Akkor most győzött az európai kultúra, a tradíció, a szurkolói idealizmus? Végre egy ügy, amelyben együtt és hatékonyan lépett fel például Boris Johnson, Emmanuel Macron és Orbán Viktor? Vagy pusztán annyi történt, hogy a pénzéhes gigaklubok a JP Morgan befektetési bank ajánlatánál is jobbat kaptak a megrémült UEFA-tól, amelynek a hírek szerint lett hirtelen hatmilliárd eurója a Bajnokok Ligája további „reformjára”?
Nos, miután a helyzet percről percre változik, kijelenteni semmit sem lehet, az mindenesetre abszurd, hogy a profizmus, a szigorú üzleti gondolkodás csúcsmodelljeként beállított Szuperliga konstrukciója 48 órát sem élt meg, s ha előbb-utóbb lesz is belőle valami, a hétfői bejelentés óta eltelt szerencsétlenkedés (Florentino Pérez Real Madrid-elnök vérszegény interjúja, az angol klubok dominószerű visszalépése, Andrea Agnelli Juventus-főnök sunyi bujkálása) ártott annyit az évtizedek óta napirenden lévő projektnek, hogy egy ideig ne nagyon legyen befektető, aki a pénzét ilyesmivel akarná kockáztatni. Kész röhej, tényleg. Ha az ember áruhitelből vesz egy mosógépet, aláírja a papírokat, majd mielőtt kiszállítják az árut, telefonál, hogy bocs, inkább mégsem kell, hülyének nézik, és persze kifizettetik vele a gépet. Itt pedig a legprofibbnak, legdörzsöltebbnek, legtapasztaltabbnak és legtekintélyesebbnek hitt topmenedzserek csináltak komplett hülyét magukból. Hacsak... Hacsak nem az ördögi terv része volt ez is, és nem csupán egy minden korábbinál hangzatosabb blöffel akarták megzsarolni az UEFA-t, amely így vagy úgy, de végül megint végrehajtani látszik az akaratukat.
Pedig ha már kiderült, hogy az üzleti tervben hivatkozott milliárdnyi ázsiai szurkoló preferenciájánál mégiscsak fontosabb néhány száz belvárosi londoni család elkeseredett gyermekeinek tüntetése a Stamford Bridge-nél, ha már világossá vált, hogy amíg a Brexit olajozottan lebonyolítható védővámok, határellenőrzés, munkavállalás tekintetében, a futballban szó sem lehet róla, akkor talán éppen most kellene az UEFA-nak a sarkára állnia és azt mondani, hogy a renitens klubok, mondjuk, maradjanak ki a dobásból, egy évig ne szerepelhessenek a BL-ben, de azután se fordulhasson elő, hogy a Bajnokok Ligájában a nemzeti ligák bajnokain kívül más is elindulhat, esetleg még a címvédő. Ugye, elképzelhetetlen? Pedig a nyolcvanas években még simán kizárták évekre az angol klubokat szurkolóik rendbontásai és konkrétan a Heysel Stadionban bekövetkezett tragédia miatt, a világon senkit sem érdekelt, hogy mi lesz a bevételeikkel. Meg hát azok nagy része nem is a nemzetközi, hanem a hazai meccsekből származott. Ahogyan ezúttal is. Hiszen éppen az angolok már most is afféle Szuperligában játszanak, a tulajdonosi kör nemzetközi, a csapatok összetétele, a termék fogyasztóinak köre még inkább. Éppen a hat angol klub volt a legkevésbé rászorulva a Szuperliga pénzügyi mentőövére, sőt talán kimondottan rosszul jártak volna, ha cserébe a Premier League-ből származó bevételeikről kellett volna lemondaniuk, amint arra Csányi Sándor – nem véletlenül pénzügyi sikerember – már a drámai bejelentés napján rávilágított.
Vagyis egyfelől lélekemelő látni, hogy ebben a pillanatban minden játékos, edző, sportvezető, politikus a szolidaritásról, a hagyományról, az európai kultúráról beszél, másrészt viszont pontosan tudjuk, hogy az európai klubfutballt már nagyon régóta nem vagy csak kevéssé jellemzik ezek az „értékek”. Miközben boldogan csodálkozunk rá, hogy még mindig vannak, akik egy város, egy hagyományos közösség, a gazdag klubtörténelem képviselőjeként tekintenek, mondjuk, a Liverpool FC csapatára, aközben elgondolkodhatunk azon, hogy miért nézte végig Európa tétlenül, sőt támogatólag, hogy ezek a közösségek teljes mértékben kommercializálódjanak és szép lassan kicserélődjenek a tradicionális klubok játékosai, vezetői, tulajdonosai és szurkolói olyan, mégoly kitűnő sportolókra, szakemberekre és rajongókra, akik sohasem kötődhetnek annyira érzelmileg ezekhez a közösségekhez, hogy ne tűnjenek hideg zsoldosoknak és divatszurkolóknak a klubkultúrát valamikor megalapozó (h)ősökhöz képest. Mert bár például Jürgen Klopp kimagasló intelligenciával adja elő azonosulását a Liverpool-kultusszal, melyikünk hiszi el róla, hogy az egyik pillanatban a Ruhr-vidéki vasgyárak népét, a másikban az angol dokkmunkások világát képviseli teljes odaadással? Ja, hogy már régen nem ez egy menedzser feladata? Mert az agresszív üzleti nyomulás révén, mondjuk, a Liverpool szurkolóinak 99 százaléka olyan japán, magyar, kongói, indiai futballrajongó, aki életében nem járt még Liverpoolban?
