A csend öröme – Csillag Péter publicisztikája

Felhívtam Koplárovics Bélát.

Tizenöt évvel ezelőtt játszották a Zalaegerszeg–Manchester United Bajnokok Ligája-selejtezőt; az 1–0-s csodagyőzelem, a negyvenezer ember mámora, a gólt kiáltó Hajdú B. István ultratartományba átbicsakló hangja, a népmesei szegénylegény diadala a félelmetes óriás felett a magyar futballfolklór része. Ki ne emlékezne a 91. perc lúdbőröztető pillanatára, amikor érkezett Szamosi Tamás beadása a semmiből, és az ismeretlen cserejátékos két méterről bepiszkálta a labdát, felrobbantva a stadiont?

A 21. századi magyar futballtörténelem egyik leghíresebb gólja utóbb önálló életre kelt.

Nemzedéki élményként rögzült a köztudatban, Koplárovics nevét még futballszűz tinilányok is örökre megtanulták: egy újságíró kolléga szem- és fültanúja volt az esetnek, amikor egy fiatalember a népszerű zalaegerszegi gólszerzőként bemutatkozva csajozott a vidéki diszkóban, az internetet letaroló legendás dalt pedig egy időben az ország fújta kívülről: „Szóljon e nemes szerzemény vitéz Koplárovics Béla nevének dicsőségére! Béla, Béla, Béla… Verón zokog, Beckham sír, hiába angol, hiába ír. Béla, Béla, Béla… Koplárovics Béla, repült a gólod, mint a sirály, Koplárovics Béla, ó, éljen, éljen Béla király!”

Peregnek a 2002-es mérkőzés filmkockái. Bent van a labda a hálóban, rohan a közönség felé a 19-es játékos, hason csúszik a füvön, szőke frizuráját borzolva ölelgetik, csókolgatják a társak, a karok dzsungeléből kiszabadulva a vékony alkatú fiatalember heves kézmozdulattal tüzeli az amúgy is őrjöngő lelátót, aztán több ezer torokból zúg fel a spontán rigmus: „Koplárovics lába a United halála.”

Aztán persze nem lett a United halála, a visszavágón simán nyertek 5–0-ra az angolok, a budapesti utolsó perces gól megmaradt a stadionbeli tündérvilág másodpercnyi villanásának. Hogy is fogalmazott cikkében Ághassi Attila, az Index tudósítója? „Koplárovics Bélának akkor is élete végéig megvan a legnagyobb flash, ha soha többet egy egyeneset nem rúg a labdába.”

Sejtettem, mire számítsak, amikor a napokban kerestem telefonon.

Ő is sejtette…

„Tudom, hogy miért hívsz…” – mondta kényszeredetten, miután közöltem vele, hogy a Nemzeti Sport újságírójaként hívom. Soha korábban nem beszéltem vele, sohasem találkoztunk még, a sportlap érdeklődése azonban önmagában elegendő volt ahhoz, hogy mint valami lebuktatott betörő, feltegye a kezét: „Tudom, hogy miért hívsz…”

A Manchester United elleni gól tizenöt éves évfordulóját ő is számon tartja, leplezetlen aggodalommal várta a média megemlékezését.

Nem szeret beszélni arról a napról, a Roy Carroll lába mellett kapuba csúszó labdát súlyos ólomgolyóvá nehezítette az elmúlt másfél évtized. Az Index-cikkben említett flash még mindig megvan, csak éppen a zalaegerszegi villámsztár megtapasztalta, a fény jókora árnyékot is vet. Amikor 2008-ban munkatársam, Pietsch Tibor telefonos interjúban kérdezte a United elleni mérkőzésről az akkor éppen a Pécset erősítő középpályást, a téma ismételt felemlegetésekor a telefonvonal váratlanul akadozni kezdett, a társalgás megszakadt. Nemrég egy dokumentumfilmes ismerősöm kívánta feldolgozni a Koplárovics-jelenséget, a riportfilm tervezett alanya azonban mereven elzárkózott a szerepléstől. Két évvel ezelőtt Sinkovics Gábor kollégám szerette volna megszólaltatni emlékeiről, ő azonban nem lelkesedett: „Na már megint ez a gól! Látja, ebből lett és van is elegem! Mindig azért keresnek, mert a Manchester ellen… Hagyjanak már ezzel! Ha nem találok annak idején a United kapujába, most ön sem hívott volna fel. Szép volt, jó volt, de Koplárovics Béla élete nem csak abból az egy gólból áll.”

