Megállva, ünnepeket várva – Ballai Attila publicisztikája

2018 húsvétján „Meg kell néha állni” címmel írtam publicisztikát. Csupán hat éve, ugyanezeken a hasábokon, mégis egy másik világban. Amelyben még egészen elképzelhetetlennek tűnt az egész földkerekséget, így a fejlett Nyugatot is sújtó járvány, epidémia, miként az is, hogy Oroszország a szomszédunkban viseljen immár több mint két éve tartó háborút.

A „Meg kell néha állni” intelem ezért egy, az azóta történtek ismeretében már-már megmosolyogtató jelenségnek szólt. Az eszement meccsdömpingnek, amelynek családom, baráti köröm jelentős része és én magam edzőként, játékosként, tudósítóként, szurkolóként aktív vagy passzív, de folyamatos részesei voltunk, ezért feltettem a kérdést: normális állapot az, ha egyesek legalkotóbb életszakaszának minden percét egy bőrből vagy gumiból gömbölyűre gyúrt labda vezérli? Attól még, hogy elképesztő színvonalon meg lehet belőle élni, kell-e, szabad-e ebbe belegebedni? Felidéztem a boldog békeidőket, amikor a legendás vívómester, Italo Santelli még így intette egyik svindliző tanítványát, „Ma nem mondja be a találatot, holnap váltót hamisít.”, kontrasztba állítva a modern versenysporttal, amelyben mindenki nyerni akar, és minél több energiát, időt fektet e törekvésbe, annál inkább, bármely eszközzel, ellenfelét és önmagát is szaggatva tör a győzelemre. Ezért citáltam a vers refrénjét, amelyet gyermekeink a konfirmációjukon szavaltak: „Meg kell néha állni / ünnepeket várni / szívből magot vetni / s őszintén szeretni.” Végül azt javasoltam: a lányok fessenek tojást, a fiúk készítsék a kölnit, az anyukák és apukák rejtsék el a kertben a csokibárányt és -nyuszit, mert vár ránk még ezer meccs, de húsvét már száz se.

Aztán valóban megálltunk. Persze nem az én felvetésemre. Nem is bölcs belátásból, hanem kényszerűségből. A nemzetközi és a hazai sportkavalkád mellett a hétköznapi létet is bezárta, megdermesztette a covid. Paradox módon mégis életünk legmeghittebb, legmaradandóbb szakaszai közé sorolom 2020 tavaszán azt a három hónapot, amelyet szűk – hétvégente picit tágabb – családi körben töltöttünk, nem messze budapesti otthonunktól, de megint csak egy másik világban, a Duna-parti házunkban. Igaz, nem lehetett egész nap olvasni, társasozni, füvet nyírni, vadkacsát etetni, és ha éppen nem csináltunk semmit, olykor felrémlett bennünk: ha mi át is vészeljük, testben és lélekben egészségesen, mi van, ha már soha nem tér vissza a normális kerékvágásba semmi? Milyen világban nőnek fel a gyerekek? Ott és akkor rengeteget segített nekünk a sport. A futások, séták, bringázások, erősítések. Ezek nélkül az idillünk talán darabokra hullik. Így töretlenül összeállt.

Két éve még azt pedzegettem, hogy esetleg menekülni kellene a sportból – majd meg is kezdtük a menekülést. Csakhogy a sportba. És ez részemről, de a jelek szerint sokak részéről is, mind a mai napig tart, sőt egészen új, más formákat ölt. Például azt, hogy kedden telt ház előtt zajlott a Puskás Arénában a Magyarország–Koszovó barátságos válogatott mérkőzés. 2– 0-s győzelmünk után a tömeggel kifelé araszolva mellém lépett egy ismerősöm, akiben hasonló gondolatok motoszkálhattak, mert azt mondta: „Soha nem hittem volna, hogy egy komoly szinten nem létező csapat ellen, nem létező tétért, sokáig nem létező futballt játszunk, erre hatvanezer ember kíváncsi, és még örül is neki.” Túlzásaival együtt is frappáns és szellemes összegzés. Benne a kimondatlan kétellyel: vajon miért? Részben, jelentős részben persze azért, mert tetszhalott állapotából feléledt a magyar labdarúgás, és hosszú évek vándorlása után a lélek is visszatért legjobb játékosainkba. Ez azonban szerintem „csak” szükséges, de nem elégséges előfeltétel. Kell e népszerűséghez az is, hogy a sport normalitása a külső környezet számos abnormalitásával szemben kapaszkodót kínáljon. Mi jelesül negyed órával a meccs kezdete előtt még a hazai közélet aktuális, talán minden korábbinál gyomorforgatóbb és lélekölőbb fejleményét taglaltuk, döbbenten, hitetlenkedve, aztán egyszer csak valaki megszólalt: na jó, menjünk ki a lelátóra, mindjárt kezdődnek a himnuszok! És onnantól két órán át csak „Ria, Ria, Hungária!” volt, semmi más. Mintha minden azon múlna, hogy Dibusz lehúzza vagy öklözi-e a következő beadást.

