Tűzvonalban – Ballai Attila publicisztikája

A TÉT ÓRIÁSI, a párizsi kvóta – gondolja és állítja szinte mindenki a tatabányai olimpiai selejtező kapcsán, ám én ezzel nem értek maradéktalanul egyet. A tét ugyanis szerintem még ennél is nagyobb. Az, hogy a magyar férfi kézilabda-válogatott a nemzet csapata legyen. Újra, hosszú idő elteltével. Pillanatokra, legfeljebb két hetekre az volt olykor eddig is, de tartósan, esztendőkre, szinte napi eredményektől függetlenül az 1970-es, ’80-as évtized óta egyszer sem. Már kevesen és alig emlékszünk rá, az ifjabbak pedig inkább más sportágból ismerhetik, de ez az az állapot, amikor a győzelem mellett a vereségben – egyáltalán, mindenben – is osztozunk, amikor úgy fogalmazunk és érzünk, hogy „kikaptunk”, többes szám első személyben, mert ők akkor is, a bajban is a mi fiaink. Mondom, volt már ilyen, és hiszem, legalábbis remélem, hogy lesz is. Hamarosan. Úgy holnap estére.

Kezdjünk azonban az „egyszerűbb” részével! Az olimpiai kvalifikáció elérésével. Ami persze roppant nehéz. Hiszen – miközben valószínű, hogy a Tunézia feletti, csütörtöki sima 33–24 után a hátralévő két meccsből elég egyet megnyerni, és ezt mind kiszámolni, mind kijelenteni igen könnyű – ne feledjük, hogy a 2023-as vb-n szombati ellenfeleink, a norvégok 33–25-re, a vasárnapiak, a portugálok pedig 27–20-ra intézték el a mieinket. Tehát közte nyolc és hét, és egyszer sem ide. Ez a hurráoptimistákat mérsékletre intő tény, de nem kiindulási alap. Már nem az, a januári Eb óta semmiképpen sem. Ötödikként záró együttesünk ugyanis szintet lépett – eredményben, játékban, tartásban, összetartozásban, lélekben. Belső erejében és kisugárzásában csatlakozott a győztesek táborához.

Ennek jeleként a kvalifikációs torna jegyárusításának első perceiben már százszámra kapkodták el a belépőket, és Tunézia ellen is majdnem csurig telt ház fogadta és biztatta a társaságot. (A tribünön a legnagyobb üres folt azt jelezte, hogy a norvég drukkerek a portugálok elleni 32–29 feletti örömükben belevetették magukat az amúgy nem túl ingergazdag tatabányai éjszakába.)

Többen fel is rótták, miért nem az MVM ­Dome-ban zajlik a torna. A válasz egyszerű: mert ott március 16-án és 17-én a Hot Wheels Monster Trucks Live Glow Party „dübörög”. Azaz négykerekű szörnyek vetélkedése. Aki gúnyt, iróniát vélne felfedezni ebben az állításban, az téved. Ez a realitás. Amivel szemben másfél hónappal ezelőttig álomnak is merésznek tűnt, hogy nemcsak résztvevői, hanem házigazdái is lehetünk a női után a férfi olimpiai selejtezőnek is – és álomra senki sem bérel ki jó előre húszezres arénákat. Nem mellékesen, a vb-helyezésük miatt nálunk esélyesebb norvégoktól azért csíphettük el a jogot, mert az ő két alkalmas csarnokuk – az oslói és a trondheimi – hasonló okokból ugyancsak foglalt. Nekünk viszont szerencsére volt, van egy Tatabányánk. Ami nem póthelyszín, hanem a magyar kézilabdázás legújabb szentélye.

Ha már itt tartunk, szánjunk egy rövid bekezdést a „nem teher-e a hazai pálya?” felvetésnek. Aztán gyorsan lépjünk is túl rajta. Mert igaz, hogy a 2022-es Eb-n itthon minden reményünk és illúziónk veszendőbe ment, de ez sokkal inkább a kivétel. Nem véletlen, hogy a földkerekség két legrangosabb sporteseménye, a nyári olimpia és a labdarúgó-vb rendezői általában történetük legjobb szereplésével rukkolnak ki; miként az sem, hogy női kézilabda-válogatottunk rendre sokkal inkább élvezte, mintsem nyögte a hazai pálya előnyét, és a férfi olimpiai selejtezők esetében sem fordult elő egyszer sem, hogy a házigazda ne jutott volna tovább, ráadásul ez mindig elsőként sikerült neki.

Úgyhogy a helyszín, az időpont, csapatunk felkészülési foka egyaránt ideális. Az ellenfelek sajnos nem azok. Őket viszont nem mi választottuk. Ha mégis sikerülne túllépni rajtuk, azzal azonban nem csupán a párizsi tizenkettőbe vezető út nyílna meg. Amikor férfi nemzeti együttesünk az elmúlt harminc esztendőben kijutott az olimpiára, akkor – 2004-ben és 2012-ben – meg sem állt a legjobb négyig. Ez is igazolja, hogy nehezebb kiharcolni a részvételt, mint annak birtokában, már a játékokon a kiugró, maradandó sikert. Ha a harmadik évezred legbecsesebb, legnagyobb jelentőségű magyar férfi kézilabda-mérkőzését kell kiemelni, aligha kétséges, hogy a 2012-es londoni negyeddöntő az.

