Népsport: horrorbaleset kérdőjelekkel – és felmentéssel

George Elliott és három társa kedvtelésből autókázni indult 1925. augusztus 18-án, kedden este nyolc óra körül Middlesbrough-ban.

Hogy ki volt George Elliott? A North Yorkshire-i város nevét viselő, 1876-ban alapított angol klub frissen visszavonult futballcsillaga, a csapat 344 bajnoki mérkőzésén 203 gólt szerző támadója, az 1913–1914-es élvonalbeli bajnokság 32 gólos gólkirálya, háromszoros angol válogatott középcsatár, jobb­összekötő. A maga idejében az angol futballélet ismert és megbecsült alakja, olyan híresség, akinek nevét és arcképét a korabeli szokás szerint cigarettásdobozon is terjesztették. Az Athletic News című lap 1924-ben így jellemezte: „Ragyogó a labdaelosztásban, önzetlen az előkészítésnél, gyors a kínálkozó helyzeteknél. George Elliott, a Midd­lesbrough játékosa vérbeli vezéregyéniség.”

Tizenegy gyermekes családba született, iskoláztatásáról olajszállító teherhajón dolgozó édesapja gondoskodott, otthoni háttere kiegyensúlyozottnak tűnt. Ha voltak is fegyelmezetlen életmódjának mögöttes okai, látszólag nem a neveltetésében keresendők, ezzel együtt tény, hogy gyakorta megtalálták a botrányos ügyek. Az említett autózás után egy évvel, 1926 szeptemberében a Cleveland Standard nevű napilap így kommentálta legfrissebb kihágását „George Elliott fényes sportmúltját kitörölte közelmúltbeli viselkedése. Az egykori közönségkedvenc nevetségessé tette magát azok szemében, akiknek számít a megfelelő viselkedés, az emberség és a bizalom.”

Pedig akkor a bűne nem volt több, mint az, hogy egy baráti társasággal átmulatott este után beült az autójába a volán mögé, erősen ittas állapotban. A járművet már nem volt módja elindítani, a helyszínen járőröző rendőrök ugyanis azonnal igazoltatták, és miután ellenállt, bevitték az őrsre. Az ügy kivizsgálása során azzal védekezett, hogy bár a kormánynál helyezkedett el, nem volt szándékában vezetni az autót. Különös érvelését megerősítették a jelenlévő tanúk, vagyis a kocsiban ülő cimborái, akik váltig állították, hogy az italozás után nem is engedték volna a futballistát elindulni. Végül 25 fontos bírságot és egyévi jogosítványmegvonást róttak ki rá. A büntetési tétel mérlegelésénél bizonyára számításba vették terhelt előéletét, kiváltképp az 1925. augusztus 18-i tragédiát.

Stockton Street Horror (Horror Stockton utcáján) címmel közölt, a The Blizzard angol folyóiratban publikált közelmúltbeli cikkében a szerző, John Harding érdekes példákat, statisztikákat említ a korabeli futballisták autóhasználatát és a közlekedési baleseteket illetően. A tehetős élsportolók körében terjedő luxus jeleként értelmezhető, hogy egy 1928. áprilisi kimutatás szerint a Manchester United játékoskeretében legalább öt személy rendelkezett saját gépjárművel. Hozzá kell tenni, Angliában a vezetési engedély megszerzése sokáig valóban csak anyagi kérdés volt, aki megengedhette magának, kifizette a szükséges dokumentum árát, képesítési vizsga a huszadik század első évtizedeiben nemigen szükségeltetett. Talán ezzel is magyarázható az utakon előforduló közlekedési balesetek magas száma: az 1920-as évek elején Angliában évente átlagosan 2500-an haltak meg ilyen okból, a nem végzetes esetek száma pedig 62 ezerre rúgott. George Elliott 1923-ban vagy 1924-ben tett szert a nyitott tetejű túraautóra, amellyel azon a szomorú estén is útra kelt barátaival.

Jobbára a Tees folyó partján hajtottak Middlesbrough környékén, útközben benéztek egy-két szállodai bárba is, este tíz óra után ért véget az utazás a játékos garázsában. Elliott az érkezés utáni percekben telefonált a rendőrségnek, jelezve, hogy útitársai furcsa nyomokat, szakadt ruhacafrangokat fedeztek fel autója oldalán. Aztán amikor az alaposabb szemle során zseblámpával bevilágítottak a jármű alá, fény derült a szörnyűségre: a kocsi aljába szorulva egy végletekig roncsolt gyerektestet találtak. A rendőrségi jelentés és a korabeli brit sajtó nem fukarkodott a részletek taglalásával, ettől azonban itt a jóérzés je­gyében megkíméljük olvasóinkat.

