Emberkísérlet? – N. Pál József publicisztikája

Az, hogy a maratoni futás és a maratoni csata közt lehet összefüggés, 1968 őszén tudatosult bennem. Ötödikes voltam, a történelemkönyv erről beszélő leckéjét bemagoltam, szó szerint. Hogy Philippidész negyven kilométert futott, s Athén piacára érve a győztünk szó kimondása után kilehelte lelkét. Úgy emlékszem, a „teljes fegyverzetben futott” fordulat zavart kissé, ám a történet hitelében nem kételkedtem, hiszen az Egri csillagok, Dugovics Titusz tette s más romantikus gyökerű históriák bűvöletében élve a haza, az önfeláldozás gondolata sokat jelentett nekem. Hálás szívvel gondoltam a görögre, s hogy tán nem is élt, nem zavar ma már, mert a legendáknak, a „lélek igazságainak” élniük kell, ha a tények cáfolják őket, akkor is!

A maratoni futás és a hőstudat emlékezetemben összenőtt. 42 195 métert futni (az 1908-as olimpián a windsori kastélytól a White City Stadion királyi páholyáig tettek meg ennyit, ez lett aztán a mérce) lehetetlennek tetszett gyermekként nekem, s hittem, hogy ennek megkísérlése halált hozhat az emberre, ahogy ama görögre is hozott.

Az atlétika szerelmeseként – Szpiridon Luiszé, az első olimpia győzteséé és a mi bronzérmes Kellner Gyulánké mellett – Dorando Pietri nevét jegyeztem meg először, ez biztos. A kicsi olaszét, aki a londoni (1908) verseny végén öntudatlanul támolygott, akit a bírók segítettek célba, s így nem lehetett győztessé, de legendája a versenyszám históriájának része lett. A bajnok amerikai Johnny Hayes 2:55:18.4 óra alatt tette meg a távot, ám rá szinte senki sem emlékezik.

A maratoni az ógörög olimpiák emlékére lett a játék örök pillanata, ennek így kell lennie! Az atlétikának e száma az, ami a – Coubertin ódájában Istenek ajándékának nevezett – sport ősi lényegét adja vissza nekem, ha a folytonos izgalom igézetével megnyomorított mai nézőnek unalmasnak tetszik, akkor is. A maratoni testi és jellembeli próba, a maratonit lefutni dicsőség!

Kire emlékszem e táv históriájából szívesen? A Kitei Szonná kényszerített Szon Ki Csungra, a '36-os bajnokra, aki – mert hazája megszállás alatt volt – lehajtott fejjel állt a dobogó tetején. Fájdalommal az arcán, a kicsi tölgycsemetével a melegítőjén lévő japán címert igyekezett kitakarni talán, s – hiszem – lelkében a koreai himnuszt hallotta. S az etióp Abebe Bikilára, az első olimpiai duplázóra, aki Rómában ('60) mezítláb trappolta végig a távot, s az afrikai atlétika térfoglalásának első neves hírnöke volt. Aztán eljött '68, ami sporttörténeti forduló is lett, mert vele jött a vizuális média hatalma, ami mindent fölülírt egy idő után, előjött az orvosi fölkészítés mizériája, s az atlétika is új égtáj alá került. Nem – vagy alig – voltak már futók, akik nem bírták végig a távot, a 42 kilométert szinte rutinná lett teljesíteni, '84-ben a női verseny is az olimpia műsorára került, hajdan hősies tartalmát a maratoni kezdte elveszíteni, az egyre inkább show-vá alakított alkalmakon (ilyen-olyan gálák, ligák stb.) szóba se jött. S bár a nevesebb versenyek (New York-i, bostoni, londoni, berlini stb.) vonzereje nőtt, a csak e távon indulók nem voltak a médiának „érdekesek”, látványos verseny alig-alig maradt meg bennem, miközben a valaha elért legjobb idő a 2 óra 10 perces sávtól kúszott, kúszott lefelé.

Kúszik ma is, a női világcsúcs 2:14:04 (Brigid Kosgei, kenyai) óra lett néhány nappal ezelőtt, ami a magyar férfi rekordtól (2:12:10, Szűcs Csaba, 1993) alig két percre van. Hogy lehet ez, nem firtatom, azért sem, mert amit a kenyai Eliud Kipchoge Bécsben október 12-én művelt – a világon először teljesítette két órán (1:59:40.2) belül a távot –, döbbenettel néztem, örvendek, hogy e csoda részese lehettem, bár a történet körülményeire, valószínűsíthető – nem csak sportbéli – következményeire nézvést lennének megjegyzéseim.