A 2015-ös beszélgetés során kiderült, az 1981-es születésű labdarúgó családjával egy Utzenaich nevű, 1500 lakosú osztrák településen él, kisfia, Olivér remekül megtanult németül. Az apa egy repülőgép-alkatrészeket gyártó üzemben dolgozik alkalmazottként, mellette az osztrák ötödosztályban futballozik kedvtelésből. „Igazából most már minden ide, Ausztriához köt – tisztázta. – Megtaláltam a számításaimat. És igen, átlagember lettem, aki dolgozik, sportol, a családjáért él, de egyáltalán nem hiányzik a reflektorfény és a múlt felemlegetése.”

Koplárovics Béla ezúttal udvariasan, de határozottan elzárkózott az interjú lehetősége elől. Úgy gondoltuk, a tizenöt éves évforduló alkalmából kiutazunk hozzá, hogy megismerjük élettörténetét, bemutassuk ausztriai mindennapjait, beszélgessünk vele tapasztalatairól és – kár szemérmeskedni – természetesen a 2002-es augusztusi éjszaka emlékéről, hatásáról. Megértésünket kérve visszautasította a tervet, és bár felhatalmazása nélkül érveit nem idézhetjük, általánosságban elmondhatjuk, érezhetően tartott a pályafutására rátelepedő gól nyomasztó szellemétől.

Bizonyára sokan furcsállják, miért vált az akkoriban hangosan ünnepelt, jogos büszkeségre okot adó, dicsőséges mozzanat idővel a gólszerző számára tabuként kezelt, kerülendő és kellemetlen témává. Más talán lesné az alkalmat, hogy újra és újra feleleveníthesse a hőstettet, melegen tartsa a gól körül kialakult kultuszt, elmesélhesse minden évfordulón Szamosi beadását, a közeledő labdát, a gyilkos berobbanást és a stadionon úrrá lett boldogságot. Amikor a napokban szóba került a játékos sorsa, egy világlátott kolléga okkal jegyezte meg: hasonlóan varázslatos megmozdulás a show-elemekre éhes Amerikában bárkinek egy életre megalapozná a boldogulását.

Koplárovics Béla azonban éppen ettől viszolyog. Akit később kihagyott helyzetei után rendre azzal bosszantottak az ellenfelek, hogy „Ez nem a Manchester”, akit a szurkolók iróniával vegyes heroizmussal ördögűzőként emlegettek, és akinek a nevét méltatlanul használva egy kritikus az egyverses költőt az irodalom Koplárovicsának titulálta, érthetően prüszköl a fejére nőtt gigantikus sztereotípiától, a népi emlékezetben rögzült torz Koplárovics-képtől.

Távol áll tőle a melldöngetés, sőt valószínűleg éppen akkor lelne megnyugvást, ha végre elfelejtenék a gólt, de legalábbis észrevennék mögötte az igazi Koplárovics Bélát.

Az igazit, aki egyszerre több és kevesebb annál a zalaegerszegi futballistánál, aki azon a Manchester United elleni mérkőzésen nagyon jókor volt nagyon jó helyen. Sokkal több annál, hiszen boldog családapa, egészséges sportember, tisztességes munkás. És kevesebb, hiszen akik a Manchester Unitednek szoktak győztes gólt lőni, általában világszerte rajongott Bajnokok Ligája-csillagok, a sportág felső tízezrének tündöklő kiváltságosai.

„Koplárovics Béla élete nem csak abból az egy gólból áll” – panaszolta keresetlen szavakkal a futballista a fent említett interjúban, és pontosan értjük, mire gondol. Kibújna a ráerőltetett hősszerepből, levetkőzné a Béla-királysággal járó nem kívánt pompát, hogy újra Koplárovics Béla lehessen. Az egyszerű barcsi fiú, akit édesanyja a 2002-es médiahisztéria idején „szerény, tisztelettudó” gyermekként jellemzett. A kétszeres válogatott középpályás, aki kacskaringós és időnként küzdelmes pályafutása során a Hévíz, a ZTE, a Pécs, a szlovén Nafta Lendava, az iráni Sansza Arák és a Kozármisleny csapatában is játszott, és mondani sem kell, nem a United-verő Superman jogán. A felfedezett tehetség, akit régi hévízi edzője, Pusztai László megtanított a saját útján járni: „Miután megérkezett hozzánk, érdeklődtem, mi a kedvenc étele, itala, valamint afelől, milyen könyveket forgat, milyen filmeket néz szívesen. Amikor visszahozta a kérdőívet, meglepve olvastam, ha teheti, Jim Beamet iszik. Mondtam is neki, a többi rendben, na de a Jim Beam… Kiderült, a masszőrünk javasolta, hogy ezt írja be. Azt a részt kijavíttattam vele, hozzátéve, hogy a jövőben csak magára hallgasson.”

Koplárovics Béla megfogadta a tréner tanácsát.

Nem érdekli a Beckhameket körbesikongató, Koplárovics-slágereket gyártó külvilág zaja. Elérte, amire tizenöt évvel ezelőtt, az ünneplő tömegben senki sem gondolt volna: volt mersze átlagembernek maradni.

