A botrányhős – Ruszanov András publicisztikája

Próbálom értelmezni az alábbi hírt, de sehogyan nem jön össze: az amerikai teniszező Serena Williams a 2018-as esztendő legjobb női sportolója a világon, az Associated Press (közismertebb rövidítéssel AP, vagyis a New Yorki-i székhelyű, nagymúltú amerikai hírügynökség) szavazása alapján. Skandalum, ez a legfinomabb kifejezés, ami hirtelen eszembe jut, de talán nincs is rá jobb szó! Még egyszer átfutom – a biztonság kedvéért – a hivatalos közleményt, ám továbbra is képtelen vagyok tudatosítani az abban szereplő tényeket.

„Azt mondják, az idő gyógyít, / Hogy feledni is lehet – / A mosolyok s könnyek mégis, most is / Kínozzák a szívemet” – írja George Orwell, s nincs egyedül. Több mint három hónap távlata ekkora kollektív amnéziát generált volna az amerikai sportmédia szereplőiben? Első ránézésre úgy fest, igen.

S bár személyem nem tagja az ottani kontinens szavazásra jogosult újságírói körének, ám mint sportzsurnaliszta talán élhetek a virtuális voks lehetőségével. Ami részemről biztosan kijelenthető, ezt a díjat nem ítéltem volna a szóban forgó hölgynek, sőt még a nomináltak táborát sem gyengítettem volna személyével. Mondom ezt annak ellenére, hogy az idén döntőt játszott Wimbledonban és a US Openen, bár nyernie egyik helyen – sőt ez évben sehol másutt – sem sikerült. Párizsban még macskanőként bájolgott, New Yorkban viszont már az anyatigris-műsorszámot adta elő. Ez utóbbi még nem is lett volna főbenjáró bűn, Serena ugyanis anyaként tért vissza a sportágba. Csakhogy a kivitelezésbe hiba csúszott, és viselkedése túlment minden emberi, illetve a szabálykönyvek engedte tűréshatáron. Aztán a finálé néhány labdamenete alatt a nagymacska szerepet is sikerült a vadászéra cserélnie, akinek célkeresztjében nem más, mint szegény Carlos Ramos jelent meg. A tisztánlátás végett: a portugál az egyetlen férfi székbíró a világon, akinek Golden Slam megkülönböztető jelző szerepel a rezüméjében, vagyis a négy legnagyobb torna plusz az olimpia döntőjében is bíráskodott. Az amerikai teniszezőt (s edzőjét) természetesen ez nem hozta zavarba, s ahelyett, hogy a játékra koncentrált volna, maradandót nyújtott – már ami a hisztérikus kirohanásokat illeti. A Serena-szappanopera legújabb felvonásában több százmillió néző szeme láttára élő egyenes adásban a létező valamennyi, nem éppen a fehér sport hagyományait ápoló jelző rázúdult senor Ramosra, aki arcizomrándulás nélkül, vérprofin levezényelte a mérkőzést. S persze amikor kellett, visszakézből, ahogy a nagykönyvben meg volt írva, szankcionált. Rajta kívül csak az élete legnagyobb sikerét arató japán Oszaka Naominak okozott ünneprontás és a teniszsport lejáratása miatt fájhatott a szívünk. Ugyanakkor megnyugtató érzés volt látni, hogy a nemzetközi szövetség s a korábbi, valamint az aktív játékosok 99 százaléka nem Serena, hanem a sportág integritása és a kifogástalan bíráskodás védelme mellett foglalt állást, vagy épp emelte fel szavát.

Ezen előzmények után, a vihar elmúltával azonban megbotránkoztató az az arcátlanság, amellyel a tekintélyes amerikai hírügynökség a sportvilág képébe vágja, hogy Serena Williams 2018 legjobb női sportolója. Kvázi felmentik bűnei alól, tisztára mosdatják, példaképnek állítják be, és hőssé kiáltják ki azt a teniszezőt, akinek nevéhez (újból) az év balhéja köthető.

Egy magára valamit is adó grémiumnak, látván az év utolsó GS-tornájának fináléjában bemutatott „performanszot”, azonnali hatállyal diszkvalifikálnia kellett volna a fiatalabbik Williams testvért az idei jelöltek sorából. Ehelyett az én olvasatomban az történhetett, hogy az

AP „lefeküdt” Serena nagysága előtt. Engesztelésként így próbált a kedvében járni, és kívánt boldog új évet neki.

Dacára annak, hogy pályafutását, sportolói sikereit mindenkor elismerem és tiszteletben tartom, megítélésem szerint ellentmondásos, megosztó személyiség sohasem lehet etalon sem saját sportágában, sem azon kívül. Serenát az AP eddig négyszer (2002, 2009, 2013, 2015) hozta ki győztesként, kilenc évvel ezelőtt épp a mostanival kísérteties hasonlóságot mutató esetet követően – akkor a lábhibát jelző vonalbíró miatt került önkívületi állapotba, s léptették le. Azokban az esztendőkben minimum két Grand Slam-trófeát nyert, így azzal még könnyen leplezték a kényes ügyeket.

