Megugrandó lépcsőfokok – Pór Károly publicisztikája

Sosem felejtem el a 2016. júliusi, Ferencváros–Partizani Tirana BL-selejtezős párharcot. Éppen az Európa-bajnokság után voltunk, az emlékekben még élénken ott élt Gera Zoltán néhány héttel korábbi fantasztikus gólja, amelyet a portugáloknak lőtt, és a magyar válogatott franciaországi menetelése. Azokban a napokban nem sok futballszurkoló volt Magyarországon, aki el tudta képzelni, hogy a BL-be az utolsó pillanatban, az aktuális albán bajnok kitiltása miatt beugró, hazájában ezüstérmes Partizani gondot okoz majd a négy Eb-hőst (Böde Dánielt, Gera Zoltánt, Lovrencsics Gergőt és Pintér Ádámot) soraiban tudó magyar bajnoknak.

Aztán okozott, méghozzá nem is keveset, hiszen két 1–1 után 11-esekkel búcsúztatta a Fradit. Az a pofon (újra) kijózanító volt a magyar labdarúgásnak, a mesébe illő Eb-kaland után vissza kellett térnünk a valóságba. Be kellett látni, hiába néhány jó válogatott mérkőzés, a fák egyik napról a másikra nem nőnek az égig, és attól, hogy csoportelsőként továbbjutottunk az Eb-n, klubszinten még mindig messze vagyunk, nemcsak az európai elittől, hanem az európai középmezőnytől is. Kevesebb mint egy évvel később pedig a válogatottunknak is ébresztőt fújtak Andorrában... Aztán arra is tisztán emlékszem, amit Vladan Csukics, a Fradi korábbi futballistája, későbbi játékosmegfigyelője kissé elcsukló hangon mondott nekem egy interjúban a következő, a Midtjylland elleni 2017-es El-fiaskó után.

„Dániában ültem a lelátón, és néztem a Midtjyl­land–Ferencváros (3–1) meccset. Körülöttem német, svéd és dán megfigyelők, menedzserek beszélgettek, miközben sajnos nagyon rosszul játszottunk. Olyan jó lett volna kihúzni magamat és büszkén szólni arról, hogy én a Ferencvárostól jöttem, én a Ferencvárost képviselem. Ehelyett ott kellett ülnöm csendben, nagyon rossz érzésekkel. S ugyanezt láttam a klub elnökén és a lelátón helyet foglaló többi munkatársán is. Akkor azt mondtam magamnak: Hé, Csukics! Mindent tegyél meg azért, hogy ez még egyszer ne fordulhasson elő, és ha a következő évben ugyanitt ülsz, már jól érezhesd magad, és mindenki tisztelje a csoportkörbe jutó Ferencvárost...”

Hát azóta sikerült! A Fradi az idén sorozatban harmadszor jutott főtáblára (kétszer az El-ben, egyszer a BL-ben) az európai porondon, és az FTC mostani El-szereplése egymás után a negyedik magyar csoportkörös részvétel lesz. Az ellenfelek ma már, Glasgow-tól Prágán és Zágrábon át Razgradig megtanulhatták tisztelni a zöld-fehéreket. Persze mindig lehet és kell is kitűzni új célokat. Kérdezhetjük például, miért nincs sokkal több magyar a Ferencvárosban (a Young Boys elleni második meccsen csak Dibusz Dénes képviselte a magyarokat a csapatban) – amire mondhatjuk: azért, mert amikor nyolc magyar szerepelt a BL-selejtezőben, nem öt meccset nyert meg az FTC, mint most nyáron, hanem egyet sem, és az első körben búcsúzott a Partizanival szemben...

A Fradinál a korábbi évek sikertelen nemzetközi szereplései után az egyik nagy változás például éppen az volt, hogy a harminchoz közeledő vagy annál idősebb magyar válogatottak helyét szép fokozatosan átvették a 25 esztendő körüli vagy annál fiatalabb, sikerre éhes légiósok, akik az elmúlt két évben be is váltották a hozzájuk fűzött reményeket. Persze, jó lenne fiatal magyarokat látni a zöld-fehérek kezdőcsapatában, csak hát az ez évi hazai rendezésű U21-es Eb (utolsó hely a csoportban, nulla ponttal) sajnos beárazta azt a korosztályunkat, amelynek a feltűnését várnánk kupacsapatainkban. Ezzel együtt ennek kell lennie az egyik következő célnak, amit az eddigi jelek alapján Csontos Dominik és Szánthó Regő fokozatos csapatba építésével idővel talán meg is valósíthat a Ferencvárosnál Peter Stöger vezetőedző.

