Sánc az erdő mélyén – S. Tóth János publicisztikája

Lassan ocsúdik a sokkból a norvég síugrás azt követően, hogy egy minapi hír szerint ebben az idényben nem versenyez a sportág egyik női ikonja, Maren Lundby. A még mindig csak 27 esztendős gjöviki hölgy 2018-ban Pjongcsangban olimpiai bajnok lett normál sáncon, nem mellesleg sorozatban háromszor nyert összetett világkupát, győzött harminc világkupaversenyen, emellett 2019-ben és 2021-ben világbajnok lett. Egyszersmind egyik élharcosa a női síugrás egyenjogúsításának. Neki is köszönhető például, hogy 2022-ben az ötkarikás játékok programján szerepel a vegyes csapatverseny is. Ám Lundby nem utazik el Pekingbe, önkéntes szilenciumával olimpiai bajnoki címének megvédéséről is lemondott. Döntését a norvég televízióban azzal indokolta, hogy „természetes okok miatt” az utóbbi időben megváltozott az alakja, s inkább szeretne hosszú karriert, mint hogy a remélt ötkarikás siker érdekében kockára tegye testi és mentális egészségét. A síugrás helyett egyelőre a Magyarországon is ismert televíziós táncverseny norvég változatában próbálja ki magát. Ugyanakkor azt mondta, ezzel nem ért véget a síugrókarrierje, de időt ad magának a visszatérésre.

A súlykérdés a síugrás egyik kényes pontja. Az érvényes szabályok szerint a testtömegindex (BMI) befolyásolja, ki milyen hosszúságú síléccel ugorhat. Mivel a levegőben szállva minden pluszdeka hátrány, a versenyzők inkább ugranak rövidebb léccel (igaz, ez esetben kisebb a repülés közben őket segítő felhajtóerő), de a testsúlycsökkentésben elmennek a falig. Lundby viszont nem vállalta az önsanyargatást, inkább tudomásul vette, hogy „ez a test most nem egészen alkalmas a síugrásra”. Úgy tetszik, lassacskán változik az a szemlélet, hogy a (sport)sikerek bármilyen áldozatot megérnek. Erre volt példa Simone Biles esete is: a Rióban négy olimpiai aranyat nyerő, 19-szeres világbajnok amerikai tornásznő az idei tokiói játékokon több számtól visszalépett, mint utólag a CNN-nek elárulta, saját mentális védelme érdekében. „Meg kell magunkat óvni ahelyett, hogy kimennénk és azt tennénk, amit a világ elvár tőlünk” – mondta. Végül „csak” egy csapatezüsttel és egy gerendán szerzett bronzzal utazott haza.

Miközben a sportvilág izgatottan találgatja, lehet-e visszaútja a topkategóriába Maren Lundbynak egy olyan tökéletes mentális és erőnléti felkészültséget feltételező sportágban, mint a síugrás, az a néhány nappal ezelőtti hír, mely szerint befejezi pályafutását az első és egyetlen világkupapontokkal büszkélkedő magyar női síugró, Vörös Virág, mifelénk is legfeljebb súrolta a közvélemény ingerküszöbét. A kőszegi hölgy 22 esztendős, mégis túlzás nélkül állítható, visszavonulásával hatalmas űrt hagy maga után. A Magyar Síszövetség honlapjának adatai alapján ugyanis a felnőtt síugró-válogatott keretét ez idáig egy személyben ő jelentette; igaz, az utánpótlás sem sokkal népesebb, összesen két-két fiatalember és ifjú hölgy alkotja.

Ahogy Maren Lundby és Simone Biles, végső soron Vörös Virág is a saját egészségét védte, amikor – gyaníthatóan nehéz szívvel – kimondta: itt a vége. Tavaly márciusban a lillehammeri viadal egyik edzésén bukott és keresztszalag-szakadást szenvedett. Műteni kellett, ám 2020 decemberében visszatért, topformáját azonban nem tudta hozni. Aztán elkapta a koronavírust, ami megint visszavetette az edzésmunkában. Az idén májusban – négy év közös munka után – edzője, Vasja Bajc a „nem megfelelő finanszírozási háttérre” hivatkozva e-mailben mondta fel a magyar szövetséggel kötött szerződését, majd azzal a lendülettel elvállalta a cseh válogatott irányítását. A szlovén szakember távozása után, júniustól Virág Mitja Oraniccsal dolgozott együtt, de amikor a szintén szlovén tréner is vette a kalapját, a kőszegi versenyző feladta. „Belefáradtam az elmúlt két évbe, és nem látom értelmét a folytatásnak” – többek között ezzel búcsúzott néhány napja. Kurtára sikerült karrierje ellenére Vörös Virág aranybetűkkel írta be a nevét a magyar síugrás történelemkönyvébe. Fischer László 1984-es Lake Placid-i szereplése után ő lett az első magyar (és a legelső magyar női) pontszerző a világkupa-sorozatban. A 2019–2020-as idényben 14 vk-viadalból ötször végzett a top 30-ban (először a romániai Barcarozsnyón), és összesen 12 megszerzett pontjával a 42. lett összetettben.

