Bari báránya – Deák Zsigmond publicisztikája

Nyilván némi kajánság is van benne, de nekem a góljai, a szabadrúgásai, a cselei előtt Davide Lanzafaméról elsőre mindig az a kép ugrik be, amikor több mint öt évvel ezelőtt, 2013 májusában a Honvéd pécsi meccsén összeveszett csapattársával, Leandro Martínezzel, hogy ki rúgja a tizenegyest; a kakaskodásnak a játékvezető egy-egy sárgával vetett véget, ám mivel „Lanzának” ez már a második volt, mehetett zuhanyozni. A burleszkfilmbe illő jelenetre világszerte bukott az internet népe, s a logika szabályai szerint az olasz légiósnak is buknia kellett volna, ehhez képest három év múlva visszatért Kispestre, ahol tavaly bajnokságot, az idén gólkirályi címet nyert.

Utóbbi mellé más is járt, az MLSZ döntése, a Nemzeti Sport tudósítóinak osztályzatai, valamint olvasóink most közzétett szavazatai alapján egyaránt az idény legjobbja lett, ő kapta a legtöbb voksot az évad álomcsapatába. E tény egyik örömteli értelmezése az, milyen jó, hogy ennyire egy húron pendülünk azokkal, akikről, illetve akiknek írunk napról napra. A másik, hogy Davide Lanzafame kiváló labdarúgó, nem hiába méltatta őt így állandó szakértőnk, Bognár György: „Extra játékos, ilyen képességűből kellene minden magyar csapatba legalább egy. Lerí róla, hogy imád futballozni, alig várja, hogy nála legyen a labda.”

Az említett pécsi eset kapcsán mondhatjuk, kielégíthetetlen labdaéhsége már fél évtizede világosan kirajzolódott, minden egyéb pedig mostanra ért be. S ő az, aki a mintegy harminc esztendő alatt Magyarországon megforduló sok-sok megélhetési légiós kevés ellenpontjának egyikeként tényleg hasznára van nemcsak klubjának, hanem egész labdarúgásunknak. A teljesség igénye nélkül Sirinbekov, Claude, Gracsov, Nicsenko, Kuntics, Kopunovics, Kuznyecov, Leandro, Besic, Kink, Bardi, Nego, Vinícius és a többiek: egy részüket honosítottuk, mások maradtak nálunk pályafutásuk végeztével, megint mások ugródeszkaként használva az NB I-et „dobbantottak” színvonalasabb bajnokságokba, de a többiekre is párás szemmel, jó szívvel emlékezünk.

Olasz nemigen akad közöttük, ami logikusnak tűnik, hiszen mindig is hatalmas volt az itáliai futball fizetőképes felvevőpiaca, s aki az ottani pulton nem fért el, azt sem felénk exportálták leértékelt áruként. Ennek az állításnak csak némileg mond ellent, hogy annak idején játszott nálunk néhány hónapot minden idők egyik legjobb bal lábának gazdája, Giuseppe „Beppe” Signori. Padre Pio’s Left Foot – Pio atya bal lába, ez volt az egyik beceneve, talán nem véletlenül. Karrierje színe-virágát Rómában és Bolognában töltötte, a Lazio világoskék mezében lett háromszoros gólkirálya a Serie A-nak, kicsit sötétebb szerelésben, az olasz válogatottéban pedig világbajnoki ezüstérmes 1994-ben. Görögországi és katari levezetés után, harminchét évesen, 2005 nyarán aztán megjelent kis hazánkban; a debreceni terheléses teszten ugyan nem felelt meg, de a Sopronban tárt karokkal várták.

Ekkor írtam róla szerény jegyzetet a Magyar Nemzet hasábjain Signori: no! címmel, amely alapvetően arról szólt volna, hogy semmi szükségünk ilyen jellegű „nyugdíjasok” igazolására. Más tollával nem szívesen ékeskednék, ezért magamtól idézek néhány gondolatot csaknem tizenhárom évvel ezelőttről: „Signori lenne a nagy dobás. Kérdés, mi történhet így a Sopronnal. Megtelnek a lelátók? Legutóbb alig háromezren látták itt az Újpestet. Példát mutat a fiatal magyar játékosoknak? A kezdőcsapat fele nem hazai, s nem is fiatal. Jobb lesz a gárda? Az lehet, mert most csak 14., de hogy nemzetközi pozícióba nem kerül Signorival sem, az egészen biztos. Reklámfogás? Csodálkoznék, ha miatta szponzorok kopogtatnának Vizer úr ajtaján, hogy ne csak ő költse a pénzét a soproni focira. Akkor meg minek szerződtették a pályája delelőjén egy évtizede túljutott olaszt? A szezon végére megtudjuk, ha nem hamarabb.”