Az izlandiak az óra 59:46-os állásánál 27–26-re vezettek és büntetőhöz készülődtek. Az egyik kolléga mellettem már a táskáját bepakolva várta, hogy indulhasson az interjúzónába, és azt tudakolhassa: miért nem sikerült? Aztán mégis sikerült. Fazekas kiütötte a jobb felső sarokba tartó löketet, a kontra villámgyorsan Lékaiig fejlődött, ő kifelé cselezve, majd befelé fordulva verte meg ellenfelét, 59:58-nál egyenlített, majd kétszeri hosszabbításban továbbjutottunk.

Tizenkét esztendő elteltével, ma és holnap ismét több Fazekas, Lékai összjáték várható. Csakhogy míg ez a Lékai ugyanaz a Lékai, Máté, addig ez a Fazekas, Gergő már amannak, Nándinak a fia. Nem ettől, nem ezért, de közelmúltbeli szerződéshosszabbításakor Chema Rodríguez szövetségi kapitány úgy fogalmazott, azért örül, mert a válogatottat a családjának tekinti, és az ember szeret minél több időt együtt tölteni a családjával. Ilyés Ferenc elnök – 2012-ben Londonban még csapatkapitány – erre hozzátette: ha Chema elindul a tűzbe, a játékosok utánamennek.

Nos, most éppen oda kell elindulni. Aztán holnap sértetlenül ki is jönni onnan. A fiúk tudják, mi a tét, és azt is, hogy ez nem csak az olimpia. Hanusz Egon ezt e mondatával tisztába is tette: „Adósak vagyunk a magyar szurkolóknak a hazai Eb miatt.” Ez a régi, daliás idők sportolójának gondolkodásmódja, amikor az alapmotiváció az volt, hogy örömet kell szerezni az embereknek.

Aki erre képes és hajlandó, az lehet – hivatalos választás híján is – a nemzet sportolója. A nemzet egyik csapatának egyik tagja. Mint a bevezetőben említettem, ehhez a küszöbhöz ért most el – köszönhetően persze a januári Eb-nek is – a férfiválogatott.

Itt, ebben a magasságban járt fél évszázada, az 1978-as és 1982-es vb kilencedik helyezése dacára. Azóta viszont legfeljebb ideig-óráig. Ide tartoztak labdarúgóink is 1986-ig, aztán jó (rossz) harminc esztendőre kiiratkoztak, az egyszeri szurkoló viszonzatlan szerelemmel gyűlölte a magyar futballt. Most viszont a „lakatlan szigetek” elleni felkészülési mérkőzés is népünnepély a Puskás Arénában, és a 2022-ben és 2023-ban született fiúgyermekek között a leggyakoribb keresztnév a Dominik. Ide számítottak a hokisok is, még akkor is, ha – például a 2009-es „nagy” vb-n – 9–0-ra kikaptak Kanadától, újabban azonban mintha kezdenének „kicsúszni” az üresség felé. A soproni olimpiai selejtező traumatikus elbukásával női kosarasaink is negyvenévente visszatérő esélyt szalasztottak el. Vízipólóban a Faragó-, Szivós-, Molnár-féle montreali generációhoz és a Kemény-legényekhez képest a maiak felett már ott az „üvegplafon”, ami talán csak olimpiai bajnoki címmel törhető át. Női kézilabda-válogatottunkba az 1995–2005 közötti hőskorban a fél ország szerelmes volt, és bár azóta sokkal kevesebb okot adtak a lányok a közös örömre, a tavaly decemberi vb-n a horvátok ellen egy varázslatos negyedóra is elég volt ahhoz, hogy megint magukba bolondítsák ama fél országot. Ám ez még futó románc, az áprilisi, debreceni olimpiai selejtezőn erősödhet tartós kapcsolattá.

A fiúk számára máris elérkezett az idő. Bár én magam is nemegyszer írtam, mondtam, hogy az átlag magyar szurkoló a sikert jobban szereti még a sportnál is, ugyanakkor hiszek a „néplélekben”, és ezért abban: nekünk a tudat is elég, hogy hőseink mindent megtesznek érte. Érdekes történelmi párhuzamot kínál erre például régi papírpénzeink arcképcsarnoka, a tízforintoson Petőfivel, a húszason Dózsa Györggyel, az ötvenesen Rákóczival, a százason Kossuthtal. Egyikük sem győztes, de mindannyiukat méltónak tartottuk, tartották a győzelemre.

Úgyhogy a tatabányai kézilabdás hétvégén sem kell egyéb, mint mindent megtenni, odaadni a sikerért. Többet nem lehet, kevesebbet nem szabad. Az út végén ott vár Párizs – és a magyar sportlegendárium.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!