A kiválasztott – Ballai Attila publicisztikája

Kíméletlenül nagy úr a lapzárta. Olykor alig vállalható tettekre is rászorítja az embert. Akár arra is, hogy előre megírja és „betárazza” egy még élő személy nekrológját, ha elkerülhetetlennek és közelinek látszik a vég. Erre kértek Knézy Jenő betegségének utolsó napjaiban – de képtelen voltam megfelelni a racionálisan lélekölő elvárásnak. Bíztam a csodában. Pontosabban kollégám, büszkén mondhatom, barátom rendíthetetlenségében. Egészen 2003. június 17. estig. Akkor, ma húsz esztendeje hunyt el az egyik – az én értékrendemben nem az egyik, hanem a – legkiválóbb magyar sportriporter.

Még nem töltötte be az ötvenkilencet. Két évtizede ezt tisztes kornak véltem, ma, merőben más életfázisban úgy érzem, megdöbbentően, megrázóan fiatalon ment el. Ráadásul a világlátásával, az egyéniségével összeegyeztethetetlennek tűnt a betegség, a gyengeség. Hiszen mindent teljes erőbedobással, elhivatottsággal csinált. Az alábbiakról most merészelek írni először, mert már „elévült” az ügy, ő sem tiltakozna klubszimpátiájának felfedése ellen: szurkolónak is különleges volt. Ezt titkosszolgálati feljegyzések is igazolják. A Ferencváros táborában ugyanis azonosítottak egy nagyra nőtt egyetemi hallgatót, aki a közös hőzöngés helyett sport témájú kérdéseket tesz fel a lelátón a társainak, és a helyesen válaszolókat még meg is jutalmazza, de minimum megdicséri.

Őt ismerve nem kérdés, hogy e minivetélkedőkre is alaposan és lelkiismeretesen felkészült. Mint mindenre. Hogy az olimpiákra, vb-kre, NB I-es és „háztáji” bajnokságok közvetítéseire egyaránt, az magától értetődik. De 2001 nyarán, a tiszaújvárosi strandon még engem is meglepett. Az asztalitenisz ifjúsági világfesztivál alkalmából – ő díszvendégként volt jelen, én félig újságíróként, félig tolmácsként – napoztunk és úszkáltunk a helyi strandon, sajtos, tejfölös lángost eszegettünk, élveztük az idillt, amíg Jenő mindezt félbe nem szakította. Kijelentette, hogy visszavonul a szobája hűvösébe, és átgondolja, megírja a megnyitó beszédét. „Négy órával az ünnepség előtt, azért a néhány mondatért, a te rutinoddal?” – kérdeztem kissé megütközve, ő pedig nem értette, én mit nem értek. Mondván, illik megtisztelnie a meghívóit is, de magának is tartozik annyival, hogy az eseményhez kapcsolódó, csak rá jellemző, eredeti gondolatokat fogalmaz meg.

Leginkább ezt rótták fel hibájául. Persze nem Tiszaújvárosban, hanem egy-egy közvetítése kapcsán, ha már az első negyedóra végén eldöntötte és közhírré is tette, melyik csapattól, melyik játékostól mi várható a hátralévő időben. Mint egyszer elárulta, ennek is megvolt az észszerű magyarázata. Míg ugyanis elődei vagy lendületesen szurkoltak a mikrofon előtt, vagy éppen ellenkezőleg, már-már zavaró módon, kívülállóként kommentálták a látottakat, addig ő úgy tartotta, amire feltette az életét, ahhoz nem árt „némi” szakértelmet mutatni, ehhez viszont állásfoglalásnak, karakteres véleménynyilvánításnak kell társulnia. Nemcsak lelke és elképesztő tudásanyaga, hanem szeme is volt a sporthoz. Neki köszönhetjük például az „Angolna”, Eric Moussambani felfedezését is. Az Egyenlítői Guinea képviseletében fuldokló sportoló 2000-ben, Sydney-ben a száz gyors időfutamában az életéért küzdött, Jenő ezt öt méter megtétele után kiszúrta, és már rá is szólt a stúdióban ügyelő kollégára: „Ezt megvernéd, Dávid, de azt hiszem, én is. Ez besz.rás. Ilyet olimpián! Ezt föl kéne venni, gyerekek! Ezt tedd el egy humorosba!”

