Forró szeretet, harcos üdvözlet – Malonyai Péter publicisztikája

Már nem kérdés mostanság, hogy a politika jelen van-e a sportban, ahogy a pénz, úgy a különböző úgymond társadalmi érdekek jelenléte mindennapos. A legutóbbi példa a glasgow-i, skót–ukrán világbajnoki pótselejtező, amelynek felemelő körítése volt az ukránok melletti szolidaritás.

Azt viszont mindenképpen rögzíteni kell, hogy a politika (és a pénz) nem lő gólt, nem ér elsőnek a célba, tehát csak a versenyek előtt és után játszhat főszerepet. A sportoló attól függetlenül igyekszik a legjobbját adni, hogy a fontos(kodó) kívülállók hogyan magyarázzák azt, amiről csak neki lehet fogalma.

A hetven esztendővel ezelőtti helsinki olimpián az eddigi legtöbb aranyérmet nyertük, a 16 bajnoki cím mellett volt még 10 ezüst- és 16 bronzérmünk, kimagasló szereplés a javából. A politika, a Rákosi-rezsim persze meglovagolta, ám érdekes, hogy már a felkészülés során is jóval inkább előtérbe került a szakma, mint hinnénk. Ha leszámítjuk a béketábor erejéről szóló kötelezőt és a másik muszájt, amely szerint versenyzőink „az élenjáró szovjet sport tudományos és gyakorlati tapasztalatainak felhasználásával (...) készülhetnek fel a nagy feladatra”, kevés a vörös drapériás lózung. Arról pedig ne feledkezzünk meg, hogy a finnek is a béke olimpiájaként hirdették a seregszemlét – hivatalosan.

Mert az nem politika, hogy elvárjuk a versenyzőinktől, tegyenek meg mindent, a lehető legjobban felkészülve álljanak rajthoz a játékokon, s az sem, hogy szerepeljünk jobban, mint négy évvel korábban, esetünkben az 1948-as londoni 10 arany, 5 ezüst, 13 bronz felülmúlása volt a cél.

A Népsport néhány hónappal Helsinki előtt vezércikkben hívta fel a figyelmet arra, hogy nincs minden rendben a felkészülés körül. Egyedüli pozitív példa a női tornászoké (Helsinkiben Keleti Ágnes és Korondi Margit nyert), akik már tudják a kötelező gyakorlatokat, sőt naponta csiszolgatják. A többieknél az a legfőbb gond, hogy a „régi beidegzések rabjai, az »eddig jó volt, ezután is jó lesz« elv követői”. Az ilyesmi mindig előjön a sportban, ez tényleg nem politikai kérdés.

Az sem, hogy a rendszer által felkarolt, Londonban bajnok (Helsinkiben bronzérmes), világcsúcstartó kalapácsvető, Németh Imre csak nehezen látta be, hogy edzésterv alapján kell készülnie, nem csak úgy, „érzésre” gyakorolnia. A vívók meg túlságosan lazák, azt mondják, „majd később edzünk erősen, most még korai”. A legtöbben attól félnek, hogy amire eljön az olimpia, kiégnek, ezért kímélik magukat. Nyári Magda (Helsinki: 8. hely) esete sem egyedi, ő csak akkor szeret vívni, ha a mesterével iskolázik vagy a társaival asszózik, a szúrópárnánál való skálázástól irtózik, mint ördög a tömjénfüsttől.

A vezércikk nem csupán Németh Imrét találja meg, a Londonban szintén győztes (és Helsinkiben ismétlő) ökölvívót, Papp Lászlót is, igaz, őt kissé finomítva, mondván, nem megengedhető, hogy „Papp László és legjobbjaink közül többen – esetleg gyengébb erőnlétük miatt – ne tudják azt nyújtani, amire tudásuk alapján képesek lennének”.

Általános, hogy meglehetősen sok olimpiai kerettag nem törődik kellőképpen az egészségével. Akiknek rossz a foguk, esetleg gyakran begyullad a mandulájuk, igyekeznek elmismásolni a bajt, nem fordulnak orvoshoz, s ha mégis, különböző ürügyekkel megszöknek a beavatkozások, a kisebb műtétek elől. „Ez nem vall valami nagy-nagy sportemberi bátorságra” – véli a Népsport, s egyet kell értenünk vele.

A helyes táplálkozásnál is akadnak gondok, többen vallják, hogy az segít a legjobban, ha sok édességet fogyasztanak, ez pedig – állít fel diagnózist a lap – nem csupán hasznosítható szénhidrátot jelent, hanem esetenként gyomorhurutot is. A túlzott fogyasztáson – teszem hozzá – nem lehet csodálkozni, hiszen az országban pocsék volt az ellátás, a Helsinkire készülők viszont mindent megkaptak, ami a háború utáni években kincsnek számított. Nem véletlenül emeli ki az újság, hogy a Tatán edzésre siető versenyzők uzsonnacsomagjában sonkás, vajas zsemle van. Nem egy. Kettő. És egy szelet csokoládé.

