Szurkolnak az Asbóth unokák – Ruszanov András publicisztikája

„Aki csak a tehetségére épít, abból nem lesz semmi.” A Robert Redford főszereplésével játszódó Az őstehetség című nagy sikerű sportfilm nyitó jelenetében elsőként a fenti mondatot vágja oda a címszereplő Roy Hobbsnak az édesapja, majd rögvest a baseball-labdát is. E kijelentés számunkra aktuális érvényességéről Fucsovics Márton győzött meg bennünket a közelmúltban, akinek személyében az évszázad első magyar játékosa léphetett pályára az angol nyílt teniszbajnokság férfi egyes küzdelmeinek második hetében, éppen Novak Djokovics ellen. Igen kérem, ugyanarról a srácról beszélünk, akit előbb koronáztak wimbledoni bajnokká, mint szerb kollégáját, igaz, „csak” a juniorok mezőnyében, ahol 2010-ben 13. kiemeltként meg sem állt a végső győzelemig. Az akkor tinédzser Fucsovics még kizárólag a teniszre kódolt DNS-ében és megkérdőjelezhetetlen talentumában bízva vágott neki a kihívásokkal teli, buktatókat rejtő felnőttkörversenyek világának. Az élet vele sem kivételezett, és sok esetben annak itta meg a levét és nyelt keserű pirulákat, hogy nálunk a ki nem alakult/alakított tradíciók a legnagyobb gátjai a folyamatos játékosfelhozatalnak. Talán Fucsovics volt Davis-kupa-kapitánya, Hornok Miklós, aki mind a mai napig nyomon követi valamennyi tanítványa pályafutását, sommázta a legtalálóbban a nem új keletű szindrómát: „Marci is olyan nehéz éveken ment keresztül, hogy mi, edzők és a menedzsment nem is gondoltuk, mekkora teher lehet egy játékosnak az áttörés, márpedig ehhez hihetetlen erők kellenek. Bosszankodunk, hogy hány évet veszített Marci is, de mivel hosszú évtizedek után ő volt az első, és nem volt kit követnie, ez hatalmas pluszterhet rótt rá.” A Kaliforniában élő szakember testközelből élte meg és volt kénytelen néha a magának is fájó döntéseket vállalni azért, hogy Fucsovicsot visszaterelje arra a pályára, amely rendeltetett neki. Mára a helyzet több mint reményteli, Márton ugyanis minden szempontból (be)érett, a sikerért minden áldozatot meghozni hajlandó vérprofi játékossá fejlődött az évek során, megtanult alázattal, már-már önmagát sanyargató módon a végsőkig küzdeni, fejlődni és elviselni annak az örökségnek a súlyát, amelyet a magyar tenisz múltja rátestált. Hornok is bizakodó: „Marci most már sokkal érettebb fejjel tudja venni azokat a lépcsőket, amelyeket egy tradicionális tenisznemzet automatikusan meg tud lépni.” A mostani remeklés és teljesítménybeli ugrás, amely Fucsovics nemzetközi berobbanása óta érlelődött, ennek a szisztematikus és fegyelmezett szellemiségnek a terméke. A hosszabb-rövidebb kitérőt követve visszatért oda, ahova mindig is tartott és vágyott. Ott állt élete legfontosabb mérkőzése előtt, ahol éppenséggel a minden idők legjobb játékosa cím felé feltartóztathatatlanul robogó Djokoviccsal hozta össze a sors. Itt álljunk meg egy szóra, mivel a szerb nevének elhangzásakor szinte kötelező az alábbi eredménylajstrom-kivonat megemlítése: világelső, többszörös címvédő, a torna ez évi győztese, az idén Grand Slameken még veretlen, és immár, akárcsak Roger Federer és Rafael Nadal, húsz egyéni GS-trófea birtokosa. Az extraklasszis pompás eredménysora ellenére helyén volt Fucsovics szíve, helytállását csak szuperlatívuszokban méltathatjuk. Telt ház előtt a centerpályán, a tenisz Mekkájában Djokovics ellen játszani, ennél többet nem kívánhat játékos, néző, kommentátor, sem szakember. Önmagában a tény, hogy a 128-as főtáblán a legjobb nyolc közé verekedte be magát hazánk legjobbja, már ezért illő a főhajtás (még akkor is, ha 2003-tól az All England Club etikettjéből törölték). Ahhoz, hogy történelmi léptékkel is képesek legyünk mérni a Fucsovics által elért mérföldkövet és a rá nehezedő örökség súlyát, álljon itt két adat: a szerb félszázadszor, Márton pályafutásában első ízben került kétfordulónyi közelségbe nemcsak a wimbledoni döntőhöz, egyáltalán Grand Slam-fináléhoz. Magyar játékos legutóbb negyven évvel ezelőtt, Taróczy Balázs révén Párizsban járt ilyen magasságokban. Még tovább menve, több mint hetven esztendeje, 1948 óta először láthattunk magyar férfi teniszezőt újra a wimbledoni negyeddöntőben; akkor egy szombathelyi, most egy nyíregyházi születésű játékos adta meg ezt az örömet nekünk, magyaroknak.