Nehéz lenne megtippelni, Vörös Virág búcsúja után mikor kerülhet vissza a magyar síugrás a szak­ág világtérképére. Manapság, amikor idehaza alig látni havat telente, sokan talán elképzelni sem tudják, hogy valaha mifelénk is beszélhettünk aranykorról. Immár 112 éve annak, hogy Magyarországon megrendezték az első síugróversenyt – némi rosszmájúsággal mondhatnánk, az akkori viszonyok nem sokban különböztek a maiaktól. A Magyar Sí Klub és a Magyar Turista Egyesület 1909. február 28-án úgy tartotta meg ugyanis a sífutásból, lesiklásból és síugrásból álló viadalát a Normafánál, hogy sísáncnak még nyoma sem volt az országban (jó eséllyel egy természetes domb szolgált ugratóként). A Nemzeti Sport felkarolta a sáncépítés ügyét, lapunk 1909. december 4-i számában Serényi Jenő lelkesen elevenítette fel a februári viadalt („Oly tömeget gyűjtött a Normafa környékére; ami­lyennel máskor ott sohasem találkoztunk.”), s kiadta a jelszót: „Magyarország csak akkor lehet méltó ver­senytársa egykor a síelés terén is a külföldnek, ha a norvég síhez és norvég iskolához csatlakozik. Építsünk tehát síugró­pályát, bármily kicsinyt és egyszerűt is.” Pénz híján az ötlet elhalt, az I. világháborút követő brutális területcsonkítás pedig éppen a téli sportokra alkalmas hegyeinek javától fosztotta meg az országot. Így lett Budapest és környéke a síélet központja, hogy aztán 1924 januárjának legelején a Normafánál felavassák az első hazai sáncot, mely az érdi Krausz Simon nagyvonalú támogatásával, nyolcmillió korona költséggel épült föl. Igaz, a maga harminc méterével kissé rövidre sikerült, emiatt a győztes ugrás sem volt hosszabb 12 méternél... Az első bajnoki cím az amszterdami olimpia ezüstérmes gerelyhajítója, a sportkarikaturistaként is ismert Szepes Béla nevéhez fűződik, aki aztán sorra javította meg a sáncrekordot. Új fejezetet nyitott, amikor 1933-ban a faszerkezetet egy vasépítmény váltotta fel, később pedig megépült a KISOK-, illetve a középsánc is. Lehetett még ugrani Mátraházán és Lillafürednél is, de a téli sportok előtt új távlatot a második bécsi döntés nyitott, amelynek eredményeként Észak-Erdély visszatért az anyaországhoz. A Magyar Síszövetség a Radnai-havasok lábánál fekvő Borsafüredet szemelte ki olimpiai síközpontja helyszíneként, ott akarta felépíttetni „a magyar Garmisch-Partenkirchent”. A lesiklópálya mellett 1944 februárjára elkészült Európa legnagyobb ugrósánca is, amelyet háromnapos versennyel avattak föl, a gálát a német Sepp Weiler 69 és 76 méteres ugrással nyerte meg. A háborút viszont a németek, s velük együtt mi, magyarok is elvesztettük, így Borsafüred is román kézre került.

A második világégést követően a szovjet érdekszféra elszigetelődése a sport mozgásterét is beszűkítette, 1956 pedig nemcsak a futballra, a sísportra is csapást mért, mert számos élversenyző emigrált. A Normafánál az utolsó jelentős nemzetközi viadalt 1971-ben rendezték meg, s mivel a sáncok állapota folyamatosan romlott, a kilencvenes évek elején Budapest eltűnt a síugrás térképéről. Ma már csak a fákkal, bokrokkal benőtt vascsonk emlékeztet a Kékestetőtől nem messze a harmincas évek elején épült mátrai sísáncra is. Déli fekvése miatt nem számított ideális helyszínnek, gyakori volt ugyanis a hóhiány. Nemegyszer a néphadsereg katonáira maradt a hóhordás nemes feladata, bár olykor a nézők is besegítettek, vödrökben, kosarakban vitték a havat, hogy lehessen versenyezni (sőt 1959-ben a Mátraházán edzőtáborozó vízilabda-válogatott játékosai is beszálltak a hószállításba). De megérte az erőfeszítés, mert ezrek gyűltek össze egy-egy viadalra, sőt előfordult, hogy tízezer szurkoló volt kíváncsi a síugrókra. Persze volt kiért szorítani, hiszen 1968-ban még két magyar indult a grenoble-i téli olimpián: Gellér László a nagysáncon 19., míg öccse, Mihály 56. lett. A téli sportágakkal csöppet sem rokonszenvező szocialista sportpolitika végül a síugrást is bedarálta: 1989-ben a legnagyobb hazai sáncot is utolérte a végzete a Mátrában. A létesítmények bezárása együtt járt a szakosztályok sorvadásával, s persze a versenyzők és edzők számának csökkenésével is. Mindez odáig vezetett, hogy a kilencvenes évek óta itthon már csak Kőszegen foglalkoznak a sportággal. Az 1964-ben alapított egyesület versenyzői műanyag sáncokon gyakorolhatnak, innen indult Vörös Virág minap befejeződött pályafutása is.

Az idén szeptemberben jelent meg az osztrák Sieg­mund Schmolli tollából a Síugrás Magyarországon című német nyelvű, a sportág itteni történetét feldolgozó könyv. A sportág e szakágának hazai helyzetét tekintve nehezen tippelhető meg, mikor lesz esedékes a kötet bővített kiadása.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!