Amit láttam, nagy pillanatnak elfogadom, ám a holdra szálláshoz nem hasonlítanám. Amaz embervoltunk históriájának mérföldköve, emez sportteljesítmény csupán, aminek jelentőségét tagadni nem érdemes. Kipchoge maratonija ugyanis a '68 utáni módi egyik lehetséges csúcskifejlése. Üzenet arról, merre megy a világ. Arra, ahol a mérhető (s mérendőnek hitt!) siker mindent determinál, s magára vessen, aki e versenyben lemarad. Arra, hogy sikeresnek lenni muszáj – nincs kegyelem! Sőt, nemcsak sikeresnek, de annak látszóan látványosnak is muszáj lenni, a sport is erről szól ma már.

Mennyi volt a történetben az atléta ambíciója (2018 óta 2:01:39-cel ő a táv hivatalos világrekordere, s egy évvel korábban a kétórás határ áttörését is megkísérelte – tehát joggal próbálta meg újra), s mennyi a média hatalmának szerepe, nem tudom, de ha a futás előkészítésére, körülményeinek megtervezésére, az előadás megkomponálására nézek, azt kell mondjam – az utóbbinak – nem kevés. Mintha minden hátráltató alkalmat ki akartak volna zárni, mintha biztosra akartak volna menni – amit persze érteni vélek.

Mert az atlétika hitele fakult az utóbbi években, ez nyilvánvaló. (Ezért muszáj az épp befejezett világbajnokságról is minden jót sulykolni, elmondani!) A – részint utólag kiderülő – doppingvétségek (némely szám olimpiai sorrendje nem képes nyugvópontra jutni), az orosz botrány hullámverései csak nem csendesednek el, s mintha a visszavonuló Usain Bolt hagyta űrt sem lennének képesek betölteni. A jamaicai csoda közönségvonzó népszerűségére mint mentőövre tekinthettek évtizeden át, s keresik az utódját rendületlenül. (Az ezüstösre festett hajú amerikai Noah Lyles körüli görcsös felhajtás is emiatt volt, az elképzelhetőnek beharangozott 200-as világcsúccsal együtt – reménytelenül.)

Nos, e futásnak a Prater sárguló lombjai alatt mindez a körülményei közé tartozott, ami persze a szem- és agykápráztató teljesítményből semmit sem von le. Készültem az alkalomra, ám amit láttam, megdöbbentett, elképesztett, lenyűgözött, ámulatra szólított és fejcsóváló meditációra kényszerített – így együtt, egy időben.

Mert tényleg csodát, ugyanakkor megtervezett laboratóriumi kísérletet néztem, aminek szándéka az emberi képesség határtalanságának demonstrációja, a „feladni soha” kezdetű történet alkalma volt – s ennek arányai is szétszálazhatatlanok.

Ne legyen kétségünk: akik e show-t tervezték, tudták, hogy a kísérlet sikerül! Kudarcot a futó visszaesése hozhatott volna csupán, mert tudni lehetett: aki egyszer már 2 óra 25 másodpercre volt képes, tökéletesebb feltételek között sikerre viszi a tervet. Így lett! Nem verseny volt ez, a futó ellenfele csak az óra volt, s pillanatokra sem hagyták magára.

Kiszámították: 2:50-es ezreket kell futni (így az idő, a végső 195 méter 32-33 másodpercét hozzáadva 1:59:32-33 lett volna, a „megvalósult” 1:59:40.2 helyett), azaz kevéssel 17 másodpercen belüli százakat. (Istenem, arra gondolok, „fénykoromban” – jó negyven éve – legföljebb 200 méteren át tudtam volna követni a kicsi afrikait.) Az iramot az időt mutató, a láb elé lézercsíkot vetítő autó diktálta a négy kilométerenként egymást váltó negyvenegy iramfutónak is. (Egy megjegyzés: a siker titka – rekordszándék esetén – az, hogy a versenyzőnek egyenletes tempóban kell futnia, iramváltások nélkül [!], ami pusztítja az erőt!) Ők hetesével, öten „V” alakban, a szelet is fogva vezették a kenyait, ketten meg hátvédként kísérték. Az utat újraaszfaltozták, a kanyarokat bedöntötték, egyedi cipőt gyártottak az alkalomra, szóval, mintha Kipchogénak egy pontosan beállított futópadon kellett volna futnia, egy másodpercre sem kihagyva. Nem hagyott ki, amire szegődött, végignyomta, s amikor célba ért, minden kétely ellenére örvendett a szívem. Mert ama cipőben az ő lába volt, futás közben az ő szíve kalapált, az ő agya dolgozott, egy csodás képességű, apró emberé, aki azzal, amit tett, szándéka szerint a jót szolgálja. Legyen így!

Ám nekem Luisz, Szon, Bikila, Kellner és persze Pietri marad a hős. Rájuk szavazok, ha lesz e tárgyban voksolási lehetőség valamikor, de Eliud Kipchogét és nem hivatalos világcsúcsát is megsüvegelem.