Életük esélye – Bobory Balázs publicisztikája

Eltelt tizenhárom év, amióta a magyar női kézilabda-válogatott legutóbb olimpián szerepelt. Pekingben a csapat negyedik lett, nem sok hiányzott, hogy döntőt játsszon. Szerencsére a gyengébbik nem távollétében a férfiak 2012-ben Londonban nagyot alkottak, mindenki emlékszik Fazekas Nándor az izlandiak elleni negyeddöntő végén kivédett hetesére, az abból fakadó lerohanásra, a döntetlen, a hosszabbítás, végül a győzelem kiharcolására, a megszerzett negyedik helyezésre.

Aztán Rio kimaradt, csapataink közül csak a pólósoknak szurkolhattunk, a futball után második kedvenc labdajátékunk hiányzott az olimpiáról – és nekünk is.

Tavaly decemberben azért volt néhány pillanat, amikor azt gondoltuk, ezen a nyáron is csak kívülállóként figyelhetjük az olimpiai tornát. A fiúk esélyei korán elszálltak, a lányok viszont már tudták, hogy lesz esélyük márciusban, Győrben, ott kell üstökön ragadni a lehetőséget és a szerencsét, és megváltani a jegyet Tokióba. Csak éppen az az ominózus dániai Európa-bajnokság meglehetősen hektikusra sikerült, hullámzott a csapat formája, mint a Balaton, és olykor olyan nagynak tűnt a tanácstalanság, hogy folyamatosan bennünk volt a kétely, vajon érdemes-e ez a csapat arra, hogy a játékokon szerepeljen.

Persze az előzmények sem voltak mindennapiak, a magyar szövetség a két szövetségi kapitányos modell mellett tette le a garast, csak aztán hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a felelősség megosztása akaratlanul is bonyodalmakkal jár. Elek Gábor és Danyi Gábor sem tudta igazán saját magát adni, nem teljesedhetett ki az egyéniségük, hiába akarták saját részfeladatukat tökéletesen ellátni. És az ilyen bizonytalan állapotot általában megérez a játékos, még ha próbálja is ezt kezelni és elfogadni normálisnak. A magyar sportoló úgy nőtt fel, hogy egy hierarchikus rendszer része lett, amelynek csúcsán egyetlen személy áll, neki kell mindenkinél hitelesebbnek lennie, hogy a piramis stabil legyen. Az Európa-bajnoki labilitásban az egyszemélyi modell hiányának jókora szerepe volt.

Ahogy a vírusnak és következményeinek is. A kapitányok hiába szerettek volna többet gyakorolni a lányokkal, a mérkőzések, edzőtáborok elmaradtak, ezt a műfajt pedig nem lehet távoktatásban végezni. A begyakorolt sémák tökéletlenségeit akkor lehet feledtetni, ha világklasszisok játszanak a csapatodban, akik a nehéz pillanatokban egyedül vállalnak felelősséget és döntenek, és minél több ilyen egyéniséged van, annál nagyobb az esély a sikerre. A mai magyar női válogatott jó csapat, de sztárja nincs, így szüksége van a belefektetett munkára, minden apró részlet kidolgozására, unalomig való ismétlésére.

És amire még szintén nagy szüksége van: a jó szellemiségre. Ennek a válogatottnak nincs máshogy esélye az olimpiai tornán, csak ha egységes, ha a játékosok csípnek és harapnak, és minden nehéz helyzetben vállt vállnak vetve harcolnak, sohasem adják fel. A titok is ez lehet, talán akadt a bajnokságban az elmúlt évadban olyan kézilabdázó, akinek teljesítménye alapján a keretben lenne a helye, de személyisége nem illik a közösségbe, és a kapitány – immár egyedül Elek Gábor – is tudja, nincs olyan, aki miatt veszélyeztetné a csapatszellemet, hagyná, hogy az öltöző atmoszférája megromoljon, és bármiféle klikkesedés kialakuljon. Jelen pillanatban nagyon úgy tetszik, hogy kiváló a hangulat női kéziseinknél, és ha valami, akkor ez a tény sokat segíthet abban, hogy a minimális célt, a negyeddöntőbe jutást elérjék a lányok.

