Hazafelé, félúton – Ballai Attila publicisztikája

KI KOROND LEGHÍRESEBB SZÜLÖTTE? Gondolhatnánk, hogy a népművészet valamely avatott mestere, hiszen az erdélyi, Hargita megyei település leginkább mindent (is) felvonultató kirakodóvásáráról ismert. A helyiek üzleti érzékét példázza a tipikus székely adoma, amely úgy szól, hogy amikor Armstrongék űrhajójukkal megközelítették a Holdat, szembemozgást észleltek, és már kezdtek volna vészjeleket adni, de kiderült, hogy csak a korondiak szekereznek, már visszafelé, mert próbáltak ugyan új piacokat felderíteni, de nem találtak megfelelő vásárlóerőt.

Korond legnevesebb fia azonban kétségkívül Lőrincz Márton, az 1936-ban Berlinben olimpiai bajnoki címet nyerő birkózó. Aki, ha nem is a Holdig, de Argentínáig vándorolt, és ennek az írásnak az az apropója, hogy a minap erdélyi barátom azt tudakolta, igaz-e, hogy tervezik Buenos Airesből hazahozni a hamvait. Rövid kutatómunkám az ügyben meglepő eredménnyel zárult: már meg is történt. Félig. Innentől adódik a kérdés: hova haza? Mielőtt azonban erre válaszolnánk, nem árt tisztázni, ki is volt Lőrincz Márton. A története önmagában megérne egy publicisztikát, de ezúttal legyen „csupán” a kiindulási alap.

1911 októberében Korondon, még a történelmi Magyarországon született, édesapja az első világháborúban hősi halált halt. Tizenévesen fogott először vándorbotot, úgy tartják, a hegyekbe, látótávolon és törvényen kívülre menekült a sorozás elől, mert nem akart beállni román katonának. 1929-ben települt át a trianoni Magyarországra, Szentesen készült fel az 1936-os olimpiára; mestere, az 1928-as, amszterdami játékok ezüstérmese, a szintén birkózó Papp László fagyökér szívósságú, acélkemény székely gyereknek nevezte. Gyengédebbik énje a berlini diadaláról tudósító rádióriporter, Pluhár István mikrofonja előtt tárulkozott ki e szavakkal: „Küzdelmemben az én jó öreg édesanyámra gondoltam, meg a szülőfalumra, a Hargita aljára, ahol édesanyám imádkozott értem. Így segített meg a Jóisten, így tudtam győzni.” A második bécsi döntést követően a „kis magyar világban” ölelhette át először otthon, a Hargita lábánál a mamát, de hamarosan újra és végleg el kellett engednie – a szovjet csapatok és a megszállás elől futva nyugatnak indult, meg sem állt Argentínáig. Ott hunyt el 1969-ben, ötvenhét esztendősen, magányosan, ismeretlenségben. Családot ugyanis sohasem alapított, abban reménykedve, egyszer még eljön az idő, és akkor egyedül majd könnyebb szívvel térhet haza, az Újvilágból a régi életébe.

Ez most, holtában adatik meg neki. Megkésve ugyan, de sokkal jobb későn, mint soha. Az utódoknak, a székely öntudatnak mindenképpen. Azért érint meg különlegesen e téma, mert 2011 novemberében az Aranycsapat tagjai közül akkor már csak egyedüliként idegen földben, Barcelonában nyugvó jobbösszekötőről, Kocsis Sándorról hasonló szituációban írt, „Kocsis Keresztje” című jegyzetemet így zártam a Magyar Nemzetben: „Nem volt, aki hazahozza. E tényt egészen tévesen általában úgy fogalmazták meg: Kocsisnak nincs itthon senkije. Pedig hogyne lett volna, még mindig van. A hazája. És ha szegény Kockának vagy Aranyfejűnek már nem is juthat többé eszébe a haza, azért a hazának egyszer, egy farkasréti sírhant és egy kereszt erejéig még eszébe juthatna ő.” Örök élményem és emlékem, hogy meghallgatásra találtam: Kocsis hamvai egy éven belül hazatértek, és a Szent István-bazilika altemplomában, Puskás Öcsi mellett zarándokhellyé nemesültek. Tisztelegtem már előttük felvidéki futballistapalánták gyűrűjében, de az is megesett, hogy a Kossuth téren angol turisták tudakolták, gyalog messze van-e a „Cathedral” – így mondták, és onnan tudtam, hova igyekeznek, hogy hozzátették, Puskás síremlékét keresik.

