Jöhet a gyakorlat is! – Bobory Balázs publicisztikája

MÚLT HÉTFŐN BALATONBOGLÁRON JÁRTAM a TF és a Nemzeti Kézilabda Akadémia közös rendezvényén, a sport és innováció konferencián, amelyen csapatsportágaink képviselői ültek együtt pódiumra és vitatták meg saját és közös területük problémáit. Nekem a legérdekesebb pillanatokat az jelentette, amikor az utánpótlás-nevelésről, a gyerekekről, fiatalokról esett szó, mert nyilván stabil alap és minőségi bázis nélkül nem létezhet profi sport sem, a kirakat csak akkor lehet látványos, figyelemfelkeltő, ha megfelelő és kiváló áru kerül oda, amit el lehet adni az érdeklődőknek, és „bemennek érte” az üzletbe.

Nos, ebből a szempontból mindenki örülne annak, ha sportágtól függetlenül élcsapataink tele lennének saját nevelésű húzóemberekkel, akik nemcsak hazai, hanem nemzetközi szintű összehasonlításban is megállják a helyüket.

Sajnos amit még most látunk, az nem teljesen egyezik vágyainkkal. Bár a labdarúgók képviselői nem szerepeltek a konferencián, elmondható, hogy első számú klubcsapatunkban, a Ferencvárosban elenyésző számú magyar futballista kap jelentősebb szerepet. A népszerűségi listán másodiknak mondható kézilabda sem büszkélkedhet, hiszen a férfiaknál a bajnok Veszprémnél Ligetvári Patrik az egyetlen az öltözőben, aki fel tudja sorolni az aradi vértanúkat, a nagy rivális Szegednél valamivel jobb a helyzet, az eredmények viszont szerényebbek. A nőknél az ETO Győri-Lukács Viktóriát alkalmazza alapemberként, meg akad a keretben néhány tehetséges tinédzser, akik a laza magyar bajnokikon kapnak szerepet, de az eddigi gyakorlat szerint hamarosan kölcsönadásukra kerülhet sor, majd végleges távozásukra. A győriekhez képest az FTC jobban alapoz a magyarokra, a 19 játékosból álló keretben tízen honfitársaink, ezzel itthon sikerül is borsot törni az ETO orra alá, a Bajnokok Ligájában viszont eddig egy kivétellel mindig a Rába-partiak jutottak (sokkal) messzebbre. Kosárlabdában a férfiak az európai középmezőnyhöz tartoznak, klubszinten az elit elérhetetlennek tűnik. A hölgyeknél jobb a helyzet, női válogatottunk igyekszik felkapaszkodni az élmezőnyhöz, az áttörés az olimpiai szereplés lehetett volna, de egy ponttal lemaradtunk Párizsról. Klubjaink az Euroligában küzdenek, ami lehetőséget ad a fejlődésre.

A vízilabda hungarikum, így csapataink néhány importtal megerősítve azért bőven versenyképesek Európában – máshol nagy versengés nincs is –, sőt, a Ferencvárosnak ebben az idényben is jó esélye van a BL-ben a csúcsra érni. A jégkorong más tészta, évtizedes hátrányt kellett és kell a sportágnak ledolgoznia, és válogatott szinten jelenleg ott járunk, hogy billegünk a világ legjobb tizenhat csapatát tömörítő elit és a következő négy csapat alkotta minimezőny határán, klubcsapataink viszont, ha meg is mutatják magukat a nemzetközi porondon, a legjobbakhoz képest a fasorban sincsenek. És akkor essen szó még a röplabdáról, amely talán a legnehezebb helyzetben van, hiszen később került a látványsportok kategóriájába, jelenleg nemzetközi szinten a férfimezőnyben nem sok a keresnivalója, a hölgyek immár rendszeres Eb-résztvevők, de még nem elég nagy a hátország ahhoz, hogy a legjobbak közé, a válogatottba csak nagy verseny árán lehessen eljutni.