Megszűnik a külvilág, és az ember úgy tesz, ahogyan védekezési, túlélési reflexeinek köszönhetően ilyen helyzetekben tennie kell: belesimul a mikrokörnyezeteibe, amelyekre hatással lehet, amelyeket rendben tudhat és tarthat, ahol viszont szeretik. A család, a rokonok, a barátok, a kollégák, a klub, a csapat. A másiknak a bélyeggyűjtő szakkör vagy a sárkányrepülő egylet, a lényeget tekintve mindegy.

A sport, még a leggyatrább, eseménytelen 0–0 is csak javíthat, nem ronthat a kedélyállapotunkon, mint egyik kedvenc székely viccemben a pálinka. Íme:

„– Bátyám, ivott már rossz pálinkát?
– Hát persze.
– És milyen volt?
– Jó.”

Nem vázolnék fel apokaliptikus képeket, némelyek ezt naponta megteszik, atomháborút vizionálva, bár a hírek hallatán bennem is egyre gyakrabban felvillan, mi van, ha…? A Koszovó elleni meccs utáni éjszakán például önkéntelenül is eszembe jutott az az 1939. augusztus 27-i válogatott találkozó, amelyet Varsóban 4:2-re nyertek meg a hazaiak a mieink ellen. A lengyel sporttörténelembe „az utolsó mérkőzés” címkével vonult be csapatuk addigi negyven évének legnagyobb sikere, miután Kazimierz Glabisz tábornok, az országos futballszövetség igazgatója, a banketten kijelentette: „Talán ez volt az utolsó mérkőzés az újabb háború előtt”. Nem tévedett. Pedig nem tudhatta, hogy négy nappal korábban két szomszédjuk megkötötte a hazája felosztásáról is rendelkező Molotov-Ribbentrop paktumot, és legfeljebb sejthette, hogy szeptember 1-jén megindul a német offenzíva. Augusztus 27-én délután viszont még szépen sütött a varsói nap, több mint húszezer néző ünnepelte eufóriában a nem remélt bravúrt, a korabeli tudósítás szerint azzal biztatva, bátorítva egymást: ha a nagy hírű magyarok ellen is lehetett 0:2-ről 4:2-re győzni, akkor még minden jóra fordulhat.

Nem fordult. Hitem szerint most nem tartunk, nem tarthatunk itt. De, aki átélte két hete férfi kézilabda válogatottunk diadalmas olimpiai selejtezőjét Tatabányán, azaz még inkább a miliőt, amelyben e siker fogant, azt nem sokat kell győzködnöm a sport felértékelődéséről. Női nemzeti együttesünk célja is a párizsi kvalifikáció, érdekében a keret már pénteken, nagypénteken megkezdte az összetartást. Golovin Vlagyimir szövetségi kapitány pedig szokásos blogjában mintha csak az én 2018-as, tojásfestésre, locsolásra biztató írásomra reagálna (természetesen nem, valószínűleg nem is olvasta, ha mégis, hat esztendő távolából akkor sem emlékezne rá), leszögezte: „A húsvét az egyik legnagyobb ünnep, nekem is vannak kicsi gyermekeim, szeretteim, de remélem, még sok húsvétot tölthetünk együtt, az olimpiai selejtezőt viszont most rendezik.”

Ezzel sem vitatkozom. Már nem. Ha valamit megtanultam a váratlanul ránk zúdult elmúlt néhány évben, akkor az az, hogy állandó, a közeli és távoli jövőt fürkésző beállítottságom mellett örüljek mindennek, mindenkinek és mindaddig, aminek, akinek és amíg lehet. Most is ezt teszem, e sorok zárását követően, délután két meccsre is kimegyek, holnap pedig végre megszegjük a sonkát. A közös örömre a sport és a húsvét egyaránt kitűnő alkalom. Így, együtt, különösen, mert a fent idézett versrészlet minden sorát, ha prózában is, segíti.

Néha megállunk. Ünnepeket várunk. Szívből magot vetünk. Őszintén szeretünk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!