Nem matyó hímzés – Ballai Attila publicisztikája

Rendkívüli a 2019–2020-as első osztályú magyar labdarúgó-bajnokság, ezt a legcsekélyebb túlzás nélkül állíthatjuk. Mindenki őrizze meg a hidegvérét, nem a színvonalra, a nézettségre, a kupacsapataink által elért nemzetközi eredményességre és elismertségre gondolok, hanem sok egyébre. Például arra, hogy ez az első olyan NB I-es mezőny, amelyben mindössze három fővárosi csapatot találni, vagy arra, hogy a téli pihenő megkezdésekor, nagyjából fél távnál harmadik a Mezőkövesd. Egy tizenhatezres lélekszámú település klubja, amely az 1970-es évtized végéig a járási bajnokságban brusztolt azért, hogy feljusson a megye egybe, most simán előz olyan egykori világmárkákat, mint az Újpest vagy a Honvéd. Lássuk be, ez azért nem matyó hímzés.

A mindenkori bajnoki tabella összetétele és sorrendje korrajz a hazai labdarúgás – és esetenként annál jóval tágabb értelmezési tartomány – aktuális állapotáról, általánosságban is kijelenthető, hogy sokkal kevesebb a véletlen, mint az elsőre tűnik, illetve a látszólagos véletlenek, tündöklések és bukások jelentős része hosszú távon összeáll valamiféle törvényszerűséggé. Ezért is érdemes felidézni, segítségül hívva a bajnoki sorrendeket, mi történt, miért történt száz, hetvenöt, ötven, harminc, huszonöt és tíz esztendeje a magyar futball élvonalában. Annál is inkább, mert a kerek évfordulók jelentős része egyúttal történelmi sorsforduló is.

Egy évszázadot merülve a múltba azt hihetnénk, 1918–1919-ben kisebb gondjuk is nagyobb volt elődeinknek annál, hogy focizzanak – csakhogy tévednénk. Az úgynevezett hadibajnokságotigenis megrendezték, és bár négy mérkőzés elmaradt, ez nem befolyásolta a végeredményt. Az már annál inkább, hogy az ország területe de facto már ekkor egyharmadára zsugorodott, az egyébként is fiatal sportág így még inkább hazai szülővárosába, Budapestre sűrűsödött össze. A teljes NB I-es tagság innen verbuválódott, az első tíz helyezett árulkodó képet mutat: 1. MTK, 2. FTC, 3. Újpest, 4. Vasas,
5. Terézvárosi TC, 6. III. ker. TVE, 7. 33 FC, 8. Kispest, 9. BTC, 10. Törekvés. A három nagycsapat tehát már ekkor elfoglalta a dobogón az őt megillető helyet, a BTC 1901-es és 1902-es elsősége után egészen 1942-ig kizárólag ők hárman osztoztak az aranyérmeken. (Megjegyzendő, Újpest és Kispest ekkor még önálló település volt, 1950-ben, Nagy-Budapest kialakításakor csatolták a fővároshoz.) A Terézváros ma már ismeretlen csengésű egylete 1953-ig létezett, és kilenc élvonalbeli idényt élt meg, a budai 33 FC, a „Harihárom” a magyar futball első nemzetközi sztárkapusa, Zsák Károly által vált híressé.

1929 már a profi éra kezdete volt, a magyar labdarúgás a világelit része, a Ferencváros ebben az esztendőben győzte le 3:2-re Montevideóban a kétszeres olimpiai bajnok, egy évre rá az első vb-n aranyérmes Uruguayt. A hazai sorrend így alakult: 1. Hungária, 2. Ferencváros, 3. Újpest, 4. Bocskai, 5. Bástya, 6. III. Ker., 7. Nemzeti FC, 8. Somogy FC, 9. Kispest, 10. Budai 33. A dobogón semmi meglepetés, eggyel és kettővel lejjebb annál inkább. A Bocskai debreceni alakulat – csúcsteljesítménye az 1930-as Magyar Kupa-diadal –, a Bástya szegedi. Amikor a szövetség1926-ban kiírta az első összevont országos professzionális bajnokságot, tudta, hogy a vidéket sem hagyhatja ki, így a nyolc budapesti együttes mellé a Szegedet és a Szombathelyt is besorolta. Előbbi neve nem azt jelezte, hogy a sportág alföldi bástyája kíván lenni, hanem így rótta le háláját fő támogatója – manapság azt mondanánk, névszponzora –, Bástyai Holczer Tivadar iránt. A Somogy FC Kaposvárt képviselte.