Ha a képernyőn ez nem is „jött át” – mert a televízióba nem viccelődni és szórakozni járt, hanem dolgozni –, a humorhoz is egyedi érzéke volt. Ez kiderült egy müncheni söröző mellékhelyiségében, ahol totálkáros honfitársunk végezte mellettünk a kisdolgát, és amint jobbra sandítva megpillantotta Jenőt, e „vízió” láttán, bizonyára saját elméje elborulásától megrettenve feljajdult: „Atyaúristen, a Knézy!” Mire Jenő atyai mosollyal és e szavakkal nyugtatta meg: „Tényleg én vagyok az, semmi baj. Ihatsz tovább.”

Ételnek, italnak, mindenféle, a normalitás határán inneni életörömnek híve és felkent szakértője volt. Hogy internet nélkül is tudta, mert hallotta, megérdeklődte, esetleg járt már ott – talán épp előző este, hogy ezzel is villantson egyet –, Bécsben hol kapni a legjobb csülköt, Sevillában a legjobb paellát, Lillehammerben a legjobb lazacot, az említést sem érdemelt. De megesett, hogy Tokióban tévedhetetlenül vezetett el egy aránylag eldugott étterembe, és leszögezte, itt a legkiválóbb a tengerisün-saláta. Na, ezt már neki sem hittem el. Egészen addig, amíg meg nem kóstoltam.

Egyszer, heveny disznótorozás közben, a sokadik sült kolbász előtt Zsuzsi, a felesége arra intette: „Vigyázz, tudod, neked ezt nem szabad!” Nem is értettem. Nem szabad? Jenőnek? És még vigyáznia is kell? 2003 tavaszán, másik felejthetetlen kollégánk, Molnár Dániel temetésén észleltem először, hogy baj van. Azt viszont nem sejtettem, hogy végzetes. Húsvét vasárnapján még közvetítette a Komjádi uszodából a vízilabda bajnoki döntőt, de két nap múlva bevonult a kórházba, és többé ki sem jött már onnan. Amikor telefonon a hogyléte iránt érdeklődtem, olyan tényszerűen felelt, mintha a mérkőzésből hátralévő időről számolna be: három hónapja van, talán csak kettő, mondta, és megkért, ne látogassam meg, azt a képet őrizzem róla, amikor a teraszán fröccsözünk. Alternatív gyógymódokat javasoltam, a kibic naivitásával és hitével, ám ő lehűtött; gondolhatom, hogy „ezren” megrohanták, de rajta már nem tudnak segíteni, csak némi népszerűséget, ismertséget akarnak általa szerezni, de nem lesz hullarablás. Így, ezt a kifejezést használta. Hullarablás.

Aztán jött az utolsó hívás. Már nem tőle, róla. Húsz esztendeje ennek.

A minap, Jenőről beszélgetve azon tűnődtünk, hogyan viselné ezt a halála óta rohamtempóban kergülő, értékzavaros világot. Nem kétséges, rosszul. Semmiképpen sem idomulna hozzá, mert nem adhatna mást, csak mi lényege. És hogy milyen riporter lenne? A válaszom erre ugyanaz, mint arra az elméleti felvetésre, hogy miként illeszkedne napjaink futballjába Puskás vagy Albert. Látszólag fogós kérdés, valójában roppant egyszerű: klasszisként, zsinórmértékként. Hogyan máshogy?

Ma minden valószínűség szerint Montenegróból tudósítana labdarúgó-válogatottunk Európa-bajnoki selejtezőjéről. Talán a tizedik percre eldöntené, hogy a mieink közül ki van kirobbanó, közepes és pocsék formában, és ebbéli meggyőződéséből a folytatásban is nehezen engedne, amin mosolyognék picit. Viszont garantáltan nem hibázná el a gólszerző nevét, nem mondaná a „legutóbb” helyett, hogy „utoljára”, nem tenné feltételes módba a „szabad” szót, hiszen az nem ige, és így tovább. Aztán a meccs után nagy biztonsággal találna rá arra az étteremre, ahol a legjobb csevapot adják, és rövid értekezést tartana az itallapon fellelhető balkáni borok természetéről.

Tiszaújvárosban egyébként olyan megnyitó beszédet rittyentett, amitől az ifjú asztaliteniszező fiúk és lányok szilárd meggyőződésévé vált, hogy ők a világ legszerencsésebbjei, a kiválasztottak, amiért sportolhatnak, pingpongozhatnak, és még ezen a fesztiválon is részt vehetnek.

Csak néhányan voltunk a tömegben, akik ekkor nem hittünk neki. Mert mi tudtuk, hogy éppenséggel ő, Knézy Jenő a kiválasztott.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!