Nejmaricék – Deák Zsigmond publicisztikája

Szegény Neymar (ha ez a szókapcsolat nem lenne eleve antagonizmus egy milliárdos futballsztár kapcsán...), nem elég, hogy a vezetésével már a negyeddöntőben kiestek a favoritnak számító brazilok a vb-ről, a világ vele kevéssé rokonszenvező része azóta is rajta köszörüli a nyelvét. Tréfák, mémek sokasága figurázta ki „esőemberi" és büfészínészi tehetségét, kiszámolták, meccsenként átlagosan mennyi időt töltött fetrengve a földön. Arról kevésbé szólt a fáma, hogy a statisztikák alapján, noha már nincs versenyben a válogatottja, szinte bizonyosan ő marad a 2018-as vb legaktívabb, leginkább támadó szellemű játékosa 27 kapura lövéssel. Legalábbis valószínűtlen, hogy a fináléban a horvát Ivan Perisic (20) nyolc, vagy a francia Antoine Griezmann (19) kilenc próbálkozással megelőzné őt. Közvetlenül mögötte álló honfitársa, Philippe Coutinho (22) és az oroszországi történéseket Madridból Torinóba igazolásával kis híján elhomályosító portugál sztár, Cristiano Ronaldo (21) pedig már szintén nincs versenyben. Szóval szegény Neymarral könnyű viccelődni, a horvát–angol elődöntőt követően meg is jegyezte az egyik cimborám, ha a selecao cselgépe be akarna jutni a döntőbe, honosítatnia kellene magát délnyugati szomszédunkhoz. Ez esetben a nevén is elférne egy kis kozmetikázás: Nejmaric...

Kérdés persze, beférne-e a horvát csapatba, természetesen nem a játéktudása, hanem a mentalitása alapján. Utóbbi ugyanis az, ami hitem szerint kiemeli Modricékat a hasonló, egyébként kétségkívül nagy tudású gárdák közül. Amikor Zlatko Dalic szövetségi kapitány hazaküldte a vb-ről a csereszerepet homályos sérülésére hivatkozva megtagadó Nikola Kalinicot, a Milan támadóját, sokan azt mondták, hibázott. Mostanra kiderült, a szakembernek volt igaza, a lélekben, hozzáállásban tovább acélosodó gárda a csoportkört hibátlan mérleggel vette, az egyenes kieséses szakaszban pedig háromszor is hátrányból felállva, három hosszabbításon, két tizenegyespárbajon keresztül menetelt el beteljesülés kapujáig. Úgy, hogy az angolok ellen, a végkimerülés és kisebb-nagyobb sérülések ellenére senki sem akart lejönni a pályáról („Ketten fél lábbal játszották végig a hosszabbítást" – fogalmazott Dalic), még csak taktikai cserére sem.

Néhány napja ezeken a hasábokon Szöllősi György publicisztikájában történeti és szakmai szempontból egyaránt megvilágította a „horvát csoda" évtizedekre visszanyúló okait. Aztán újabb kolléga, egyik helyszíni vb-tudósítónk, Ilku Miklós sietett a segítségemre, aki egy világlátott horvát szakemberrel, Marko Filipoviccsal készített interjút szintén erről az aktuális témáról. Ebben olvastam azt a mondatot, amely felerősítette egy korábbi megérzésemet. „Hatalmas szenvedély és győzni akarás dolgozik a sportolóinkban. Sok helyen megfordultam karrierem során, ám ilyen elhivatottságot csak egy országban tapasztaltam: Uruguayban."

Bizony, bizony, ez a két legkisebb ország, amelynek a válogatottja valaha vb-döntőbe jutott, tehát nekik valamit ki kellett ötölniük, amivel ellensúlyozni tudták méretükből adódó versenyhátrányukat. Szinte libabőrös lettem, amikor az uruguayi labdarúgás kulcsfigurája, „örökös" szövetségi kapitánya, Óscar Tabárez szavait olvastam a negyeddöntő előtt, s nem azért, mintha feltalálta volna meleg vizet, hanem mert a saját veszteségeinkre, elszalasztott lehetőségeinkre ismertem bennük. „Futballtörténelmünk erejére építünk, a pozitív mozzanatokat igyekszünk megismételni. Nem tudom, máshol is tapasztalható-e olyan szenvedély a futball iránt, mint nálunk. (...) Mi az elvesztegetett lehetőségeinket és a sikerhiányt úgy éljük meg, hogy erőt merítsünk belőle. A fiatalok mindig ott vannak közöttünk, (...) az életben a legfontosabb, hogy a nemzedékek tanítsák egymást, átadják egymásnak a tudásukat. Tisztában vagyunk a korlátainkkal, a jellemünkkel, és nem hiszünk magunkról többet, mint akik vagyunk."

