Az Atlético égő fáklyája – Moncz Attila publicisztikája

MONCZ ATTILAMONCZ ATTILA
Vágólapra másolva!
2023.11.09. 23:37

Az Atlético Madrid keddi, Celtic elleni megsemmisítő, 6–0-s győzelmét követően újra felhangzott a Wanda Metropolitanóban az „Olé, Olé, Olé, Cholo Simeone” nóta, pedig úgy egy évvel ezelőtt úgy tűnt, már csak idő kérdése, mikor lép le a spanyol fővárosból Diego Simeone. Mintha elfáradt volna a csapat és a klubot 2011 decembere óta szolgáló szakember kapcsolata, mintha a szurkolók is elfordultak volna tőle (nem egy döntését füttykoncert kísérte, ami korábban szinte elképzelhetetlen volt), mintha a stílusa miatt addig begyűjtött ellenségei-ellenfelei fölénybe kerültek volna vele szemben, ráadásul az eredmények is elég messzire elkerülték. Tavaly őszre a bajnoki címért zajló versenyből már kiszállt a gárda, a Simeone-korszakban először a tavaszt sem tudta megélni a nemzetközi porondon (BL-csoportjában az FC Porto, az FC Bruges és a Leverkusen mögött utolsó lett), így aztán Miguel Ángel Gil Marín ügyvezető igazgató – a szakember 2024 nyaráig érvényes szerződése dacára – egy Cholo utáni korszakról beszélt. A csábítás kétségkívül megvolt, hiszen az évek során a Chelsea, a PSG, az Inter és a Lazio is kopogtatott nála, korábbi játékosa, Kieran Trippier közben Newcastle-ba csábította, így aligha kellett amiatt aggódnia, hogy nem talál magának új állomáshelyet.

Csak én is ahhoz a többséghez tartozom, akik azt mondják, Simeone az Atléticóhoz tartozik. Ő nem való újgazdag klubhoz vagy olyanhoz, amelynek évtizedek alatt felépített és megszilárdult értékei vannak. Neki tényleg az Atlético a közege. A klub, amelyet a saját képére tudott formálni. Ne feledjük, már játékosként, 26 évesen is közönségkedvenc volt, amikor a Radomir Antics-féle Atlético falkavezéreként bajnok és kupagyőztes lett a Real, Barca kettős előtt. Nem egyszerű győzni akarás jellemezte, illetve jellemzi most is, hanem egy azzal határos, beteges kényszer. Olyan ember, akit a saját tábora imád, a riválisokban viszont zsigeri gyűlöletet ébreszt. A sajátjai szemében elkötelezett, bátor és hős, a riválisokéban túlbuzgó, mocskos és kegyetlen, aki, ha kell, szemet szúr ki, vagy övön aluli ütést visz be, ha a bíró nem figyel oda. A cél a lényeg, az előny megszerzése, a győzelem. Mindegy, milyen áron.

A győzelmek pedig jöttek szakmányban, így aztán a nagyobb eredmények is, legyen szó sportszakmairól vagy gazdaságiról. A Simeone érkezése előtti három évtizedben az Atlético összesen háromszor szerepelt az első számú európai kupasorozatban, viszont a 2013–2014-es évad óta annak törzstagja, úgy, hogy mindössze két olyan idényről tudunk, amelyben ne nyert volna legalább három meccset az együttes. Csak hogy a hármas egy másik összefüggésben „visszaköszönjön”. A tavaszt pedig valahogy, valamelyik sorozatban mindig megélte, leszámítva a már említett előző évadot. A sikerek az átigazolási piacon is kamatoztak, a Simeone-érában termelt bevétel (nem profit!) meghaladta az egymilliárd eurót.

Mégis, eljutottunk odáig, hogy az Enrique Cerezo klubelnök által adott, élethosszig tartó „kispados” garanciában egyre többen kezdtek el kételkedni. És ha a fúrót az egyik felettes (esetünkben Miguel Ángel Gil Marín ügyvezető) kezeli, abból akár baj is lehet. Aztán onnan jött a segítség, ahonnan ilyenkor gyakran jönni szokott – csak éppen nem a várt útvonalon. Egy-egy jó igazolás nemegyszer meglökte már egy együttes szekerét, Simeone Atléticóján viszont egy távozás lendített nagyot. Az világosan látszott, hogy az argentin mágus nem tudott mit kezdeni a klub rekordigazolásával, az összesen 126 millió euróba kerülő Joao Félixszel, ez ment Marín agyára is. Aztán az ifjú portugált az előző télen váratlan „hadmozdulattal” kölcsönadták a Chelsea-nek, így Antoine Griezmann egyértelmű vezérré léphetett elő, az Atlético pedig elindult felfelé. Összejött a BL-indulás, Simeone re-noméja helyreállt (mondjuk, annyira nem, hogy már a nyáron pénzt kapjon a Joao Félixet kénytelen-kelletlen újfent kölcsönadó Maríntól egy egyébként valóban kellő középső középpályásra), a 2023–2024-es évad pedig már újra a simeonei álomvilágban zajlik.

