Útkeresés – Pór Károly publicisztikája

2015. február 9., Kispest: George F. Hemingway, a Budapest Honvéd akkori tulajdonosa bemutatta a csapat új igazolásait – szürreális sajtótájékoztató volt, az egyik legkülönösebb, amelynek NB I-es klubnál tanúja lehettem. A kis sajtóterembe egymás után léptek be a világ legkülönbözőbb pontjáról érkező, többségében játékon és – mint a tavaszi szezonban kiderült – formán kívüli futballisták. Az újságíró kollégák, de láthatóan a helyiségben helyet foglaló klubalkalmazottak is tanácstalanul néztek egymásra: „Ezek meg kicsodák?” „Ez komoly?” Kilenc új szerzemény zsúfolódott össze a hivatalos bemutatón, de összesen tíz légióst szerződtettek a kispestiek azon a télen. Volt köztük argentin, francia, horvát, kolumbiai, mexikói, szerb és togói is. „Megérkeztek azok a játékosok, akiknek az érkezésén az elmúlt három hónapban oly sokat dolgoztunk” – mondta akkor az új szerzeményekről a klub elnöke. Aztán a nagy dérrel-dúrral beharangozott díszes társaság tagjai fél év után kivétel nélkül távoztak is. Közös volt bennük, hogy szinte semmit sem tettek hozzá a csapat játékához, többségük kevésszer lépett pályára, és amikor később megkérdeztük, mégis mi szükség volt rájuk, azt a választ kaptuk: „Nem minden játékost azzal a céllal hozunk, hogy beépítsük csapatba.” Az, hogy akkor mégis miért, nem derült ki...

Persze senki se gondolja, hogy az elmúlt húsz évben csak a Honvédnál volt divat a még saját hazájukban sem ismert, tehetségtelen külföldiek szerződtetése. Gyakran hangzottak el a következő mondatok a klubok ügyvezetőitől, amikor az újonnan érkező próbajátékosok felől érdeklődtem: „Igen, jöttek ketten, de a nevüket ne is kérdezd, fogalmam sincs. Van egy magas szőke meg egy alacsony fekete. Az egyik szerb vagy bosnyák, de lehet, hogy horvát. Az alacsonyabbik meg afrikai, azt mondják, elég gyors. Mind a kettő ingyen van, mert egy ideje nincs csapatuk, úgyhogy megnézzük, mit tudnak.”

A fentiekkel nagyjából jellemeztük is, miként „erősítettek” anno a hazai együttesek. Ehhez képest mára nagyon sokat változott a helyzet. A nyáron a 12 NB I-es csapatból nyolc szerződtetett válogatott légióst: összesen tizenhat olyan új igazolásról van szó, aki játszott már hazája nemzeti együttesében, többségük az elmúlt másfél-két évben is. Ráadásul egyre több olyan labdarúgó van a magyar élvonalban, aki itteni teljesítményével hívja fel magára hazája szövetségi kapitányának figyelmét. A Ferencváros 21 légiósából tizenhatan aktív válogatottak, közülük az ukrán Olekszandr Zubkov, a norvég Tokmac Nguen, a tunéziai Aissa Laidouni, az elefántcsontparti Franck Boli és a marokkói Ryan Mmaee már az FTC-ből mutatkozott be a nemzeti együttesben. Az Eb-n például négy NB I-es klub öt légiósa szerepelt, és a hazai válogatottakkal együtt 13 futballista lépett pályára a magyar bajnokságból a kontinenstornán, a szomszédos országok közül az ukránokkal holtversenyben ez volt a legmagasabb szám.

Ezek az adatok mind azt mutatják, hogy az elmúlt években nagyot javult az NB I megítélése. Ebben a kiemelkedően sokat fejlődő infrastruktúra és a klubok stabil anyagi háttere mellett nagy szerepe van annak is, hogy 2018 óta folyamatosan van magyar csapat valamelyik európai kupa csoportkörében, így egyre több jó játékos lát fantáziát és fejlődési lehetőséget az OTP Bank Ligában. Másrészről a klubok szemlélete is változott, ugyanis már nemcsak az ingyen igazolható játékosokat keresik, a nyáron érkező válogatott labdarúgók közül hétért átigazolási díjat is fizettek – ha a magyar futball hosszú távon szintet akar lépni, csak ez lehet a járható út. A válogatott szintű focistáknak, a jó légiósoknak ugyanis áruk van, értve ezen az átigazolási díjat, a fizetést, de minél több értékes labdarúgó érkezik az NB I-be, természetesen annál értékesebb lesz a bajnokság is. Nem véletlen, hogy egy év alatt a német portálnál, a Transfermarktnál 105 millió euróról 133 millióra emelkedett az NB I becsült piaci értéke. Persze a nyári átigazolási időszaknak, miként a sportágnak itthon, továbbra is van árnyoldala…

