Negyvenhárom edző, negyvenhárom életpálya, negyvenhárom történet.

Biernaczky Pál megjárta a jeges poklot, de szerencsésen hazatért a Don-kanyarból.

A tündöklő kezdetet az első világháború vetette vissza.

A Nemzeti Sport felkérésére kilenc világklasszis szolgált tanáccsal 1922-ben.

A lapok kíméletlen őszinteséggel számoltak be a második világháború előtti az esetekről.

A torna 1922-ben elmaradt, Európában kaotikus volt a futballhelyzet.

Fiúk a pályán, a főváros kötelékében és a tanteremben.

„A legnagyobb edző, aki Hollandiában valaha dolgozott” – írta róla a Feyenoord krónikása.

Nagyszerű edzőből az alkohol rabja: Gallowich Tibor a halálba itta magát mellőzöttségében.

„Egy reccsenés… Nagyot kiáltott: »Végem van, eltört a lábam!« Az orvos mentőkért kiabált.”

„Szegény olvasó! És szegény Suttyó! A könyvben túlélte saját halálát! »Azon a napon a naptár 1963. július 4-ét mutatott« – írja a szerző a 99. oldalon. Fájdalom, ez sem igaz. Turay I József 1963. június 24-én távozott az élők sorából, és öt nappal később már el is temették...” 

HALVORSEN VS. HARDER. Hamburgi csapattársakból háborús ellenségek születtek a nácizmus idején.

Az MTK elnöke egy profi ökölvívómeccs kellős közepébe csöppent Monacóban.

Weisz Leó huszonöt éves korában edzőnek állt, Németországban csinált karriert a 20-as, 30-as években.

„Az 1924-es év tökéletes reprezentatív csapata” az Idrottsbladettől – magyarok is a világ legjobbjai között.

Némely jelige és válasz ma már mosolyt fakaszt, pedig komolyan kérdeztek az olvasók.

Nyolcvan éve a sportlapok a Wekerletelepi SC sikerein ámuldoztak, pedig a java még hátravolt.

Kicsoda is volt a chemnitziek bombázója? És miért nem hallottunk eddig róla?

A Sporthírlap 1913 legvégére kenterben verte a többi sportlapot – és bemutatta a szakma vezéralakjait.

A sportkarikatúra fontos műfajként bukkant fel a hazai lapokban a XX. század első felében, de mára szinte teljesen kikopott.