Tizenöt évvel ezelőtt játszották a Zalaegerszeg–Manchester United Bajnokok Ligája-selejtezőt; az 1–0-s csodagyőzelem, a negyvenezer ember mámora, a gólt kiáltó Hajdú B. István ultratartományba átbicsakló hangja, a népmesei szegénylegény diadala a félelmetes óriás felett a magyar futballfolklór része. Ki ne emlékezne a 91. perc lúdbőröztető pillanatára, amikor érkezett Szamosi Tamás beadása a semmiből, és az ismeretlen cserejátékos két méterről bepiszkálta a labdát, felrobbantva a stadiont?

A 21. századi magyar futballtörténelem egyik leghíresebb gólja utóbb önálló életre kelt.

Nemzedéki élményként rögzült a köztudatban, Koplárovics nevét még futballszűz tinilányok is örökre megtanulták: egy újságíró kolléga szem- és fültanúja volt az esetnek, amikor egy fiatalember a népszerű zalaegerszegi gólszerzőként bemutatkozva csajozott a vidéki diszkóban, az internetet letaroló legendás dalt pedig egy időben az ország fújta kívülről: „Szóljon e nemes szerzemény vitéz Koplárovics Béla nevének dicsőségére! Béla, Béla, Béla… Verón zokog, Beckham sír, hiába angol, hiába ír. Béla, Béla, Béla… Koplárovics Béla, repült a gólod, mint a sirály, Koplárovics Béla, ó, éljen, éljen Béla király!”

Peregnek a 2002-es mérkőzés filmkockái. Bent van a labda a hálóban, rohan a közönség felé a 19-es játékos, hason csúszik a füvön, szőke frizuráját borzolva ölelgetik, csókolgatják a társak, a karok dzsungeléből kiszabadulva a vékony alkatú fiatalember heves kézmozdulattal tüzeli az amúgy is őrjöngő lelátót, aztán több ezer torokból zúg fel a spontán rigmus: „Koplárovics lába a United halála.”

Aztán persze nem lett a United halála, a visszavágón simán nyertek 5–0-ra az angolok, a budapesti utolsó perces gól megmaradt a stadionbeli tündérvilág másodpercnyi villanásának. Hogy is fogalmazott cikkében Ághassi Attila, az Index tudósítója? „Koplárovics Bélának akkor is élete végéig megvan a legnagyobb flash, ha soha többet egy egyeneset nem rúg a labdába.”

Sejtettem, mire számítsak, amikor a napokban kerestem telefonon.

Ő is sejtette…

„Tudom, hogy miért hívsz…” – mondta kényszeredetten, miután közöltem vele, hogy a Nemzeti Sport újságírójaként hívom. Soha korábban nem beszéltem vele, sohasem találkoztunk még, a sportlap érdeklődése azonban önmagában elegendő volt ahhoz, hogy mint valami lebuktatott betörő, feltegye a kezét: „Tudom, hogy miért hívsz…”

A Manchester United elleni gól tizenöt éves évfordulóját ő is számon tartja, leplezetlen aggodalommal várta a média megemlékezését.

Nem szeret beszélni arról a napról, a Roy Carroll lába mellett kapuba csúszó labdát súlyos ólomgolyóvá nehezítette az elmúlt másfél évtized. Az Index-cikkben említett flash még mindig megvan, csak éppen a zalaegerszegi villámsztár megtapasztalta, a fény jókora árnyékot is vet. Amikor 2008-ban munkatársam, Pietsch Tibor telefonos interjúban kérdezte a United elleni mérkőzésről az akkor éppen a Pécset erősítő középpályást, a téma ismételt felemlegetésekor a telefonvonal váratlanul akadozni kezdett, a társalgás megszakadt. Nemrég egy dokumentumfilmes ismerősöm kívánta feldolgozni a Koplárovics-jelenséget, a riportfilm tervezett alanya azonban mereven elzárkózott a szerepléstől. Két évvel ezelőtt Sinkovics Gábor kollégám szerette volna megszólaltatni emlékeiről, ő azonban nem lelkesedett: „Na már megint ez a gól! Látja, ebből lett és van is elegem! Mindig azért keresnek, mert a Manchester ellen… Hagyjanak már ezzel! Ha nem találok annak idején a United kapujába, most ön sem hívott volna fel. Szép volt, jó volt, de Koplárovics Béla élete nem csak abból az egy gólból áll.”

A 2015-ös beszélgetés során kiderült, az 1981-es születésű labdarúgó családjával egy Utzenaich nevű, 1500 lakosú osztrák településen él, kisfia, Olivér remekül megtanult németül. Az apa egy repülőgép-alkatrészeket gyártó üzemben dolgozik alkalmazottként, mellette az osztrák ötödosztályban futballozik kedvtelésből. „Igazából most már minden ide, Ausztriához köt – tisztázta. – Megtaláltam a számításaimat. És igen, átlagember lettem, aki dolgozik, sportol, a családjáért él, de egyáltalán nem hiányzik a reflektorfény és a múlt felemlegetése.”

