A kezünkben volt, de nem a vb-cím – 70 éve volt a berni német–magyar

A 70 esztendővel ezelőtti világbajnoki döntőről már mindent elmondtak, azt is, ami meg sem történt – érthetően, hiszen a magyar futball legfájdalmasabb meccse volt a berni 2:3. Már csak azért is, mert a világ legjobb csapatának kikiáltva érkeztünk Svájcba, és a minősítésnek csak a legfontosabb, a végeredmény, az NSZK győzelme mond ellent.

A mérkőzés napján – ez érdekes – a Népsport nem a címoldalán számolt be a reményeiről. Feleki László A döntő előtt című írása a 3. oldalra került, az első oldalt a magyar–cseh atlétikai viadal vitte, ami még úgy is furcsa, hogy 10 ezer méteren Kovács József győzelme Emil Zátopek ellen valóban szenzáció volt.

Feleki joggal írta: „Kevesen lesznek vasárnap odahaza, akik nem törődnek azzal, mi történik délután hattól nyolcig a Wankdorf Stadionban. Beszélhetünk akármiről, a vágy, az óhaj, a követelés csak egy: ezt a döntőt meg kell nyerni! A magyar csapatnak, amely a legnehezebb körülmények között, a legerősebb ellenfeleken keresztül jutott el a döntőig, győznie kell. Hirdetnie kell e győzelemmel a béke esztendejét, a béketábor akaratát, szabad hazánk fejlődését.”

A politikai felhang (béke, szabad haza) kötelező refrén volt, az már nem, hogy a lap arra is kitért, mikor maradhat el a siker. Leginkább akkor – olvasható –, ha a magyar futballisták biztosra veszik a győzelmet, a csoportmeccs 8:3-as eredményéből kiindulva lebecsülik a németeket, azt hiszik, hogy már csak fel kell tenni a pontot az i betűre. Ellenkezőleg: „Ezen a mérkőzésen szükség lesz a magyar labdarúgás minden erényére. Szívére, tudására, nyugalmára, lelkesedésére, fegyelmezettségére, erőnlétére – mindarra, amit csak elő tudunk venni a magyar labdarúgás gazdag fegyvertárából.”

A másik oldalon Sepp Herberger szövetségi kapitány azt mondta, indokoltan vár magyar győzelmet mindenki, hiszen Brazílián és Uruguayon jutott túl a döntőig.

Ráadásul Puskás nélkül…

Mindenesetre mi győzelemre készültünk. A meccs napján kiderült, hogy a svájci magyar nagykövetség hétfőn fogadást ad a két csapat tiszteletére (elmaradt), itthon pedig megszervezték a legalaposabb tájékoztatást. A vonatok utasainak az állomásokon hangszórok adták tudtul az állást, a kórházakban közös rádióhallgatást hirdettek, az éttermekben, kocsmákban, cukrászdákban is hallhatták Szepesi Györgyöt az emberek, a strandokon is.

A vasárnap is dolgozó üzemekben, bányákban is fontos volt a hírtovábbítás. Már csak azért is, mert a Népsport így zárta a felvezetést: „És hogy mi mit érzünk? Azt, hogy győzünk!”

De menjünk sorjában!

1954. július 4-én So­lothurnban, a Krone Hotelben a csapat kilenc órakor reggelizett, majd: „A figyelem Puskás felé irányult. A következő percekben dőlt el, hogy a magyar csapat kapitánya tudja-e vállalni a játékot. Kimentek a pályára, Puskás néhány erőteljes mozdulatot végzett, azután a lövéseket próbálgatta. A mozgása igen megnyugtató volt. A próba után Puskás kijelentette, hogy teljes felelősséggel meri vállalni a játékot.” 

Bozsik József is közölte, hogy nincs baj, az uruguayiak ellen elszenvedett combizomhúzódása nem akadályozza. „Mindkét játékos teljes felelősségének tudatában vállalta a játékot. S ha ők vállalták, ez azt jelenti, hogy el is tudják látni feladatukat” – így Kreisz László dr. csapatorvos.

Ez örömhír volt a javából, aztán a taktikai értekezlet nagy meglepetést hozott. Sebes Gusztáv úgy döntött, hogy Czibor Zoltán lesz a jobbszélső.  „Czibor tulajdonképpen jobblábas. Régi elgondolásom volt, hogy kipróbáljam őt a jobbszélen. Ez jó alkalom most erre, mégpedig azért, mert Werner Kohlmeyer, a nyugatnémet balhátvéd lassú, lassan fordul.” 

A bal szélre Tóth Mihály került.