A hazának most Lőrincz Márton jutott eszébe. Mindkét hazának. Szentesen jó másfél évtizede teret neveztek el róla, ott áll még a tölgyfa is, amelyet berlini győzelméért kapott, hamvai pedig Magyarországon várják a közeljövőbeni, korondi újratemetést.

Lesz tehát egy újabb kegyhelyünk. Az ottaniaknak megtartó, a túlnyomó többségnek, az oda látogatóknak hívó- és vonzerő. Mint Korondtól egy falunyival Székelyudvarhely felé, Farkaslakán Tamási Áron síremléke. A Hargitáról származó, többtonnás bazalttömb, az író végakaratának megfelelően két „cserefa” (lám, itt is a tölgy) árnyékában a felirattal, amely akár Lőrincz Mártonról faragott epigramma is lehetne: „Törzsében székely volt, fia Hunniának. Hűséges szolgája bomlott századának.” Vagy még egy kőhajításnyival odébb, Szejkén Orbán Balázs nyughelye, amelyhez tizennégy székely kapun át vezet fel az út. Akárhányszor viszünk magunkkal „első bálozókat” Erdélybe, e két megálló mindig kötelező, így mire beérünk Udvarhelyre, már nemcsak tudják, érzik is, hol járunk.

Korondon eddig a temérdek népművészeti remek – és az ugyancsak nem kevés bóvli – mellett leginkább az a néhány taplász bácsi volt a fő attrakciónk, aki a szemünk előtt pompás kalapot, sapkát, dobozt, miegyebet varázsolt az óriási taplógombából. Mostantól, azaz valószínűleg inkább ősztől egy olimpiai bajnok hérosz emlékezete előtt is fejet hajthatunk. Ha pedig jól kimeresztjük a szemünket, Korondról még éppen ellátunk lefelé, a völgyben Alsósófalváig. Itt jött világra 1900-ban Keresztes Lajos, 1928 ugyancsak birkózó olimpiai aranyérmese. Aki arról is nevezetes, hogy az amerikai filmipar moguljai eredetileg őt kérték fel Tarzan szerepére, de nem vállalta, megmaradt szeretett sportágánál, így került képbe és képre Johnny Weissmüller (nem mellékesen Temesvár, azaz az akkoriban még önálló Szabadfalu szülötte).

Keresztes Lajos és Lőrincz Márton egyazon sportág két olimpiai bajnoka, az erdélyi Sóvidék két szomszéd településéről. A székely virtus igazi megtestesítői. Keresztes emléke mégis élőbb, ami természetes, hiszen majdnem megérte a nyolcvanat, méghozzá Magyarországon, és tanítványának vallhatta a kétszeres olimpiai bajnok Kozma Istvánt. Lőrincz „újrafelfedezésének” most jött el az ideje. Nem tudom, csak elképzelem, napjában hányszor dúdolhatta el magában Argentínában a székely kesergőt, amelybe kései utódai a mai napig belekapnak néhány pohár sör vagy kupica pálinka után: „Hargitai fecskemadár hosszú útra készül / nem hagyja el piciny fészkét könnyhullatás nélkül. / Én is, én is elbujdosok messzi tájra / csak szívem a Hargitáért oly nagyon ne fájna.”

Nincs már, amiért fájjon az a szív. Ami megmaradt Berlin bajnokából, evilági emlékként és odaát, nem az óceánon, hanem a felhőkön túl, nem tudni, pontosan mi, az visszatér ama piciny fészekbe. A korondi temető ezzel szakrális hellyé válik, újabb megtartó erővé. Mint a nyitott történelemkönyv, sőt még annál is hitelesebb forrás. Mert történelmet gyakran hamisítanak, de sírfeliratot talán elvétve sem. Ezért a leghívebben mesél arról, kik voltunk, kik vagyunk. Persze csak a megfelelő helyen.

Buenos Aires semmivel sem lesz szegényebb Lőrincz Márton nélkül. Korond viszont lényegesen gazdagabb lesz. Már csak egy kiváló növényter­mesztő szakembert kellene találni, aki lenyesne egy hajtást a szentesi olimpiai tölgyről, és valahogyan megeredeztetné azt a Hargita lábánál. Mint Farkaslakán, ott is meg lehetne pihenni a cserefa árnyékában.

Élőknek, holtaknak egyaránt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!