A gyors helyzetelemzés után beszéljünk arról, hogy a sportági szövetségek elnökei, illetve a szövetségi kapitányok nagyjából miben egyeztek meg a konferencián. Kezdjük azzal, hogy az utánpótlás-nevelésben alkalmazkodni kell(ene) a megváltozott környezethez. No nem ahhoz, hogy a sportba ölt hatalmas kormányzati pénzeknek köszönhetően a két évtizeddel ezelőttihez képest fényévekkel jobb helyzetben gyakorolnak, versenyeznek a fiatalok, mert vannak pályák, uszodák, jégcsarnokok, mezek, labdák, bóják, az utazáshoz buszok, összességében akadémiák (az összes földi jóval felszerelve), hanem a megváltozott, felgyorsult világ minden olyan hatásához, amely elvonja a sporttól a gyerekeket. Egészen biztos, hogy egy edzőnek teljesen más pedagógiai és szakmai eszköztárat kell felvonultatnia, hogy megnyerje sportágának az ifjoncot, és persze folyamatosan dolgoznia kell azért, hogy ott is maradjon, mert a virtuális világ elkényelmesíti, ellustítja az új generációt, egyre nehezebben lehet elérni, hogy a gyerekek megfeszüljenek egy általuk kitűzött célért. Aztán néhány sportágban minőségi szakemberhiánnyal küzdenek, ez pedig sajnos már az előző tételt is erősíti, de ezen túl a nem megfelelően felkészült és elavult módszerekkel dolgozó edzők keze alól kikerülő fiatalok gyakran olyan deficitet halmoznak fel, amelyet a fejlődés későbbi szakaszában kellene javítani, csak akkor már éppen máson kellene lennie a hangsúlynak.

Aztán abban is megegyeztek az elöljárók, hogy a sportágak közötti hatalmas verseny sem biztos, hogy segíti versenysportunk minőségének javulását. A különböző egyesületek sokszor már óvodás korban vadásszák és próbálják a saját sportáguk mellé lekötni a gyerekeket, akikről ebben az esetben csak ritkán derülhet ki, ha esetleg valami másban tehetségesebbek, nagyobb hozzá az affinitásuk. Sok gyerek éveket veszít el azzal, hogy nem a profiljának leginkább megfelelő sportágat űzi, és amikor váltana, már késő, nagy a lemaradása. Személy szerint egyetértek azzal, hogy a legkisebbeket eleinte játékos feladatokkal kellene lekötni közben mozgáskultúrát oktatni, javítani és a megfelelő alapok letétele után lehetne válogatni, valamint arra terelni a kicsit, ahol a legtöbb sikerélményt szerezheti és élvezheti. Ehhez viszont sportágakon átívelő összefogás és program kellene, amely egyébként szinte minden résztvevő szerint jó elgondolás.

A tárgyalt problémák ellenére is a legtöbb sportágunkban megjelennek azok a tehetségek az utánpótláskor végére, akikről azt gondoljuk, hogy a felnőttmezőnyben is csodás karriert futnak be. Sajnos azonban Magyarországon, úgy tetszik, az utolsó küszöb a legmagasabb, és sajnos nagyon sok esetben a sportoló nem futja be azt a pályát, amelyet jósoltak neki. Itt beszélhetünk arról, hogy a legjobb magyar klubok a nemzetközi mezőnyben is az élre törnek, ilyen helyeken nem fér bele a kísérletezés, a türelmes nevelőmunka, azonnal eredmény kell. A tehetség mehet egy középszerű együtteshez, ahol sokat játszik, viszont ez nem készíti fel a nemzetközi mezőny kihívásaira. A vesszőparipám pedig évek óta ugyanaz: jelenleg akkora a jólét a magyar sportban, hogy a fiatalok többsége egy idő után megelégszik azzal, ami van, nem törekszik arra, hogy kitörjön és szakmailag előrelépjen, a legtöbbet akarja, hanem a biztos és nem rossz fizetését nem kockáztatva él és virul a „kényelmes” közegben.

Úgy gondolom, a végtelenségig lehetne sorolni még a problémákat, nehezítő tényezőket, de talán minden mindennel összefügg, az utánpótlás-nevelésünk fázisai és az ott jelentkező hiányosságok összeérnek, összeadódnak, és ennek biztosan szerepe van abban, hogy pólósaink kivételével csapatsportágainkban egyelőre nincs esélyünk Európa vagy a világ elitjébe jutni. Mondhatjuk, hogy óriási a verseny és egyre nehezebb kiemelkedő eredményt elérni, de a környezetünkben is akadnak olyan – népességszámra és területre sem nagyobb – országok, amelyekben főleg csapatsportágakban előrébb járnak, és sokkal több nemzetközi klasszist adnak a világ sportéletének.

Egyvalami világossá vált számomra: szükség van az ilyen önfeltáró, a problémákat kellő őszinteséggel kibeszélő, kiveséző konferenciákra, mert ha továbbra is sok területen becsapjuk magunkat, a jelenlegi pozícióinkat sem tudjuk tartani, mert a világ sportja tényleg percről percre, napról napra fejlődik. Semmi mást nem kívánok, mint hogy a lényeglátó és a problémákkal láthatóan tökéletesen tisztában lévő sportvezetők és szakemberek a gyakorlatban megtalálják a megoldásokat ahhoz, hogy a csapatsportokban is visszakerüljenek a magyarok a legjobbak közé, mert pénz, paripa, fegyver van, élni kell a lehetőséggel.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!