A holttestet másnap sikerült csak azonosítani: Vincenzo Serrechia, a Middlesbrough-tól néhány kilométerre eső Stocktonban élő olasz fagylaltárus felismerte a maradványokban előző este eltűnt tizenegy éves fiát, Giovannit. Az események utólagos rekonstrukciója során kiderült, hogy a fagylaltozóba este 9 óra 30 perc körül rohant be egy járókelő, rémülten panaszolva a tulajdonosnak, hogy a fiát elütötte egy autó. A jelzett helyszínen azonban nem találtak nyomot, a történtek csak a szemtanúk – Giovanni egykorú játszótársai – elbeszéléséből rajzolódtak ki.

A fiúk a stocktoni Parliament Street környékén játszottak, és miközben keltek át az úton, Giovanni kiszúrt egy hatpennys pénzérmét az úttesten. „Én találtam, nincs osztozkodás!” – kiáltotta állítólag társainak, miközben odaszaladt, hogy zsebre tegye. Ekkor közeledő autó hangját hallották a gyerekek. Egyikük emlékei szerint a kanyarban felbukkanó kocsi cikázva haladt az úton, és a kölykök felé fordulva elütötte a még mindig az aszfalton tartózkodó olasz fiúcskát. Később a rendőrségi nyomozás és a tárgyalás során vita támadt abból, hogy az áldozatot az autó a frontrészével találta-e telibe, vagy pedig áthajtott felette, miközben ő a földön hasalt. Utóbbi változat szerint az alváz kiálló darabjaiban, így a kipufogószerkezet részeiben akadhatott fenn, mielőtt hosszú kilométereken át vonszolta a jármű.

Vallomása szerint Elliott nem érzékelt semmi különöset a vezetés során, társai azonban csak az ütközés emlékét tagadták, elismerték, hogy az út szélén játszó gyerekeket észrevették. Az utcabeliek ellentmondásos beszámolói alapján nem sikerült egyértelműen tisztázni, hogy az esti órán égett-e az autó lámpája vagy sem, ahogyan azt sem, hogy fékezett-e a jármű. Bizonytalan részlet maradt a sebesség kérdése is, egyes számítások szerint az autó akár 65 kilométer per órával is száguldhatott. Az viszont kétségtelen, hogy a másik két gyerek a történteket észlelve azonnal kiabált az autósoknak, igyekezett megállítani őket, és járókelők is a segítségükre siettek (egyikük meg nem erősített verziója szerint a hangos figyelmeztetésre a kocsi hátsó ülésén helyet foglalók felálltak, és hátrafordulva röhögtek). Nem volt érdektelen az sem, hogy vajon fogyasztott-e a sofőr előzetesen alkoholt, és ha igen, mennyit. A labdarúgó állítása szerint teljesen józan volt, mindössze egy pohár sört ivott meg valamelyik szállodában, ráadásul az is tipikus „háború utáni gyenge lötty” volt.

Az ügy folytatása különösen alakult. A halottkém jelentése gyakorlatilag felmentette Elliottot bármilyen felelősség alól, a helyi rendőrség azonban letartóztatta cserbenhagyásos gázolás indokával. Hiába magyarázta a futballista, hogy ő nem szörnyeteg, egy kutyát sem tudna rossz érzések nélkül elütni. Végül a durhami bíróság mindent szem előtt tartva úgy látta, hogy nem igazolhatók az Elliott ellen felrótt pontok, és felmentette az emberölés vádja alól. A korabeli angol sajtó szerint a teremben visszafogott taps fogadta az ítéletet, a futballista pedig az Athletic Newsnak nyilatkozva elmondta, úgy érzi magát, mintha mázsás tehertől szabadult volna meg.

Az már más kérdés, hogy hat hónappal később ismét bíróság elé citálták. Házvezetőnője jelentette fel amiatt, hogy este részegen hazaérve szexuálisan erőszakoskodott vele. Az eset idején a házban tartózkodó anyósa vette védelmébe Elliottot, akit bizonyítékok hiányában ismét felmentettek. A játékos felesége másnap elbocsátotta a panaszkodó házvezetőnőt. Az utókornak nincs alapja megkérdőjelezni a bírósági ítéletek jogosságát, azonban abban a korabeli véleményformálók egyetértettek, hogy Elliott sikeres védekezéshez segítséget nyújtott labdarúgóként szerzett hírneve, és nem utolsósorban a futballpályán gyűjtött pénzéből kifizetett jó ügyvéd.