Amikor arról írtunk, hogy decemberben erős kétségeink voltak a tokiói szereplést illetően, azt márciusban, Győrben eloszlatták Kovacsics Anikóék. Ugyan akkor sem tudott heteket együtt készülni a csapat, de az Európa-bajnoki tapasztalatokból, az ott esetenként kiütköző mentális csődből tanult a csapat, no meg nyilván a kontinensviadal előtti felkészülés is jó szakmai alapot teremtett az olimpiai selejtező előtt, Elek Gábornak volt mire építkeznie. És már a torna előtt azt érezte az ember, amikor a szakmai stáb tagjaival vagy a játékosokkal beszélt, hogy itt valami emlékezetes készül, nem lesz banánhéj, amin elcsúsznának, és a sablonfogadkozások is őszinték, szívből jövők voltak. A pozitív attitűd aztán meg is látszott a Szerbia elleni sors-, olimpiáról döntő ütközetben, amelyen elsöpörte ellenfelét a magyar válogatott, és imponáló teljesítménnyel kvalifikálta magát Tokióba.

Annak a diadalnak most is nagy szerepe van. A mieink elhihették magukról, hogy jelentős tétre menő összecsapáson sem görcsölnek be, sőt, a tét, az adrenalin és a nyomás olyan tettekre sarkallja őket, amelyekről sokszor talán el sem hinnék, hogy sikerülhetnek. Az előkészületi meccseken Montenegrót és Brazíliát (kétszer) verték meg, ám azoknak nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani, mert ahogy pénteki számunkban Ballai Attila e hasábokon írta: „A szurkolók máris, a rajt előtt olimpiai sebességre kapcsoltak, most éppen azt találgatják, elemezgetik, mekkora jelentőséget tulajdonítsanak annak, hogy női kézilabda-válogatottunkat csütörtöki tesztmérkőzésén tíz góllal elkalapálta Norvégia. Hadd javasoljam, hogy semekkorát.”

Ami tény, pokolian erős csoportban kell kiküzdenie a magyar együttesnek a továbbjutást, és bizony nagyon meg kell majd izzadni minden pontért. Szeretünk nagyot álmodni, de most nem szabad, mert nyilvánvaló, hogy van három-négy olyan válogatott, amely jóval a miénk előtt jár, és rendkívül nehéz elkapni őket. Nem vagyunk olyan helyzetben, mint a kétezres évek első évtizedében, amikor azért minden csapat tartott valamelyest a magyartól, és a legjobbak ellen is több volt az esély a sikerre, mint manapság. És mai szemmel az is elképesztő, hogy a 2000-es sydneyi olimpián megszerzett ezüstérmet valóságos sokként, óriási csalódásként élte meg az ország, pedig – ahogy szerdai lapszámunkban is írtunk róla – ezúttal milyen boldogok lennénk egy második helyezéssel. Nyilván a 2000-es olimpia döntőjének elvesztése az ismert körülmények miatt maradt meg örök sebként, hiszen tizennégy perccel a zárás előtt a mieink még hat góllal vezettek, aztán a záró periódust tíz góllal elvesztették, és döbbenet, a fájdalom elhomályosította, keserűvé tette a korábbi csodálatos menetelés emlékét is. Most ez elképzelhetetlen, a realitás az, hogy a jelenlegi magyar válogatott minden győzelmének örülni kell, és ha több lesz belőle, egészen biztos, hogy nem áll meg a csoportkörnél, és szerencsés esetben még onnan is továbbléphet.

Elek Gábor szövetségi kapitány azt is hangsúlyozta még itthon, az elutazás előtt, hogy nem fedett fel minden kártyát a tesztmérkőzéseken – miért is tette volna, a brazilokkal Tokióban is összecsapunk. Talán abban bízhatunk a leginkább, hogy a lányok tényleg jól érzik magukat a válogatottban és a bőrükben, és nem visznek ki fölösleges terhet, rossz érzéseket a pályára, sokkal inkább felszabadultságot és örömöt, hogy olimpián játszhatnak.

Ha belegondolnak, hogy tizenhárom évet várt a női szakág az újabb részvételre, az is megfordulhat a magyar kézilabdázók fejében, hogy talán ez az egyetlen esélyük megmutatni magukat ötkarikás tornán. És csak remélhetjük, hogy ez pozitív hatással lesz a szereplésre, amely persze nekünk is nagyon fontos, mert valljuk be, a csapatsportágakban szereplő válogatottjainkra mindig erősebb reflektorfény vetül. Éppen ezért a siker is valamivel édesebb lehet, csak legyen belőle a női kézilabdatornán is. Akár már a nyitó meccsen, ma délután a legutóbbi olimpia és Európa-bajnokság ezüstérmese, a francia együttes ellen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!