Hiába volt feltétlen hatalom, a sporthivatal második embere a szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv, a futballistákkal sem elégedett a Népsport. A lap távol(abb)ról indít, arról ír, hogy „megfelelő edzés, megfelelő életmód nélkül lehetetlen fejlődni. A jó erőnlét nélkül még az sem tud kiemelkedő teljesítményt nyújtani, aki egyébként begyakorolta a korszerű csatárjáték »tégláit« és a kapura lövés terén sincs hiányossága”. Ez az általánosítás, majd jön, hogy „elsősorban legjobbjaink, az olimpiai keret tagjai felé szól a figyelmeztetés: erősítsenek, dolgozzanak keményen, vessék meg már most későbbi jó formájuk, fejlődésük alapját”. Azt kéri az újság, hogy gondoljanak olimpiai fogadalmukra, amelyben az is benne van, hogy az olimpikon mindent megtesz, hogy napról napra egyre jobb legyen. Ez a passzus azért érdekes, mert – a főszerkesztő, Feleki László mesélte – erre hivatkoztak, amikor Sebes számon kérte rajtuk, hogy miért támadják az övéit.

A háttérben persze folytak a politikai játszmák, ám többnyire a sport győzött. Az olimpiai csapat összeállítását be kellett mutatni Rákosi Mátyás pártfőtitkárnak, a megbeszélésen a sporthivatal illetékesei – Hegyi Gyula, Kutas István – mellett ott volt Péter Gábor, az ÁVH főnöke is. Aki kihúzta volna az utazók közül a fél csapatot, mondván, megbízhatatlanok, a régi rendszer neveltjei, jó esély van arra, hogy disszidálnak. Hegyi azzal érvelt, hogy ők sem úszni, sem futni, sem kajakozni nem tudnak, ez a versenyzők dolga, a jelöltek pedig a legjobbak a sportágukban. Rákosi nekik adott igazat, a kortársak szerint azért, mert emlékezett rá, hogy 1948-ban, London után, a téeszesítést meghirdető, elhíresülő kecskeméti beszédekor a legnagyobb tapsot akkor kapta, amikor az olimpiai sikerekről beszélt.

Péter Gábornak abban igaza volt, hogy a legnagyobb klasszisaink többsége háború előtti nevelés volt. A helsinki 16 arany 51 sportolónk nevéhez fűződik, közülük húszan már 1945 előtt versenyeztek, ifiként mindenképpen. Arról nem beszélve, hogy a folyamatosan világelső magyar kardvívás jelesei katonatisztként szerezték korábbi olimpiai aranyaikat. Helsinki hősei közül Kovács Pál hadnagyi, Berczelly Tibor őrnagyi rendfokozatig vitte, de tisztté avatták Papp Bertalant is. Gerevich Aladár és Rajcsányi László az elitklubnak számító, 1945-ben egy tollvonással eltűntetett MAC versenyzője volt, Kárpáti Rudolf pedig a szintén feloszlatott BBTE sportolója.

A hétköznapokban ennél úgymond enyhébb múlt is elegendő volt minimum a kitelepítéshez, ám a legkiválóbb sportolók és családjaik megúsz(hat)ták. Akikre szüksége volt a hatalomnak, aki szinte biztosan hozta a sikereket, azokat megmentették, akire nem, az csak a szerencséjében bízhatott.

A Népsport továbbra is a sportra esküdött, jellemző, hogy a helsinki megnyitó napjának vezércikke ma is vállalható akármelyik játékok előtt. Mert ugyebár az, hogy „a helytállás most lényegesen nehezebb”, hogy „nagy erkölcsi erőre, erős idegekre, kiváló erőállapotra van szükség ahhoz, hogy valaki tudása legjavát adja a győzelemért” manapság is igaz, ahogy az is, hogy itthon „azt kívánják a (...) magyar csapat tagjaitól, hogy teljesítsék kötelességüket, cselekedjék meg azt, amit joggal elvár tőlük a haza”.

A helsinki kimagasló szereplés természetesen a sportolók diadala, akármennyire is igyekezett kihasználni a hatalom. Mert küldhette a kor fordulatának megfelelően „forró szeretetét, harcos üdvözletét” a helsinki csapat, itthon a versenyzőket ünnepelték, s ünnepeljük mindmáig.

Az érték akkor is maradandó, ha éppen nem divat.