Átkozott dartitis – Ballai Attila publicisztikája

Az új esztendő első napján máris megszületett a 2020-as nemzetközi versenysport első világbajnoki címe; nem is akármiben, fedett pályás mini gerelyhajításban. Na jó, csak én hívom így, természetesen dartsban. Aminek eredete a sportági legenda szerint egyébként is az íjászat. Úgy tartják, néhány száz évvel ezelőtt egy átfagyott angol úgy döntött, téli gyakorlásai helyszínét átteszi meghittebb, melegebb környezetbe: egy pubba. Ezért megcsonkította a nyílvesszőit, és a falra akasztott, céltáblaként kijelölt farönkbe kezdte hajigálni őket.

Pedig a kényelem, a komfortérzet akkoriban még nem volt kitüntetett szempont, legalábbis a köznép számára nem. Szöges ellentétben napjainkkal, amikor az ifjak jelentős része már főként az e-sportokat űzi. Egészségükre váljék! Addig nincs baj, amíg az evés helyett ki nem találják az „e-vést”, mert az könnyen éhhalálhoz vezethet, de a dartson felesleges élcelődni. Mint egyébként mindenen, ami emberek tömegeinek szerez örömet, kelt bennük pozitív gerjedelmeket, ugyanakkor kára senkinek nem származik belőle. A darts harmadik évezredbeli – az időpont megjelölése így pontos, a londoni parlament 2001-ben deklarálta, hogy az addigi játék onnantól sportágnak tekintendő – hódításában már csak a fentiek miatt sincs semmi meglepő, épp ellenkezőleg.

Sőt, előttem már 1993-ban felsejlett a szakág fényes jövője. Addig is találkoztam itthon kezdetleges formáival, egy-egy trendi ivóban, emlékszem, az egyikben a női és a férfi illemhely ajtaja közti, nem egészen egyméteres területre akasztották fel a táblát. Ott aztán volt tétje a pontosságnak… 1993 decemberében azonban Norvégiában jártam, és a sarkkörön túl, Bodö városában döbbentem rá, hogy arrafelé egészen mások a prioritások. Nem két sör között dobnak egyet, hanem két dobás közt hajtanak le egy sört. És nem ötletszerűen hajigálják a nyilacskákat, hanem terv, taktika és stratégia alapján. Női kézilabda-vb-t rendeztek éppen az országban, mi pedig azt taglaltuk, hogy északon az év jelentős részében képtelenség huzamosabb időt tölteni a szabadban, ezért aki kisebb településen közösségi létre vágyik, vagy teremsport, vagy kocsma után néz. Bizonyára ezért ilyen jók a skandinávok kézilabdában és ivásban is. A kettő persze együtt magas szinten nem megy, az egyidejűség lehetőségét kizárólag a darts kínálja. Illetve még a teke és a bowling, de lássuk be, mindkettő macerásabb, az eszköz- és térigényről nem is szólva.

Sajátságosnak hathat ez az érvelés, de komolyan meggyőződésem, hogy a darts népszerűsége nem kis részben az előbbiekből fakad. Böngésszük csak végig a legfrissebb, 2020. január 1-i keltezésű világranglistát! Az élmezőnyt – még a középmezőnyt is – britek, írek, hollandok, belgák, németek uralják, a déliek közül a 45. és a 82. helyen találni egy spanyolt, az első százban feltűnik még egy-egy dél-afrikai és portugál. Érthető. Langymeleg tengerparti teraszok helyett majd bolondok lennének füstös pincehelyiségekben múlatni az időt.

Bezzeg az angolok! Bizonyos Brian Gamlin már 1896-ban elhelyezte a bűvös húsz számot a táblán, a nemzeti szövetség is megalakult 1924-ben, és rögtön leszögezte, hogy a korabeli közhiedelemmel ellentétben a darts nem szerencsejáték, hanem olcsó, tiszta ügyességi vetélkedés. Ez csupa-csupa előnyös tulajdonság, és máig igaz. Nem csoda – bár meghökkentő adat –, hogy Nagy-Britannia területén jelenleg több mint hat és fél milliónyian versenyeznek rendszeresen. Szigorúan rögzített feltételek mellett: a dobónak 237 centiméterre kell állnia a céltól, amelynek középpontja 173 cm magasságban, egy hat láb magas ember szemével egy síkban fekszik.