Az Atlético közel jár a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjéhez (a tavaszi folytatás már fix!), február óta sorozatban 16 tétmérkőzést nyert meg a Wanda Metropolitanóban, benne a Real Madrid elleni 3–1-gyel, ami azért történelmi léptékű, mert a városi riválissal szemben ez volt az első siker az új arénában. Az egymás után aratott 16 siker speciel klubrekord, a 6–0 pedig „csak” 65 év legfölényesebb győzelme a nemzetközi porondon (az 1958-as, Drumcondra elleni 8–0 azért nagyobb KO volt a mostaninál). Úgy tűnik tehát, összeállt minden, ami Simeone korábbi Atléticóit jellemezte – egyetlen kivétellel. A mai együttes már nem a Gabi- vagy Godín-féle harcosok gyülekezete, hanem a mérkőzések többségében sokkal modernebb, passzorientált játékot nyújtó társaság.

Simeone tehát képes volt megváltozni, felhagyott az „otthonról hozott” stílussal, más elemek lettek hangsúlyosabbak nála. De ha úgy tetszik, csak visszanyúlt az argentin gyökerekhez. Jonathan Wilson az Inverting the Pyramid című művében (az „A felfordított piramis” lehet a legjobb fordítás) ugyanis leírja, hogy Argentínában sokáig a La Nuestra elve uralkodott, a csapatok szép, rövid passzos, cselekre épülő játékkal próbáltak meg sikeresek lenni; csak amikor nem jöttek az eredmények, akkor tértek át az olykor kegyetlenséggel vegyített célfutballra. Cholónál ez éppen fordítva volt. Ő anno 2011 első felében Európában, a Cataniánál a kőkemény labdarúgással tette le a névjegyét (tíznél is több honfitársa szerepelt a keretben!), mára ez az ő fejében is átalakult. A Daniel Passarella vezetői képességeit, Alfio „Coco” Basile motivációs erényeit, Carlos Bilardónak a játékot villámgyorsan átlátó tehetségét, valamint Marcelo Bielsa intenzitását és munkamániáját ötvöző Simeonéból sokkal modernebb edző lett, mint azt néhány éve bárki is gondolta volna. Már nem az elhárítás mindenek felettisége, a „jó az 1–0” szentsége a fő cél (ezt nehéz is lenne tagadni, hiszen az idényben a Celtic elleni volt az első hazai mérkőzés, amelyet Jan Oblak kapus kapott gól nélkül hozott le), képes megbocsátani játékosoknak (rendezte a viszonyát a korábban többször is kölcsönadott Álvaro Moratával és Saúllal, manapság mindketten kulcsemberek, a skótok elleni gólok felét ők szállították), nem a 90 percen keresztüli provokáció, az „ellenünk az egész világ” elvnek való megfelelés a legfontosabb, hanem a szórakoztatás. És persze az ezzel járó jutalmak élvezése. Mert azért bennem még élénken élnek az egy-két évaddal ezelőtti képek, amint Simeone a lefújáskor már az öltözőfolyosón csörtet, a mai meg nemegyszer a pálya szélén hallgatja az „Olé, Olé, Olé, Cholo Simeonét”.

Az ősz pedig az ügyvezetőt is meggyőzte, hiszen Marín a minap úgy nyilatkozott: „Még nem fejeztük be a tárgyalásokat, de ha Isten is úgy akarja, további három évet dolgozunk együtt.” A hírek szerint a válogatott szünetben nyélbe is üthetik a megállapodást, akkor pedig Diego Simeone úgy ülhet le pályafutása századik Bajnokok Ligája-mérkőzésén, november 28-án a Feyenoord ellen az Atlético kispadjára, hogy 2027. június 30-ig érvényes szerződés köti a klubhoz. Ha kitölti, olyan rekordot ír át, amire a modern kori labdarúgásban aligha számított bárki is. Akkor ugyanis egyhuzamban 16 évet húzna le az Atléticónál, márpedig a spanyol élvonalban folyamatosan 14 esztendőnél tovább még senki sem regnált sehol. Miguel Munoz, a Real Madrid legendás vezetőedzője az 1960 és 1974 közötti időszakával a csúcstartó. Ezt múlhatja, illetve szerintem múlja is felül Simeone.

Hogy miért éppen ő? Mert követte két alapelvét. Hitt és hisz az életben, illetve tudja, akárcsak a háborúban, a labdarúgásban is előfordul, hogy nem a legjobbak győznek, hanem azok, akik legjobban meg vannak győződve ügyük helyességéről.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik