Veszélyben a legdrágább kincs! – Bobory Balázs publicisztikája

Megint bántalmazási, zaklatási ügyektől hangos az uszodák környéke. Elképesztő vádak fogalmazódnak meg Magyarország egyik legnevesebb edzője, Turi György kapcsán, aki az elmúlt évtizedekben sikert sikerre halmozott versenyzői­vel, tudatos, kiszámítható, bölcs szakembernek tűnt, versenyzői pedig egyetlen félmondattal sem említették soha, hogy testi-lelki terrorban élnének, gyakran együtt álltak kamerák elé és nyilatkoztak a közös tervekről, elért eredményekről, a gyanútlan néző pedig nem is sejthette, hogy mi zajlik a háttérben.

Ezekben a hónapokban egy másik sportág, a futsaledzőképző tanfolyamának szerencsés hallgatója vagyok, ez már a sokadik képzésem a labdarúgás területén, de talán most mondhatom először, hogy hülyeséget még nem hallottam az eddigi foglalkozások során. Sőt, az egyik délután kifejezetten érdekes, aktuális előadáson vehettem részt. Dr. Molnár István Jenő – aki egyébként a Budafoki MTE utánpótlás-koordinátoraként is dolgozik – órákon át gyermekvédelemről, a fiatalokra leselkedő veszélyekről beszélt meglehetősen interaktív órák keretében, és az ember rádöbbent, teljesen más kihívásokkal, félelmekkel, atrocitásokkal kell szembenézniük a mai ifjaknak, mint nekünk, akár húsz, harminc vagy negyven évvel ezelőtt.

Gyermekfocistaként nemegyszer láttam elcsattanni atyainak szánt pofont az öltözőben. Egy alkalommal Tatabányán játszottunk teremtornán, a nap végén szokás szerint az egész csapat bevonult az öltözőbe, szépen hajtogattuk be a mezt a táskákba, ám a szertartásszerű műveletekről hiányzott szegény Varga Pista barátom, aki valamiért a szüleinél ragadt a lelátón, nem ért vissza idejében a helyiségbe. A korosztályunkat elkísérő vezető – egyébként nincs olyan Fehérváron nevelkedett labdarúgó, aki ne jó szívvel gondolna vissza rá – leültetett bennünket a padokra, és csendben kellett várnunk. Így telt el öt-hat perc, amikor Pista benyitott az ajtón, majd abban a pillanatban akkora fülest kapott, hogy a fogas adta a másikat.

A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején ezt tökéletesen természetesnek vettük, még röhögtünk is, hogy mekkorát csattant, és évekig meséltük egymásnak a sztorit, amely jó mélyen belénk ágyazódott. Meg az is, hogy közös csapatprogramról, együttes feladatról nincs késés, felmentés, egy mindenkiért, mindenki egyért. Azon, hogy akkor az edzők ezt milyen módszerrel érték el, nem gondolkodtunk.

Speciel én nem cipelek terheket a lelkemben, talán azért, mert a legnagyobb büntetésem az volt, amikor életem első olaszországi tornáján kicsit késtem a találkozóról, az 1984–1985-ös UEFA-kupa-sorozat gólkirálya, az akkor kezdő tréner Szabó József megtiltotta, hogy másnap megfürödjek a tengerben...

Maradt viszont bennem defekt, megfelelési kényszer apám mérhetetlen maximalizmusa, örökös elégedetlensége miatt, de ebből az élet más területén bőven kamatoztattam. Viszont akkor nem esett szó gyakran gyermek- vagy jogvédelemről, pszichológusokról – olyan a világban éltünk, ha az edződ néha lekevert egyet vagy fenékbe billentett, esetleg szavakkal, tettekkel a társaid előtt megalázott, akkor a szülők otthon azt mondták, biztosan megérdemelted.

Nem tudom megmondani, hogy mindez segített-e abban, hogy olimpiai vagy világbajnokok váljanak egyes sportolókból, a nagyobb kérdés az, hogy akik nem lettek azok, és a közelébe sem értek ezeknek az eredményeknek, mégis eltöltöttek évtizedeket például a futballpályán vagy uszodában, és semmilyen kárpótlást sem kaptak a lelki, testi bántalmazásért, vajon összerezzenek-e, ha néha eszükbe jutnak az inzultusok, ahogy manapság sok visszaemlékezésben látjuk, halljuk, olvassuk.

Bűn, hogy ezek a szörnyű esetek csak most derülnek ki. Az elmúlt évtizedekben a sportolónak hallgass volt a neve, némán, megfeszülve kellett dolgoznia a sikerekért, mert azt hitették el vele, vagy azt látta korábbi példákon, hogy így, illetve csak így lehet győztes. Ezért aztán bármi történt edzésen, azt a gyerek legalizálta magában, nem mert szólni még a szüleinek sem, esetleg csak a társaival pusmogva beszélte ki az öltözők magányában. Úgy volt normális a világ, nem volt semmi látnivaló. De éppen ez a világ nyílt ki előbb a vasfüggöny lehullásával, aztán az internet, a közösségi oldalak térhódításával, és ez a szabadabb közeg, illetve az a tény, hogy már elmondhatod a véleményedet, ledöntött bizonyos tabukat, a régi módszerek már nem működnek, és egy edzőnek immár nagyon meg kell gondolnia, mit tesz, hogyan szól egy tréningen.

Előadásában Molnár István Jenő jelentős részt szentelt a közösségi oldalakban rejlő veszélyeknek, amelyeknek manapság a gyerekek sokkal inkább ki vannak téve, mint edzőik, vezetőik agressziójának, esetleg beteg hajlamainak. Az interneten terjedő úgynevezett „cyber bulling-flaming”, azaz a folyamatos online zaklatás-alázás rengeteg gyermek életét teszi tönkre, és ha a szülők nem figyelnek a csemetéjükre, akkor visszafordíthatatlan károkat eredményezhet. Ne is beszéljünk azokról az emberekről, akik elérik, hogy a fiúk, lányok intim fotókat küldjenek magukról, és azokkal zsarolják később őket. A fiatalok egymás közti viszonya is megváltozott, mert mindig volt alá- és fölérendeltség a társas kapcsolatokban, de soha ennyire nem volt fontos a közvélemény reakciója, a „like-ok” figyelése. Éppen ezért van szükség nagyon sok beszélgetésre, odafigyelésre a szülő–gyermek, edző–gyermek kapcsolatban, mert utódainkra olyan veszélyek leselkednek, amilyenekkel mi még nem találkoztunk, mi csak azt ismerjük, hogyan kell feldolgozni egy valós pofont.

Talán megszűnik végre az a szomorú gyakorlat is, hogy a fiatalok nem mernek megszólalni, ha inzultus, atrocitás éri őket, és eljön az a világ, amikor semmi sem maradhat titokban. Amikor az úszó Dara Eszternek nem évekkel később kell egy interjúban arról beszélnie, hogy egy verseny előtti napon az edzője a szakmai megbeszélés közben megcsókolta a nyakát. És egyetlen versenyzőt sem lehetetlenítenek el azért, mert kinyitja a száját és elmondja, milyen szörnyűség történt vele.

A szellem most kiszabadult a palackból, és nem lennék meglepődve, ha más sportágak képviselői is hirtelen megszabadulnának azoktól a lelki terhektől, amelyeket évtizedeken át magukkal cipeltek. Benne van a pakliban, hogy bálványok semmisülnek meg, általánossá vált, kialakult szokások változnak meg, és amiről eddig azt gondoltuk, hogy tökéletesen jó volt, arról könnyen kiderülhet, hogy rossz.

Persze az sem lenne örömteli, ha most bizonyos bosszúhadjáratok indulnának alaptalan vádak alapján, mert minden eset más és más, az ártatlanság vélelme pedig általános emberi jog.

Csak az a biztos, hogy a szülőknek nagyon kell figyelniük a gyerekükre, lesni az árulkodó jeleket, szóra bírni, kommunikálni vele, hogy ha olyan szituációban él, amely kellemetlen neki, esetleg fél, ki lehessen szabadítani, változtatni rajta, nehogy húsz év múlva mentálisan és lelkileg sérülten kelljen nyilatkoznia a múltról.

Ha a vádak valóban igaznak bizonyulnak, Turi Györgynek távoznia kell abból a sportágból, amelyben az életét töltötte. Volt tanítványai külön-külön, mégis egybecsengően beszélnek arról a világról, amelyet teremtett, amelyről utólag kiderült, hogy lehet eredményes és sikereket hoz, lelkileg viszont elborzasztó, és a kettő közé biztos, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni. Megváltozott a világ, más kommunikációs és motivációs eszközök, módszerek kellenek. Az edzőknek már az alfagenerációval van dolguk, amely más szemléletet, nyelvezetet, bizalomépítési technikát igényel. Most kell rálelni arra az útra, amely emberi, következetes és tiszta – és mégis aranyérmekig vezet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!