A csúcson kell abbahagyni? – Ruszanov András publicisztikája

Amikor Justine Henin 2008. május 14-én a limelette-i sportkomplexumban tartott sajtótájékoztatón bejelentette (első) visszavonulását, alig akadt ember, aki hitt a fülének. Kézenfekvő ez olyan esetben, amikor a tenisztörténelemben először akasztotta szögre ütőjét egy regnáló világelső, szimplán, mosolygósan válaszolva a döbbent újságírók közhelyes „miért is” kérdéseire. A női ranglistát immár két éve uraló Ashleigh Barty sem tett másképp, mint elődje. Döntését a teniszvilág csúcsán trónolva, mindennemű kényszerítő körülménytől mentesen, egy rövid interjú keretében hozta a világ tudtára hétköznapi módon. Ez utóbbi tény szó szerint is értendő, hisz anno a belga, most az ausztrál hölgy bejelentése is szerdára esett, hovatovább különös játéka a sorsnak, hogy mindkettejükből néhány héttel a 26. születésnapjuk előtt kívánkozott ki ez a rendkívüli elhatározás. Bartyt volt párospartnere, Casey Dellacqua bírta szóra, és egy kérdezz-feleleket választva deklarálta, hogy eddig és nem tovább tartott neki a teniszkörversenyben a részvétel: „Többé nincs meg bennem a fizikai késztetés, az érzelmi vágy és minden olyan kihívást jelentő tényező, amely a legmagasabb szinten maradáshoz szükséges.”

Kertelés nélküli, brutálisan őszinte, egyenes beszéd, az a szellemiség, amely mindig is jellemezte a származására is oly büszke queenslandi hölgyet. Dédnagymamája révén a ngaragu népcsoporthoz tartozó őslakosok leszármazottja, és szívének kedves feladatként tekint az ausztrál szövetség bennszülöttek teniszéért felelős nagyköveti teendőire. Akarva-akaratlanul is a mentorának tekintett honfitárs, a szintén aboriginal felmenőkkel büszkélkedő Evonne Goolagong Cawley nyomdokaiban lépdel. A korábbi és az aktuális világelső közötti kapcsolat régi keletű. Barty 12 éves lehetett, mikor a legendás előd az egyik Australian Openen mint a jövő egyik nagy ígéretéhez lépve beszélgetésbe elegyedett vele. A barátság azóta is tart, és ennek egyik eklatáns bizonyítéka, hogy Ashleigh 2014-ben egy sms-ben elsőként őt informálta arról, hogy félbeszakítja karrierjét. Mire Evonne a „Jó döntés, menj azonnal horgászni!” válasszal helyeselt. Az idén februárban pedig meglepetésvendégként Goolagong nyújtotta át utódjának az Australian Open női győztesének járó Daphne Akhurst-trófeát.

Visszatekintve leszögezhetjük, hogy véletlen egybeesések szürreális sorozata vezetett ahhoz, hogy Barty neve egyáltalán felkerülhetett a teniszvilág térképére. Szülei a golfért élnek-halnak, egy golfpályán ismerkedtek meg egymással, valahogy úgy, ahogy Ash és vőlegénye, a profi golfozó Garry Kissick is a Brookwater Golf Clubban. „Ha van játék, amely a család ereiben csörgedez, az a golf” – állítja Barty. Ennek nyomatékot adva a pandémia alatt sem tétlenkedett, az említett klub háziversenyén besöpörte az első helyet. Az ütők és labdák világában felnövő ipswichi kislány tenisz iránti szerelme négyévesen kezdődött, bár első edzője, Jim Joyce a korára tekintettel még pályára sem akarta engedni. Aztán első labdaütéseit látva rögvest felismerte a gyermek kivételes szem-kéz koordinációját, és innen már nem volt megállás. A 2019-es Roland Garros-győzelme után a világsajtót is bejárta az a gyermekkori fotó, amelyen jobb kezében az ütőt, a balban a trófeát fogja – egy eső áztatta teniszpályán. Trénere elmondása alapján a legnagyobb zivatar sem volt képes visszatartani tanítványát attól, hogy pályán legyen és püfölje a labdát.

Egyenes út vezetett a 15 évesen kivívott egyéni juniorbajnoki címhez Wimbledonban, és ha a profik között egyesben nem is jöttek hasonló eredmények, párosban már csillogtatta klasszisát. 2014-ben, ugye, szünetet tartott, krikettezni állt, és ott sem adta alább bajnoki címnél, a csapat legeredményesebb játékosa lett. Két évvel később az ütők versenyét végül a tenisz nyerte meg, Barty visszatért, és rögvest ott folytatta, ahol abbahagyta. Párosban hat GS-döntőbe küzdötte be magát, amelyekből a US Opent sikerült, három meccslabdát hárítva, épp Babos Tímea és Kristina Mladenovic ellenében begyűjtenie CoCo Vandeweghe-gel. Jöttek az egyéni sikerek is sorjában, előbb a francia, majd az angol bajnokság, e győzelmével máig ő a legutóbbi női játékos, aki ugyanazon Grand Slam-tornán (Wimbledon) az ifik és a felnőttek között is a legjobbnak bizonyult.