Aztán jó lenne egynél több magyar együttest is látni a nemzetközi kupasorozatok csoportköreiben, főleg, hogy az Európa-konferencialigával most már ismét három kupában szurkolhatunk csapatainknak. Ugyanakkor, mint kiderült, ez nem megy egyik napról a másikra. Az FTC-t leszámítva az idei másik három magyar kupainduló nagyjából ugyanazt a szintet hozta, amit a korábbi, sikertelen években megszokhattunk: a Puskás Akadémia, Mol Fehérvár, Újpest hármas tíz meccsből mindössze hármat nyert meg, és a három csapat összesen két győztes párharcra volt képes. Az Újpestnek nem volt szerencséje a sorsolással, mert miután oda-vissza megverte a liechtensteini Vaduzt, megkapta a svájci Baselt, amely az UEFA rangsora alapján a legerősebbnek számított a magyar csapatok nyári ellenfelei közül, és nem tudta borítani a papírformát, kettős vereséggel búcsúzott. A 106. Mol Fehérvárnak azonban ki kellett volna vernie az európai szövetség pontszámítási rendszerében 402. Ararat Jerevánt, ahogy a Puskás Akadémiának is illett volna túljutni a lett Rigas FS-en, amelynek a becsült keretértéke fele a felcsútiakénak. Mindegyik klubnak meg kell találnia a maga útját, és el kell jutnia arra a szintre, hogy a papíron gyengébb ellenfelek legyőzése már ne jelentsen problémát. A Ferencvárosnak hosszú évekig tartott az útkeresés, de ma már a koszovói Pristina és a litván Zalgiris Vilnius szintjén lévő együtteseket (amelyeket az UEFA magasabban jegyez például az FC Araratnál és a Rigas FS-nél) oda-vissza képes megverni. Az UEFA-nál az előző idényt követően 96. helyen álló FTC-nek a következő szint az lesz, ha a Young Boys-szintű gárdák ellen is esélyesként tud pályára lépni.

Az persze most még távolibbnak tetszik, de éppen a BL-csoportkörébe először bejutó Sheriff Tiraspol példája bizonyítja, hogy tudatos munkával, folyamatos fejlődéssel sok minden elérhető. A 13 millió euróra becsült keretű moldovai csapat korábban már szerepelt az Európa-liga-csoportkörben, majd az építkezést folytatva most 3–0-val ütötte ki a 131 millió eurós Dinamo Zagrebet. Ugyanakkor a horvátok esete azt is mutatja, a BL-csoportkör szintjét nemcsak elérni nehéz, hanem megtartani is: két éve a horvátok még éppen a Fradit is kiverve jutottak el a csoportkörig, azóta azonban kétszer is elbuktak a selejtezőben, tavaly a Ferencvárossal, ezúttal a Sheriff-fel szemben. Arról pedig a fehérváriak tudnak mesélni, hogy bizony az Európa-ligában is meglehetősen nehéz újra és újra eljutni a csoportkörig: a Videoton a 2012-es első siker után a másodikra hat évet várt, viszont a 2018-as remeklés óta ismét ott tartanak a piros-kékek, hogy már a selejtező első körében kiestek.

Fontos, hogy kisebb-nagyobb sikerek után is reálisan lássuk a magyar labdarúgás aktuális helyzetét, mind válogatott, mind klubszinten, reális helyzetértékelés nélkül ugyanis nincs előrelépés; csak olyan pofonok vannak, amilyet 2016–2017-ben előbb a Ferencváros, majd Andorrától a nemzeti csapat is kapott. Klubszinten most ott tartunk, hogy van egy olyan csapatunk, amely főleg délszláv, albán, norvég és ukrán válogatottakra, valamint egy-két afrikai játékosra építve képes eljutni valamelyik európai sorozat csoportköréig. A következő lépcsőfok ezen szint stabil megtartása mellett az lehet, hogy egynél több magyar klub is elérje a csoportkört, és hogy egyre több magyar játékos is pályára tudjon lépni a nemzetközi porondon, mert ebből profitálhat igazán a válogatott. Utóbbira jó példa Botka Endre esete, aki többször elmondta, annak köszönhetően tudott helytállni az Eb-n világklasszisokkal szemben is, hogy a Ferencvárossal az El-ben és a BL-ben már szerzett tapasztalatot ezen a szinten.

A válogatottnak pedig az jelentheti a következő lépcsőfokot, ha az újabb bravúros Eb-szereplés (a németek és a franciák elleni pontszerzés ugyanis mindenképp bravúrkategória volt) után nem süllyed vissza megint egy szintet, hanem a szeptemberi selejtezőkön győzni tud Andorra és Albánia ellen is (ez utóbbi idegenben nehéz feladatnak ígérkezik), és a Puskás Arénában az Eb-döntős angolokat is nagy csatára készteti.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!