Ám következett a csavar a történetben. A jó öreg Beppe váratlanul beindult, elkezdte rugdosni a gólokat és a kapufákat, a zalaegerszegi kupameccsen fél órát szerepelve két bombája púposította ki a hálót, s adott két gólpasszt is. Erre fogtam a klaviatúrát, és írtam egy újabb jegyzetet Signori: si! címmel, amelyben hamut szórtam a fejemre, elismertem az enyhén pocakos, hiányos erőállapotú egykori sztár érdemeit, s még meg is feddtem az egyszeri magyar focistát, miért nem tudja az öreget megállítani. Így utólag elmondhatom, kár volt az érintetteket úriemberként megkövetni, hiszen hosszabb távon mégis nekem lett igazam: Signori végül hét hónap alatt tíz meccsen játszva három gólig jutott, a Sopron pedig ugyan bent maradt az első osztályban, de messze nem neki köszönhetően.

A profi pályafutását mindenesetre nálunk fejezte be, 2011 nyarán aztán jött a hír, hogy a már visszavonult Beppét beigazolódni látszó bundagyanú miatt őrizetbe vették hazájában, majd az olasz futballszövetség (kilenc társával együtt) örökre kitiltotta a hivatásos labdarúgásból. Ezek után nem kell ahhoz rosszmájúság, hogy ittlétének egyéb aspektusait is sejteni véljük, de ha csak annyiban maradunk, hogy nálunk enyhén szólva sem váltotta meg a világot, az országot, a várost, a csapatot, akkor nem tévedünk nagyot.

Ellentétben aktuális hősünkkel, Davide Lanzafaméval, akivel viszont – honfitárs mivolta mellett – kár lenne tagadni, szintén összekötő kapocs a fogadási botrány. A Torinóban született, a Juventusnál nevelkedett, s ott összesen négy mérkőzésen szereplő 31 éves olasz támadó azért játszhatott nálunk 2013-ban, mert egyrészt a Honvédnak jó itáliai kapcsolatai voltak – példa rá Marco Rossi edző –, másrészt otthon már folyt ellene az eljárás a Bari-mezben történt meccsmanipulációk miatt. Végül vádalkut kötött a hatóságokkal, tizenhat hónapra meszelték el, a visszatértét követően egy-egy Serie B-s perugiai és novarai epizódot követően újra Kispesten talált menedékre.

S kamatostul meghálálta az ismétlődő gesztust, a 2016–2017-es idényben 25 meccsen szerzett 11 góllal vezette aranyéremig a Honvédot, a legutóbbi bajnokságban 32 mérkőzésen 18-szor betalálva elhódította a gólkirályi címet. Nincsenek sztárallűrjei, láthatóan mindent a focinak és a csapatnak rendel alá, már nem tépi ki társa kezéből a labdát a büntetőnél (már csak azért sem, mert ő a kijelölt rúgó…), példát mutat, sőt „különórákat” ad fiatal társainak; összességében ismert és elismert részévé vált a magyar labdarúgásnak. Ennek plasztikus jeleként egyrészt sorra kapja a díjakat, de minimum jelöléseket, másrészt az ellenfelek szurkolói sem mocskolják, harmadrészt a honosítása magas szinten is felvetődött, mondván, hasznára lehetne a Georges Leekens keze alatt egyelőre nehezen formálódó válogatottnak.

Utóbbi témával kapcsolatban vannak aggályoskodók: egyrészt a korát (mégsem ifjú titán), másrészt a rovott múltját emlegetik. Jómagam a pályán látottak és a körülötte hallottak alapján azt mondom, a Bari egyik egykori fekete báránya Magyarországon kifehéredett, de minimum pepitává vált, hazai szakmai és emberi megítélése egyértelműen pozitív. Ami Lanzafame jövőjét illeti, egy ilyen jól sikerült idény után természetszerűleg megszaporodtak a megkeresések, ám még egy évig szerződés köti a kispestiekhez. A zuhanyhíradó szerint csak jelentős, magyar szinten horribilis összegért válna meg tőle a klub, ő pedig szándéka szerint – s ha nem gyengül meg a csapat – a nemzetközi porondon és az új bajnokságban is vezetné tovább a Honvédot.

Mit is mondott Bognár György? „Extra játékos, ilyen képességűből kellene minden magyar csapatba legalább egy.”

Davide Lanzafame az NB I történetének emblematikus légiósává vált.