Nos, miután a helyzet percről percre változik, kijelenteni semmit sem lehet, az mindenesetre abszurd, hogy a profizmus, a szigorú üzleti gondolkodás csúcsmodelljeként beállított Szuperliga konstrukciója 48 órát sem élt meg, s ha előbb-utóbb lesz is belőle valami, a hétfői bejelentés óta eltelt szerencsétlenkedés (Florentino Pérez Real Madrid-elnök vérszegény interjúja, az angol klubok dominószerű visszalépése, Andrea Agnelli Juventus-főnök sunyi bujkálása) ártott annyit az évtizedek óta napirenden lévő projektnek, hogy egy ideig ne nagyon legyen befektető, aki a pénzét ilyesmivel akarná kockáztatni. Kész röhej, tényleg. Ha az ember áruhitelből vesz egy mosógépet, aláírja a papírokat, majd mielőtt kiszállítják az árut, telefonál, hogy bocs, inkább mégsem kell, hülyének nézik, és persze kifizettetik vele a gépet. Itt pedig a legprofibbnak, legdörzsöltebbnek, legtapasztaltabbnak és legtekintélyesebbnek hitt topmenedzserek csináltak komplett hülyét magukból. Hacsak... Hacsak nem az ördögi terv része volt ez is, és nem csupán egy minden korábbinál hangzatosabb blöffel akarták megzsarolni az UEFA-t, amely így vagy úgy, de végül megint végrehajtani látszik az akaratukat.
Pedig ha már kiderült, hogy az üzleti tervben hivatkozott milliárdnyi ázsiai szurkoló preferenciájánál mégiscsak fontosabb néhány száz belvárosi londoni család elkeseredett gyermekeinek tüntetése a Stamford Bridge-nél, ha már világossá vált, hogy amíg a Brexit olajozottan lebonyolítható védővámok, határellenőrzés, munkavállalás tekintetében, a futballban szó sem lehet róla, akkor talán éppen most kellene az UEFA-nak a sarkára állnia és azt mondani, hogy a renitens klubok, mondjuk, maradjanak ki a dobásból, egy évig ne szerepelhessenek a BL-ben, de azután se fordulhasson elő, hogy a Bajnokok Ligájában a nemzeti ligák bajnokain kívül más is elindulhat, esetleg még a címvédő. Ugye, elképzelhetetlen? Pedig a nyolcvanas években még simán kizárták évekre az angol klubokat szurkolóik rendbontásai és konkrétan a Heysel Stadionban bekövetkezett tragédia miatt, a világon senkit sem érdekelt, hogy mi lesz a bevételeikkel. Meg hát azok nagy része nem is a nemzetközi, hanem a hazai meccsekből származott. Ahogyan ezúttal is. Hiszen éppen az angolok már most is afféle Szuperligában játszanak, a tulajdonosi kör nemzetközi, a csapatok összetétele, a termék fogyasztóinak köre még inkább. Éppen a hat angol klub volt a legkevésbé rászorulva a Szuperliga pénzügyi mentőövére, sőt talán kimondottan rosszul jártak volna, ha cserébe a Premier League-ből származó bevételeikről kellett volna lemondaniuk, amint arra Csányi Sándor – nem véletlenül pénzügyi sikerember – már a drámai bejelentés napján rávilágított.
Vagyis egyfelől lélekemelő látni, hogy ebben a pillanatban minden játékos, edző, sportvezető, politikus a szolidaritásról, a hagyományról, az európai kultúráról beszél, másrészt viszont pontosan tudjuk, hogy az európai klubfutballt már nagyon régóta nem vagy csak kevéssé jellemzik ezek az „értékek”. Miközben boldogan csodálkozunk rá, hogy még mindig vannak, akik egy város, egy hagyományos közösség, a gazdag klubtörténelem képviselőjeként tekintenek, mondjuk, a Liverpool FC csapatára, aközben elgondolkodhatunk azon, hogy miért nézte végig Európa tétlenül, sőt támogatólag, hogy ezek a közösségek teljes mértékben kommercializálódjanak és szép lassan kicserélődjenek a tradicionális klubok játékosai, vezetői, tulajdonosai és szurkolói olyan, mégoly kitűnő sportolókra, szakemberekre és rajongókra, akik sohasem kötődhetnek annyira érzelmileg ezekhez a közösségekhez, hogy ne tűnjenek hideg zsoldosoknak és divatszurkolóknak a klubkultúrát valamikor megalapozó (h)ősökhöz képest. Mert bár például Jürgen Klopp kimagasló intelligenciával adja elő azonosulását a Liverpool-kultusszal, melyikünk hiszi el róla, hogy az egyik pillanatban a Ruhr-vidéki vasgyárak népét, a másikban az angol dokkmunkások világát képviseli teljes odaadással? Ja, hogy már régen nem ez egy menedzser feladata? Mert az agresszív üzleti nyomulás révén, mondjuk, a Liverpool szurkolóinak 99 százaléka olyan japán, magyar, kongói, indiai futballrajongó, aki életében nem járt még Liverpoolban?