Mindketten kivételes adottságokkal és erényekkel megáldva. Asbóth József, mert ő volt az a Vas megyéből származó teniszező, aki szegény sorból és egy, a vasfüggönyön túli országból jutott el a csúcsra. Korán felfelé ívelő karrierjét a politika több ízben megtörte, ám neve örökre beíródott a magyar tenisz történetébe. Igazi erőssége fantasztikus lábmunkájában rejlett, illetve, hogy mentálisan és fizikailag bárkivel felvette a versenyt. Pályafutása során először a negyedik Grand Slam-tornáján diadalmaskodott, mégpedig úgy, hogy a második és harmadik között a második világháború miatt nyolc hosszú év telt el és ment veszendőbe. A pártállam a kisebb külföldi tornákra igen, ám Párizsba és Wimbledonba csak hosszas huzavonát követően (a svéd király személyes közbenjárása és garanciája után) engedte kiutazni. A húszas éveiben ereje teljében lévő magyar játékosnak csaknem 30 évesen, 1947-ben jutott – 1939 után – újabb szereplési lehetőség a Roland Garroson, amelyet meg is nyert. Ausztráliába és az Egyesült Államokba nem utazhatott el, sőt a Garroson aratott győzelmét követően is hét esztendőt kellett várnia a következő párizsi fellépésére, helyette pártutasításra Moszkvában tartott edzést a szovjet játékosoknak. Egy életpályára vetítve pusztán (fel)villanásszerű alkalmak, morzsányi sanszok adattak meg annak a bajnoknak, akit második kiemeltként rangsoroltak (a mai napig ez a legmagasabb besorolás, amelyben magyar férfi teniszező részesült) egy Grand Slam-eseményen! Fucsovicshoz hasonlóan.

Asbóthot is 15 ezer néző várta, és kísérte minden megmozdulását vastaps azon az 1948-as wimbledoni elődöntőn. Szakértők egyöntetű állítása alapján valamennyi induló közül Asbóth teniszezett a leglátványosabban. Még az ausztrálok korábbi játékosát és legendás kapitányát, Harry Hopmant is magával ragadta, aki megveregetve Asbóth vállát, s azt mondta: „Ide hallgass, öcsém, a fű a te elemed.” Sajnálatos módon a negyeddöntőben a magyar élteniszező bokája olyan súlyosan megsérült, hogy másnap járni is alig tudott, és az orvosok egész álló nap a bedagadt lábát kezelték. Egy nappal később egyedüli európaiként az elődöntőben, ahova először került be magyar játékos (s őt követően ez a mai napig is csak Körmöczy Zsuzsának sikerült) sajgó, befáslizott bokával, de annál nagyobb szívvel és elánnal játszott John Bromwich ellen. A 14:12-es második szett önmagáért beszél. Általános volt a vélemény, az egészséges Asbóthnak nemcsak a fináléba kerülésre, a végső sikerre is valós esélye lett volna. Sportemberi nagyságát dicséri, hogy a sérülésből adódó veresége ellenére is ausztrál vetélytársát dicsérte, és nem keresett kifogásokat. Ahogy Fucsovics sem, és tehetsége mellett a magyar játékos ezen emberi oldala ragadta magával Asbóth József fiát is, aki, amíg egészsége engedte, Németországból is elutazott kedvenc játékosa mérkőzéseire. Sajnos időközben megtért édesapjához az égi teniszpályákra, így most az Asbóth unokák szorítanak Fucsovics sikereiért a jövőben.

Az elvesztett negyeddöntő után Djokovics és stábja személyesen és az interneten gratulált az első számú magyar teniszezőnek, ahogyan Asbóthék is rajtam – aki az Asbóth család képviselője és sporthagyatékuk őrzője vagyok – keresztül, elismerésüket fejezve ki Fucsovicsnak, családjának, edzői csapatának és mindazoknak, akik az útját egyengették és sikereit megalapozták. Márton a méltó elődök, Kehrling Béla, Szigeti Ottó, Ádám-Stolpa András, Asbóth József, Gulyás István, Taróczy Balázs nyomában és az általuk kikövezett úton halad előre. Reméljük és kívánjuk, hogy rendíthetetlenül és célratörően! Elmaradhatatlan „útitársként” továbbra is vele tart a múltbéli nagyok öröksége, de már nem mint súlyos, nyomasztó teher, hanem belső hajtóerő és a példaképpé válás legjobb itinere.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!