A tehetségkutatás és -gondozás, -nevelés magától értetődő terepe a kocsma. Minden idők legnevesebb és legeredményesebb klasszisa, a tizenhatszoros világbajnok Phil Taylor is ott kezdte, Stoke-on-Trentben, és ugyanitt fedezte fel az 1980-as évek menője és ötszörös vb-győztes Eric Bristow. Mindjárt meg is támogatta a karrierjét tízezer fonttal, no meg azzal a kikötéssel, hogy Taylor sikerei után visszafizeti az összeget. Jól is jött neki, amikor megkapta, mert pályája már leáldozóban volt, ráadásul a rettegett sportági betegség, a dartitis sem kímélte. Ez a mentális eredetű nyavalya a megfelelési kényszer okozta görcsből fakad, maga Bristow is beszélt róla, hogy téthelyzetben, a dobóvonalon egyszerűen nem engedelmeskedett neki a keze.

Az újdonsült világbajnok, Peter Wright is végigjárta a maga kálváriáját. Az nso.hu erről remek összeállításban számolt be, amelyből kiderül, hogy a márciusban ötvenesztendős skót hiába vett részt már huszonöt évesen, 1995-ben az első vb-jén, munkanélküliként heti 14 fontból kellett tengődnie, ezért nem maradt ideje a szenvedélyére, hanem a leglélekölőbb alkalmi munkákból élt. Aztán 2007-ben újrakezdte, de első évében összesen nem kapott félmillió forintot (vigyázat, nem fontot, abból 1200 jött be), folyamatosan a visszavonulás gondolata kísértette, csupán a 2014-es vb-n kasszírozott százezer font mentette meg. A napjainkban ismert, irokéz hajviseletével, festett fejbőrével, azzal vetekedő színekben pompázó pólóival és nadrágjaival is kirívó, kedvenc italából származó, „Kígyómarás” becenevével is extravagáns kocsmatölteléknek ható figura már tudatos brandépítés eredménye. Néhány napos vb-diadalával félmillió fontot is besöpört, eddigi összpénzdíja így 944 ezer fontra emelkedett, ezzel második a kereseti listán.

Csak finalista ellenfele, a holland Michael van Gerwen előzi meg a maga több mint másfél milliójával, nem is kicsit, a harmadik helyen pedig a zaklatott elődöntőben legyőzött Gerwyn Price követi, 762 ezerrel. A walesié nem hagyományos dartspályaív, hiszen rögbijátékosként indult, mindössze 2014-ben váltott véglegesen.

Kizárólag a tényszerűség kedvéért jegyezzük meg, elenyészően kevés sportágban lehetséges ennyi idő alatt a csúcsra, legalábbis a közelébe jutni. Gondoljunk csak bele, hány ezer hajnali keléssel és napi több kilométeres penzummal válhat egy négy-öt éves, tehetségesnek ítélt gyerkőcből akár csak közepesen sikeres úszó is, de még a mifelénk lesajnált futballban is több mint egy évtizedes, szisztematikus munka vezet az első osztály küszöbére.

A dartsban nyilván az is vonzó, hogy ez az előélet megspórolható. Korunk hősei nem rajonganak a beláthatatlanul hosszú távú, bizonytalan hozamú befektetésekért, a televíziós úgynevezett tehetségkutatók és a nem tudás alapú vetélkedők fő vonzereje is az, hogy az ismeretlen és céltalan tévelygő napok alatt sztárrá emelkedhet. A dartshoz viszont egy adott szint felett legalább valós teljesítmény szükségeltetik.

Aki nem hiszi, próbálkozzon a tripla húszassal! Akár csak otthon vagy a közeli söntésben, a csapos és két-három kókadozó törzsvendég szeme láttára. Aztán képzelje el, micsoda kihívás lehet ez a fél világ szeme láttára, mintegy kétszázmillió forintos bónuszért! Hiszen mint minden sportra, a dartsra is igaz, hogy az edzés, a gyakorlás során csupán egyvalamit képtelenség szimulálni: a tétet.

Ezt életem első dartsmeccsén magam is tapasztaltam. Az 1980-as évek végén a szomszéd településre autóztunk át hárman játszani, és abban maradtunk, hogy hazafelé a „verseny” harmadik helyezettje lesz kénytelen a Trabantban hátul helyet foglalni. Mivel a sofőr kiemelt volt, az első helyre hajtottam, de az utolsó dobásnál megremegett a kezem, rontottam, és morcosan másztam be leghátulra.

Sejtelmem sem lehetett róla, hogy engem már az első alkalommal megbénított az az átkozott dartitis.