De akkor meg mégis milyen alapon üdvözöljük könnyes szemmel az angol futballtradíció lehengerlő győzelmét a pénz hatalma fölött? Mert odáig rendben, hogy például a Liverpoolnak – ha már ennél a példánál maradunk – jó sok szimpatizánsa volt mondjuk a hatvanas-hetvenes években is Magyarországon, ám ha a Fradival került össze a sorsolás szeszélyéből (ilyesmi még létezett akkor), ami háromszor is megtörtént, akkor a háromból kétszer Lakat Károly, majd Dalnoki Jenő csapata kellő tisztelettel, de búcsúztatta Bill Shankly, majd Bob Paisley együttesét, és egyetlen magyarnak sem jutott volna eszébe Liverpool-mezben az angoloknak (és legfeljebb skótoknak) szurkolni, szemben azzal a helyzettel, amikor a Debrecen találkozott a BL-ben a vörösökkel 2009-ben, immár esélytelenül. És akkor még mindig sokkal kedvezőbb a magyar klubok helyzete, akár hagyományaikat, akár kilátásaikat tekintve a világ nagy részén működő csapatokhoz és szurkolóikhoz képest. Akárhogyan is, amíg az egykori gyarmatok üzletemberei abban élik ki szabadságukat és gazdagságukat, hogy nyugat-európai klubokat vásárolnak, az még mindig a birodalmi szemlélet és kisebbségi érzés továbbélése, ahelyett, hogy próbálnának saját versenyképes futballklubokat felépíteni saját hazájukban. És ha ezek felnőnének a nagy európai és dél-amerikai klubokhoz, na, az valódi Szuperliga létrehozására adna alkalmat, s az lenne a valódi globalizáció, s nem az, hogy a világon mindenkinek abban a tulajdonképpen megalázó kérdésben kell állást foglalnia, hogy akkor most a Manchester Citynek vagy a Unitednek szurkol, ahelyett, hogy valóban lenne saját együttese, amellyel jó szívvel azonosul, s amely eljuthat a legjobbak közé is. De tényleg: milyen már az a 21. századi Szuperliga, amelynek csapatai fele a hajdani brit, negyede a spanyol birodalom központjában működik?
Vagyis miközben joggal tartunk az európai focit felvásároló amerikai tőkétől, az úgynevezett globális szempontok túlzott érvényesülésétől, miközben féltjük az európai hagyományainkat, a BL-ben és a hamvába holt Szuperligában is egy állítólag rég letűnt világ kiváltságosai élveznek elképesztő privilégiumokat. S ha így nézzük, hiába a nagy nemzetköziség és esélyegyenlőségi kampány a topfutballban, az álszent szólamok mögött leginkább gladiátorok önző összevásárlása és ősi előjogok kíméletlen érvényesítése zajlik... Amiben nem sok különbség van, akár az UEFA-n belül, akár azon kívül történik. A BL és a Szuperliga mögött meghúzódó legnagyobb tévedés szerintem az, amit Florentino Pérez is fő érvként hangoztatott, vagyis, hogy a szurkolók a legjobb csapatok meccseire kíváncsiak, ezért az érdeklődés, a nézettség növelése érdekében minden mérkőzést ugyanazoknak a kluboknak kell játszaniuk... Holott minden szurkoló arra az együttesre kíváncsi, amelyikhez érzelmileg kötődik, és a legjobbakat is megunja, ha nem tud azonosulni velük. Nem éppen azért csökken az érdeklődés, mert már most is folyton ugyanazokat a csapatokat látjuk a BL-ben? Míg a mi kedvenceinknek alig van esélyük szembekerülni velük?
Az elmúlt napok abszurd eseményei mindenesetre lehetőséget teremtettek rá, hogy mindezt végiggondoljuk, s most minden eddiginél jobban örüljünk annak, hogy a magyar válogatott – e sorok írásakor úgy tűnik, mégiscsak – budapesti Eb-találkozókon fogadhatja majd a legerősebb összeállításában érkező világbajnok francia és az Európa-bajnok portugál együttest. Hogy nem tiltja el a játékosokat az UEFA, hogy egyelőre megmarad nekünk a foci, és belőle sok minden, amit nagyon szeretünk. Most végre, egyéves csúszással bár, de a történelemben először Eb-mérkőzések házigazdái leszünk, ráadásul a magyar válogatott is játszik ezeken az összecsapásokon, s talán sok tízezer magyar szurkolhat a helyszínen. Tisztelt klubigazgató urak, futballmágnások, UEFA-vezérek, most már több fordulatot nem szeretnénk június közepéig...
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!