Ashleigh Barty tündérmesébe illő negyedszázados élettörténete derült égből villámcsapásszerű fordulatot vett, és ahelyett, hogy az ausztrál teniszfenomén további győzelmi esélyeit latolgathatnánk, idő előtti (újabb) búcsújának okain tűnődhetünk.

Vajon mi vezethetett odáig, hogy a pályafutása zenitjére érő, a világranglistát vezető játékos elköszönt szeretett sportágától? Alig több mint egy hónappal azután, hogy hivatalosan is nemzetihős-státuszba került a hazai GS-viadal megnyerését követően, amelyre 44 éve áhítoztak a hazájában. Ráadásul karnyújtásnyi közelségben volt a karrier Grand Slam, ugyanis a meglévő három cím mellett már csak a US Open egyéni trófeája hiányzott a gyűjteményéből. A lehetséges magyarázatok között általában a kiégés, a vég nélküli utazások, a motiváció hiánya, a családhoz kötődés (volt esztendő, hogy Barty mindössze 27 napot töltött otthon), a sérülések jöhetnek számításba, de hölgyről lévén szó a családalapítási szándék is kulcsszerepet játszhatott. Hasonló cipőben más tenisznagyságok is jártak. Borg, aki a tenisz első nemzetközi szupersztárjává, illetve reklámarcává nőtte ki magát, 25 évesen fordított hátat a sportágnak, 11 Grand Slam-diadallal a tarsolyában. Az 1981-es, negyedik US Open-döntős vereségét elszenvedve sem a díj­átadón, sem a sajtótájékoztatón nem tette tiszteletét. Egyszerűen kisétált az épületből és a sportból, többé nem indult major tornán. A mai napig nincs tisztázva, hogy mentális fáradtság okozta-e eltávolodását a tenisztől, vagy előre látta, hogy riválisa és későbbi barátja, John McEnroe mellett már „nem rúghat labdába”. A mindig is tökéletességre törekvő Steffi Graf, bár sérülésekkel bajlódott visszavonulása évében, nála mégis az számított, hogy már nem szerzett örömet neki az állandó versenyzés. 1999-ben így is nyert Párizsban és döntőzött Wimbledonban, aztán az év utolsó Grand Slamje előtt néhány héttel végleg kiszállt. Tracy Austin és Martina Hingis bombasztikus karrierjét súlyos sérülések siklatták ki, előbbit 21, utóbbit 22 évesen kényszerítve időleges búcsúra. Kim Clijsters indokai között „az egészség és a magánéleti boldogság sokkal fontosabb” szerepelt az első helyen, ami motivációhiánnyal párosult. Egy évvel később Henin is úgy gondolta, már a legsikeresebb tornájának sem vág neki, a francia bajnokság címvédőjeként vonult pihenőre. Talán a legstílusosabb módját két amerikai játékos választotta az elköszönésnek. Andy Roddick a 30. születésnapján, a US Openen tartott váratlan sajtótájékoztató keretében a „rövid leszek és kedves, ez az utolsó tornám” sallangmentes jelzéssel tudatta, számára nincs tovább. Minden idők egyik legjobbja, Pete Sampras a 2002-es US Open-győzelmét követően egy évig (ki)várt a hivatalos bejelentéssel, s lett az egyetlen olyan férfi teniszező a világon, aki képes volt arra a bravúrra, hogy élete utolsó Grand Slam-tornáját megnyerje. A felsoroltak mindegyikénél az ATP- és WTA-versenyeken eltöltött minimum tíz esztendő, Grand Slam-sikerek, tornagyőzelmek sorakoztak az eredménylistán, azonban a játékstílusuktól függetlenül a fizikai és/vagy mentális igénybevételt egyikük szervezete sem bírta. S bár a felsorolt hírességek közül néhányan megkísérelték a visszatérést, egyéniben kizárólag Clijsters tudott maradandót alkotni – ráadásul családanyaként.

Azt, hogy Bartyt látjuk-e valaha újra versenyezni, nehéz megjósolni. Szavaival élve a saját, ausztrál útját járja, és azt szeretné, hogy úgy emlékeznének rá, mint arra a játékosra, aki megtett minden tőle telhetőt a sikerért. Szülei arra tanították, hogy a pályán a legjobbját nyújtsa, de lejövet tiszta szívvel tudjon a háló másik oldalán lévő ellenfél szemébe nézni. Valahogy úgy, ahogy az életben is. A csúcsdöntések kora Ash Bartynak véget ért, de őt ismerve nem zárható ki, hogy csak egyelőre.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!