásról rengeteg szó esett, nem szaporítom, aki látni akarta, látta a versenyt majd’ két órán át, s állítom, e futballmeccsnyi időt (hosszabbítással) megérte a képernyő előtt tölteni – s nem csak nekünk, magyaroknak talán.

Mert e műfaj nagykorúvá lett a játékokon is visszavonhatatlanul (nekem 2012-ben már!), mégpedig úgy, hogy az „úszás az olimpián” kezdetű történet eleje és mostani vége tökéletesen összeért. Mert az első (és második) bajnoki címünk is nyílt vízben született bizony, ha nemigen gondolunk reá, akkor is. Hajós Alfréd a Zea-öböl testet fagyasztó 10-11-12 fokos – csak nem tudják az emlékezések eldönteni pontosan – tengervizében győzött 1896-ban, az athéni olimpián 100 és 1200 méteren, szóval a próba foka e szajnai gyakorlattól nem is igen különbözhetett (kötéllel elválasztott pályák a medencében 1924-től vannak csupán).

S emlékszem, London (2012) előtt szinte senki reménykedő olimpiaszerelmes tudatában nem volt ott e szám élesen, így Risztov Éva aranya a váratlanság döbbenetével és mámorával esett reánk. Meglehet, ezért tartjuk e versenyt s a benne rejlő esélyt élénken az eszünkben azóta.

Világbajnokságon 1991, Eb-n 1995 óta szerepel e műfaj, az olimpia programjába – tíz kilométeren – 2008-ban került, tízszer avattak bajnokot eddig tehát, kétszeres győztes csak egy akadt (Sharon van Rouwendaal, a holland klasszis), s a hollandokon kívül (ők négyszer) csak mi ünnepelhettünk kétszer aranyat, s van ezüst- és bronzérmünk is immár.

Nos, ama londoni tíz kilométer végső perce (?) örökre a lelkembe égett. Kezem, lábam remegett a szurkolástól, s ma is állítom, Egerszegi Krisztina 1988-as győzelméhez fogható katarzist éltem át akkor. (Rosszul „kamerázták” a versenyt, Risztov fél testhosszal vezetett, ám hogy mennyi van hátra, az utolsó másodpercekben derült ki csupán.) S ez a viadal jutott eszembe, napokkal a futam előtt. Hogy augusztus 9-e van megint, ami 1936 óta az olimpiai úszódiadal napja is lehet nekünk, hisz nemcsak Csik Ferenc váratlan s máig emlékezetes mámort adó aranya, de Risztové is e napon született. Nem hiszek a számmisztikában, bár adatok, dátumok összecsengésében tán mégis valamennyire, így derűsen hallgattam Rasovszkynak a tizenkilencről (ez volt a rajtszáma) előadott fejtegetését, amiből sugárzott a – feleségének is küldött – szeretet.

Szóval, e nevezetes dátumhoz érve – hősünk februári világbajnoki címét s Betlehem Dávid 1500-as remeklését is látva – elöntött a bizakodás, s nem is aggódtam, szinte pillanatokra sem. Kristóf úgy uralta a versenyt, ahogy Risztov a magáét tizenkét évvel azelőtt, a befutóra nézvést (hála a most „nyitott” képnek) nem is maradt izgalom. A célhoz kísérő kötelek közt vagy négy-öt méterrel vezetett a mi fiunk stabilan, s látszott jóval a panel előtt már, hogy meglesz ez bizony. Csak a bronzért kellett szorítani, így a történet „nagyszerűségét” (ahogy Vörösmarty használta a Szózatban a szót!) a bajnok célba érését követő húsz-harminc másodperc teljesítette be.

Nézzük a fölvételt, s figyeljünk! Kristóf ráüt a „deszkára”, olimpiai bajnok abban a pillanatban, de én szorongok, miért nem az olasz és Betlehem közti versenyt látjuk. Jó tíz másodperc, míg ők is a „képbe érnek”, Dávid vezet tán hetven centivel, ujjong a szívem, meglesz a bronz is tehát! Mi történt e nyúlfarknyi időben ott a cél mögött, nem tudom, ám jön az ismétlés szerencsére. Áll a győztes a vízben, nem halljuk, de kiabál, biztatja társát, aki célba csap a harmadik helyen, s ami az ezt megelőző és követő másodpercekben történik, az számomra ennek az olimpiának (és sokkal többnek!) a legvigasztalóbb pillanata. Dávid fölemelt ujjal jelzi, hogy oké, aztán a győztes kitárt karjaiba ront, önfeledten szorítják egymást a vízbe zuhanva is, majd a parton pózolnak, viccelődnek, s ugyanolyan önazonossággal ejtik a szót önimádó büszkeség nélkül, mint korábban bármikor.

Hiszem, amikor Rasovszky Kristóf célba ért, nem a maga mámora, hanem barátja, Betlehem Dávid sorsa érdekelte jobban. Ezért biztatta „férfias” fordulatokkal, s ugyanígy hiszem, társa is az ő sikerének, s nem saját – nagyon vágyott! – érmének örvendett inkább. Vagy együtt a kettőnek mindketten, egyszerre, szétszálazhatatlanul. Igen, ideje van a tanúságtételnek is itt a földön, midőn fölfénylik a rend: annál nagyobb az öröm, mennél többet adunk belőle másnak!

S még valamiről. Mert néhány ember szándéka úgy hozta, az év edzője, sportolója díjra én is szavazhatok, másodjára már. Ki nem állhatom a divattá lett „spoiler” szót a többiekkel (motiváció, fókuszál, játékperc stb.) együtt, ezért elárulom: nálam Rasovszky Kristóf az első, az edzők közül meg Szokolai László, az ő (és Betlehem) mestere, s erről vitát nyitni nem leszek hajlandó esztendeig legalább.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!