Koplárovics Béla ezúttal udvariasan, de határozottan elzárkózott az interjú lehetősége elől. Úgy gondoltuk, a tizenöt éves évforduló alkalmából kiutazunk hozzá, hogy megismerjük élettörténetét, bemutassuk ausztriai mindennapjait, beszélgessünk vele tapasztalatairól és – kár szemérmeskedni – természetesen a 2002-es augusztusi éjszaka emlékéről, hatásáról. Megértésünket kérve visszautasította a tervet, és bár felhatalmazása nélkül érveit nem idézhetjük, általánosságban elmondhatjuk, érezhetően tartott a pályafutására rátelepedő gól nyomasztó szellemétől.

Bizonyára sokan furcsállják, miért vált az akkoriban hangosan ünnepelt, jogos büszkeségre okot adó, dicsőséges mozzanat idővel a gólszerző számára tabuként kezelt, kerülendő és kellemetlen témává. Más talán lesné az alkalmat, hogy újra és újra feleleveníthesse a hőstettet, melegen tartsa a gól körül kialakult kultuszt, elmesélhesse minden évfordulón Szamosi beadását, a közeledő labdát, a gyilkos berobbanást és a stadionon úrrá lett boldogságot. Amikor a napokban szóba került a játékos sorsa, egy világlátott kolléga okkal jegyezte meg: hasonlóan varázslatos megmozdulás a show-elemekre éhes Amerikában bárkinek egy életre megalapozná a boldogulását.

Koplárovics Béla azonban éppen ettől viszolyog. Akit később kihagyott helyzetei után rendre azzal bosszantottak az ellenfelek, hogy „Ez nem a Manchester”, akit a szurkolók iróniával vegyes heroizmussal ördögűzőként emlegettek, és akinek a nevét méltatlanul használva egy kritikus az egyverses költőt az irodalom Koplárovicsának titulálta, érthetően prüszköl a fejére nőtt gigantikus sztereotípiától, a népi emlékezetben rögzült torz Koplárovics-képtől.

Távol áll tőle a melldöngetés, sőt valószínűleg éppen akkor lelne megnyugvást, ha végre elfelejtenék a gólt, de legalábbis észrevennék mögötte az igazi Koplárovics Bélát.

Az igazit, aki egyszerre több és kevesebb annál a zalaegerszegi futballistánál, aki azon a Manchester United elleni mérkőzésen nagyon jókor volt nagyon jó helyen. Sokkal több annál, hiszen boldog családapa, egészséges sportember, tisztességes munkás. És kevesebb, hiszen akik a Manchester Unitednek szoktak győztes gólt lőni, általában világszerte rajongott Bajnokok Ligája-csillagok, a sportág felső tízezrének tündöklő kiváltságosai.

„Koplárovics Béla élete nem csak abból az egy gólból áll” – panaszolta keresetlen szavakkal a futballista a fent említett interjúban, és pontosan értjük, mire gondol. Kibújna a ráerőltetett hősszerepből, levetkőzné a Béla-királysággal járó nem kívánt pompát, hogy újra Koplárovics Béla lehessen. Az egyszerű barcsi fiú, akit édesanyja a 2002-es médiahisztéria idején „szerény, tisztelettudó” gyermekként jellemzett. A kétszeres válogatott középpályás, aki kacskaringós és időnként küzdelmes pályafutása során a Hévíz, a ZTE, a Pécs, a szlovén Nafta Lendava, az iráni Sansza Arák és a Kozármisleny csapatában is játszott, és mondani sem kell, nem a United-verő Superman jogán. A felfedezett tehetség, akit régi hévízi edzője, Pusztai László megtanított a saját útján járni: „Miután megérkezett hozzánk, érdeklődtem, mi a kedvenc étele, itala, valamint afelől, milyen könyveket forgat, milyen filmeket néz szívesen. Amikor visszahozta a kérdőívet, meglepve olvastam, ha teheti, Jim Beamet iszik. Mondtam is neki, a többi rendben, na de a Jim Beam… Kiderült, a masszőrünk javasolta, hogy ezt írja be. Azt a részt kijavíttattam vele, hozzátéve, hogy a jövőben csak magára hallgasson.”

Koplárovics Béla megfogadta a tréner tanácsát.

Nem érdekli a Beckhameket körbesikongató, Koplárovics-slágereket gyártó külvilág zaja. Elérte, amire tizenöt évvel ezelőtt, az ünneplő tömegben senki sem gondolt volna: volt mersze átlagembernek maradni.