Nyomasztó látni, hogy egyes felsőbbrendű érdekkörök kívánalmainak eleget téve az azoknak megfelelni akaró tábor némely kivételezett tagja van hivatva ítélkezni sportteljesítményekről, dönteni sportemberi nagyságról, részre hajló verdikteket hozni a nemzetközi sportéletben. Hiába kínálja a bőség kosara az alternatív lehetőségeket. A román Simona Halep két Grand Slam-döntős szereplésével, élete első Roland Garros-címével, világelsőként labdába sem rúghatott (üthetett). Jóllehet Marit Björgen norvég sífutó, a téli olimpiák történetének legtöbb érmét szerző versenyzője vagy Csoj Min Dzsong dél-koreai rövid pályás gyorskorcsolyázó két-két ötkarikás aranya sem bizonyult elegendőnek a választáskor. A brit Dina Asher-Smith, a kolumbiai Caterine Ibargüen, az orosz Marija Laszickene, a dél-afrikai Caster Semenya s a többi kiváló atléta hölgy is kimarad a szórásból, ahogy Hosszú Katinka – nekünk magyaroknak már megszokott – éves aranyéremhozama sem hatotta meg a szavazókat.

S még mielőtt valaki engem, illetve a velem azonos véleményen lévőket próbálná elfogultsággal vádolni, azok figyelmébe ajánlanám a következő, cseppet sem indifferens tényeket. A voksolásra jogosult amerikai újságírók 2007 óta kizárólag az egyesült államokbeli női sportolók közül kiáltják ki a világ legjobbjait. Az erősebb nem esetében még egyhangúbb a helyzet, ott a tavalyi győztes venezuelai baseballos José Altuvét megelőzően az elmúlt hatvan évben csak a kanadai sprinter Ben Johnson és a kanadai jégkorongozó Wayne Gretzky tudott az élen végezni nem amerikaiként. A díj fennállásának 87 esztendeje alatt csupán hatszor fordult elő, hogy ez a bravúr nem az amerikaikat képviselő férfi sportolónak sikerült, köztük mindössze két európainak. Viszont a baseballos Mark McGwire és Barry Bonds, a kerékpáros Lance Armstrong nevével (utóbbiéval háromszor) egyaránt találkozhatunk a nyertesek között. Mivel a fentebb említett Johnson és a dicstelenül nyomdokába lépő három amerikai sportoló karrierjének metszetében ott virít a dopping, ezzel kapcsolatban engedtessék meg egy szolid gondolatmenet. Az adott nemzetközi szövetségek – plusz a Nemzetközi Olimpiai Bizottság – döntése értelmében a doppingolásban vétkesnek talált bajnokok az általuk szerzett érmek visszaadására kényszerültek, rekordjaikat, eredményeiket törölték. Johnson, McGwire, Bonds és Armstrong neve azonban a mai napig megtalálható az AP-díjazottak listáján, abban az ingerszegénynek nem mondható közegben, amelyet az atléta Jesse Owens, a teniszező Don Budge, a baseballos Joe DiMaggio, az úszó Mark Spitz, a kosaras Michael Jordan vagy az úszó Michael Phelps fémjelez. El nem tudom képzelni, hogy a meg nem engedett teljesítménynövelő szerekkel elért produktumok ilyen bizonyított erkölcsi-szakmai legalizálási kísérlete után ki tulajdonít még egyáltalán bármilyen jelentőséget nevezett grémium döntéseinek.

Felkészültségből, szaktudásból és egyáltalán minimális tájékozottságból azért már nem először vizsgázott elégtelenre a nemzetközi sportsajtó egy része. Talán az egyik leglátványosabb fiaskó, amikor 1999-ben az azonos témájú és célú budapesti AIPS-gála ellenrendezvényeként, az évszázad legjobbjainak rendezett bécsi ünnepségen a négyszeres (három egyéni és egy váltó) olimpiai bajnok ausztrál úszó Dawn Frasert hozták ki győztesként az ötszörös egyéni(!) első Egerszegi Krisztinával szemben. S ami még ennél is szégyenteljesebb, hogy az illetékesek közül senkinek sem jutott eszébe korrigálni az egyszerűen hibás hivatalos indoklást, amelyben Egerszegi háromszoros bajnokként szerepelt.

Ami azért vigasztalást nyújt: míg a világ egyik fele botrányokkal teli, és azok főszereplőit ajnározza, addig a mi sporttörténelmünket igazi hősök írják.