A Trianonban megcsonkított, addig centrum-periféria berendezkedésű országról levágták a teljes perifériát, ezért a vidék csupán onnantól válhatott a főváros érdemi riválisává, hogy 1938–1940 között az ország területe a duplájára nőtt, a periféria jelentős része visszatért. Az 1944-es sorrend ezt híven jelzi: 1. Nagyvárad, 2. Ferencváros, 3. Kolozsvár, 4. Gamma FC, 5. Újpest, 6. Újvidék, 7. Salgótarján, 8. Szolnok, 9. Csepeli Weisz Manfréd, 10. Kispest. Az első helyezett a Partium, a harmadik Erdély, a hatodik a Délvidék erejét hozta az addigi „kismagyar” futballba, Nagyvárad elképesztő fölénnyel zárt az élen, felvillantva az új, azaz átmeneti, mintegy 170 ezer négyzetkilométeres ország potenciálját. A délbudai, a Budafokkal egyesült Gamma leginkább csatakiáltása miatt érdemel említést: Gamma, Gamma, Gamma, jól érzem magam ma!

Ez aligha volt jellemző az 1950-es évek közállapotaira, amelyekre leginkább a labdarúgás nyújthatott némi vigaszt. Trianon után a szocialista központosítás még nagyobbra növelte az ország testén a budapesti vízfejet, és ez alapvetően a diktatúra viszonylagos mérséklésétől sem változott. Az ötvenéves, 1969-es élmezőny is ezt bizonyítja: 1. Újpest, 2. Honvéd, 3. FTC, 4. Vasas, 5. Győri ETO, 6. Pécs, 7. Csepel, 8. Tatabánya, 9. MTK, 10. Salgótarján. A háború előtti három helyett e korszakot már négy nagycsapat uralta, az MTK helyére a Honvéd és a Vasas lépett be. A zseniális magyar találmánynak, a kettős rangadónak is ez a berendezkedés volt az alapja, a többiek pedig hajthattak a mai ésszel roppant lekicsinylő, akkoriban viszont kifejezetten ösztönző „vidék legjobbja” címért. A nehézipar dicsőségére Győr és a bányavárosok klubjai küzdöttek meg ezért, és Tatabányán, Salgótarjánban valóban több szén jött fel hétfőn a tárnákból, ha a hétvégén nyertek a fiúk.

A rendszerváltozás előestéjére már becsődölt a bányák és az ipari központok nagy része, a gazdaság a szakadék szélén imbolygott. E vákuumban az 1989-es, utolsó „szocialista” bajnoki tabellán feltűntek egészen új színfoltok: 1. Honvéd, 2. FTC, 3. MTK, 4. Videoton, 5. Rába ETO, 6. Tatabánya, 7. Békéscsaba, 8. Vác, 9. Újpest, 10. Veszprém.

Az autokrata rendszer összeomlása maga alá temette a magyar labdarúgást is, és az első demokratikus kormány sem képességet, sem szándékot nem mutatott a tervszerű mentési munkálatok megszervezésére. Ezt elsősorban az addig központi támogatást élvező budapesti nagyegyesületek szenvedték meg. Így történhetett, hogy az öt évvel korábban még nyolcadik helyével is meglepetést keltő Vác 1994-ben bajnoki diadalt arathatott, és az 1980-as évek végéig szinte észrevétlen Békéscsaba is éremhez jutott: 1. Vác, 2. Kispest-Honvéd, 3. Békéscsaba, 4. Ferencváros, 5. Győr, 6. Újpest, 7. Debrecen, 8. Csepel, 9. Parmalat FC (Székesfehérvár), 10. Vasas.

Futballunk szabadeséssel szédült a mélybe, a zuhanás megállítására érdemi kísérlet sem történt, sőt, a harmadik évezred elején időnként kifejezetten sportágellenes elmélet és gyakorlat roncsolt tovább. A 2009-es élmezőny talán minden idők legesetlegesebbike: 1. Debrecen, 2. Újpest, 3. Haladás, 4. Zalaegerszeg, 5. Kecskemét, 6. Fehérvár, 7. MTK, 8. Győr, 9. Kaposvár, 10. Vasas. A Ferencváros ebben az idényben az NB II Keleti csoportjának élén zárt, miután abszolút jogszerűtlen visszaminősítése miatt három idényt sínylődött a másodvonalban.

A 2010-es kormányváltással a sportág ismét kedvezményezetté vált, de építeni, épülni mindig sokkal nehezebb. Különösen úgy, hogy különféle okokból három vidéki nagyvárosunkban, Győrben, Pécsen és Szegeden is párhuzamosan folyik a bontás is, és Budapest emblematikus négy nagycsapata közül kettő is a múltban rekedt: az Újpest legutóbb 1998-ban, a Vasas 1977-ben nyert bajnokságot. Sőt, a Honvéd meghökkentő, 2017-es elsősége előtt 1993-ban járt hasonló magasságban.

Az elmúlt száz év során területe és forrásai kétharmadát elvesztő, majd a futballt éltető szocialista nagyipar kimúlását is megélő ország a demokrácia első húsz évében sokkal inkább elhanyagolta hajdani nevezetes cégérét, mint a szomszédok bármelyike a maga labdarúgását. Így a makrokörnyezet általános és folyamatos sorvadása közepette érthető, ha egy-egy mikroklímában addig soha nem látott virágok nyílnak ki. A fentieket végiggondolva tulajdonképpen nincs is semmi rendkívüli a Mezőkövesd jelenlegi harmadik helyezésében.