Pontban délben ebédelt a társaság, majd némi pihenő után 15 órakor indult el autóbusszal Bernbe. Ezúttal a rendőri felvezetés sem hiányzott. Nem mellesleg, a (nyugat)németek már szombat este elhagyták a spiezi Belvedere Hotelt, és egy Bernhez közeli erdőben találtak rejtekhelyet.

Aztán bemelegítés zuhogó esőben, s máris a pályán a döntő résztvevői. „A magyar csapat tagjai integetnek a lelátón tartózkodó hozzátartozóiknak, akik kis zászlócskákkal integetnek vissza. A kis magyar küldöttség szombaton este érkezett Svájcba” – rögzíti a tudósítás, aztán már azzal folytatódik, hogy a 9. percben 2:0-ra vezetünk, majd a 19. percben 2:2.

Nálunk Puskás egy elé pattanó labdát lőtt a kapuba, Czibor pedig kihasználta Toni Turek kapus bizonytalanságát Werner Kohlmeyer hazaadása után. A két kapott gólt is védelmi hiba előzte meg, hiszen Zakariás József rosszul sikerült mentési kísérlete hozta helyzetbe Max Morlockot, Grosics Gyulának pedig ismét gondja volt a kijövetellel.

A szünetben Czibor és Tóth Mihály helyet cserélt, de ettől nem lett jobb a támadójátékunk. Sőt. „A német játékosok óriási lelkesedéssel vetik bele magukat a küzdelembe, jóformán lélegzethez sem engedik jutni a mieinket, (…) többet és veszélyesebben támadnak.” És hat perccel a vége előtt gólt lőttek: „Bozsikot dancsolják, a játékvezető azonban továbbot int. F. Walter kapja a labdát, s mindjárt tovább is adja Rahnnak. A német szélső veszélyesen tör előre, becselezi magát a 16-oson belülre, ott még két jó cselt csinál, s aztán mintegy 12 méterről ballal a jobb alsó sarokba vágja a labdát. 3:2-re vezet a német csapat.”

Aztán a lefújás előtt Puskás talált a német kapuba, ám les címén nem adta meg William Ling. Rengeteg szó esett az ítéletről, ha téves is volt, nem ezen múlott a vereség.

Nem voltak a topon futballistáink, az értékelés szerint sem.

Grosics: „A második német gól előtti szögletrúgásnál rosszul helyezkedett.”

Lantos Mihály: „Szünet után kiütközött rajta a fáradtság, fokozatosan visszaesett, nem tudta tartani a gyors Rahnt.”

Bozsik: „A II. félidőben (…) nem mozgott olyan frissen, mint eleinte, késlekedett a közbelépésekkel.”

Zakariás: „Gyakran habozott, kivárt, látszott a mozgásán, hogy állóképessége nem volt kifogástalan.”

Czibor: „Nagy csalódást keltett mindkét szélen egyaránt.”

Kocsis: „A kemény német védők aránylag könnyen elválasztották a labdától.”

Hidegkuti: „Körülményes volt, lelassította a támadásokat.”

Puskás: „Olyan utasítást kapott ezen a mérkőzésen, amely megfelelt egészségi állapotának, de az ő megszokott játékstílusának nem felelt meg. Kevesebbet mozgott a szokottnál és lényegesen kisebb területen játszott.”

Három játékost emel ki a tudósítás.

Buzánszky Jenő: „Nagyon sokat volt játékban, a védelem legjobbja volt. Rengeteg alkalommal mentett szorongatott helyzetben lábbal és fejjel egyaránt. (…) A világbajnokságon ezen a mérkőzésen játszott kimagaslóan a legjobban.”

Lóránt Gyula: „Dicséretes lelkesedéssel küzdött, nagyon sok támadást akasztott meg, jól ugrott fel fejelni, biztos lábbal rombolt, minden tőle telhetőt megtett. (…) Átlagon felüli teljesítményt nyújtott.”

Tóth Mihály: „Minden tőle telhetőt megtett. (…) Lelkesen, önfeláldozóan küzdött, nagyon sokat segített a védelemnek, mindkét szélen egyaránt lényegesen jobban játszott, mint Czibor.”

Az pedig jellemző, hogy Sebes nem kapitányként, hanem az OTSB elnökhelyetteseként (nagyobb rendfokozat!) állapította meg, hogy „kezünkben volt a mérkőzés, hiszen 2:0-ra vezettünk. Utána a fiúk engedtek az iramból, s ez bizony hiba volt.”

Bármennyire is okos az utókor, a lényeg: az Aranycsapat elveszítette története legfontosabb mérkőzését.

(A következő részben: Racionalizált főszerkesztő)