A betegségével, mankójával sem sajnálkozást keltő, hanem sokkal inkább tiszteletet parancsoló tapasztalt szakember szívemből szólt, hiszen mindazt felsorolta, ami megvolt, de megszakadt a magyar futballban (s ott van a horvátban is). Szavait csak felerősítette a magyar szülők gyermekeként Uruguayban felnövő volt FIFA-sajtós, Thomas von Ubrizsy véleménye: „Az uruguayi csapatnál nincs olyan, hogy valaki mindenki felett álló sztárnak tartja magát, mint Neymar a braziloknál, és olyan sincs, mint az argentinoknál, hogy Messi állítja össze a csapatot. (...) Mivel Óscar az utánpótlást is felügyeli, tisztán látja, kik a jövő reménységei. (...) Tudatosan építi egyben a jövő csapatát is, hogy alig legyen érzékelhető az átmenet. (...) Nagy előnye Uruguaynak, hogy játékosai mind nagy hazafiak, Tabárez érdeme, hogy ezt folyamatosan erősíti is bennük. (...) A másik pedig a fanatizmus. Uruguayban a a futballra nem lehet rosszat mondani, mert letépik a fejedet."

Magyarországon meg kis túlzással csak rosszat lehet mondani a futballra, különben közröhej tárgyává válik az ember, a hazafiság hallatán pedig a véleményformálók jól körülhatárolható köre inkább befogja a fülét, esetleg nacionalizmust, „magyarkodást" kiált (ez utóbbi fogalom bármely más népnél értelmezhetetlen). Az egykori hazai „futbólia" nem kevés nagypolitikai segítséggel elenyészett, nyomaiban a 2016-os Európa-bajnoki szerepléskor éledt újjá (tánc a körúti villamosok tetején, ugye), hogy két év alatt újra atomjaira hulljon. A mentalitásunk ugyanis a pályán belül és kívül sem olyan, mint Uruguayban és természetesen Horvátországban (a futballtudásról most nem is beszélve). Egy játékosként, edzőként Németországban beérett és szocializálódott honfitársunk, Dárdai Pál mutatta meg a kiutat, amikor letette az Eb-csapat mentális és szakmai alapjait. S jobban belegondolva, nála a mikrokörnyezetében, a családján belül még működött az a nemzedéki kapcsolat – édesapjától, idősebb Dárdai Páltól rajta keresztül három fiáig –, amiről Tabárez mint általánosan kívánatos és hazájában működő törvényszerűségről beszélt. Az már megint a sors fura fintora lenne, ha az ifjak nem a magyar, hanem a német labdarúgás üdvére vinnék tovább az örökölt lángot.

Pedig mi is tudjuk, látjuk, de legalábbis tudtuk, láttuk a megoldást, az Aranycsapat Emlékév Testület minapi megemlékezésén a legendás kapus, Grosics Gyula lánya, Edina édesapját idézte, aki szerint az a nemzet, amely a múltját, ezen belül a sportmúltját nem ápolja, a jövőben nem fog tudni mire támaszkodni. Lomnici Zoltán, a testület elnöke pedig úgy fogalmazott, ahogy az ötvenes években Puskásék, most a horvátok is megmutatták, hogy összefogással – és ha érzik, hogy egy egész nemzet áll mögöttük – a kis országok is világraszóló sikereket tudnak elérni. Döntőbe jutásuk kapcsán rengeteg mindent megtudtunk erről a nehéz sorsú, a délszláv háború miatt szétszóratott, ugyanakkor megacélozott korosztályról, Luka Modric kivégzett nagypapájáról, Dejan Lovren gyerekkori horváttudásának hiányosságairól, a többiek szintén hányatott sorsáról. Mégis, a gyökereket nem lehetett szétszaggatni, Mario Mandzukic azóta is kunatízezrekkel támogatja szülővárosát, Slavonski Brodot (Nagyrév), akár a tűzoltókról, akár a szurkolók söréről van szó, Vedran Corluka boszniai szülőfaluja, Derventa lerombolt templomát építtette újjá.

Természetesen van, aki más utat jár, a sporton belül és kívül egyaránt. Csak a legfrissebb példákkal élve négy évvel ezelőtt a német, most a francia és a belga válogatott bizonyította, hogy a sokszínűség értékeivel szintén el lehet érni a csúcsra vagy annak közelébe. Hiszen ide több irányból vezet az út, csak ne más határozza meg, hanem a saját adottságaink, történelmünk, lehetőségeink, akaratunk, hogy melyiken indulunk el. A labdarúgás keretein szintén túlmutató, általános életelvet pedig már úgyis elárulta Tabárez mester: „Tisztában vagyunk a korlátainkkal, a jellemünkkel, és nem hiszünk magunkról többet, mint akik vagyunk." De kevesebbet sem, teszik hozzá a horvátok, s majd egyszer talán mi, magyarok is.