A bravúros Európa-bajnoki szereplés ellenére a nemzetközi játékospiacon nem nőtt meg a kereslet a magyarok iránt. Az Eb után csak a Ferencváros lejáró szerződésű csapatkapitánya, Lovrencsics Gergő (Hajduk Split – Horvátország), az MTK-s Varga Roland (al-Ittihad Kalba – Arab Emírségek), valamint a kontinenstornán kerettag, de pályára nem lépő paksi gólkirály, Hahn János (DAC – Szlovákia) és a fehérvári védő, Bolla Bendegúz (Wolverhampton – Anglia, onnan kölcsönbe Grasshoppers – Svájc) került külföldre. Ugyanakkor az Eb után a nem itthon szereplő alapemberek közül is csak Nagy Ádám igazolt az angol másodosztályú Bristol Cityből az olasz másodosztályú Pisába. A nyáron összesen tizenegy magyar játékos ment az NB I-ből külföldre, ami hiába előrelépés a tavalyi négyhez képest, topligába az idén sem került senki, illetve Bollát ilyen (angol) klub szerződtette, de egyelőre kölcsönben Svájcban bizonyíthat. Ráadásul, ahogyan tavaly, ebben az évben is hat korábbi U-válogatott tért haza az első osztályba, tehát összességében csak öttel emelkedett a külföldön szereplők száma. Miközben egy statisztika szerint a magyar válogatottban az elmúlt tíz évben megforduló futballisták kilencven százaléka játszott pályafutása során idegenben, a nemzeti együttes aktuális alapemberei közül pedig szinte kivétel nélkül mindenki.

Tehát olyan csapatot, amely képes eljutni Eb-re, külföldön, az NB I-nél erősebb bajnokságokban edződő játékosokból lehet összerakni. Azért, hogy ez változzon, szintet kellene lépni a hazai utánpótlás-nevelésben. Hogy ne csak importáljuk az értékes játékosokat, hanem a hazai képzés is képes legyen minél több, nemzetközi szinten is minőségi játékos kinevelésére. Az MLSZ most is dolgozik az utánpótlásrendszer átszervezésén, hatékonyabbá tételén, tehetségközpontok kialakításán, de egyelőre nemigen látni, mitől nő majd a fiatalok körében a versenyhelyzet. Hogyan jutunk el odáig, hogy az elitakadémiák a jelenleginél jóval több válogatott szintű tehetséget nevelnek ki, hogy egy-egy játékos kiesése, formahanyatlása esetén se legyenek olyan gondjai az aktuális szövetségi kapitánynak, mint Marco Rossinak voltak a szeptemberi kerethirdetés előtt.

A nyáron a Benficától Fehérvárra hazatérő Csoboth Kevin a vele készített interjúban ezt mondta: „Amikor kikerültem a magyar utánpótlásból, itthon minden meccsen játszottam, függetlenül attól, mennyire voltam motivált az edzéseken és milyen munkát végeztem. Kint azonban sokkal jobban meg kellett mindenért küzdenem.” Ugyanerről beszélt nekem tavasszal a válogatott védő, Szalai Attila édesapja is, amikor felelevenítette azt az időszakot, amikor fia a Rapid Wien utánpótlásában futballozott: „Bécsben a fiamnak is meg kellett tapasztalnia, milyen az, amikor el akarják nyomni, amikor szándékosan odapakolnak neki edzésen, de ő erős karakter, igazi harcos típus, nem hagyta magát. Soknemzetiségű csapatban nőtt fel, ahol már gyerekként meg kellett harcolnia, hogy helye legyen az együttesben.”

Ez az, ami itthon hiányzik, tehát hogy gyerekeink nemzetközi közegben edződjenek hétről hétre. A kevés magyar tehetséget hiába tologatjuk az országon belül jobbra-balra különböző központokba, mint konyhaasztalon a gombfocibábut, attól még nem fog nőni a számuk. Különböző példák alapján a megfelelő versenyhelyzet megteremtésének három útját tudom elképzelni. Regionális utánpótlás-bajnokság kialakítása (jégkorongos mintára), amelynek keretében utánpótláscsapataink a horvát, szerb, román, szlovák vagy éppen osztrák klubok legjobbjai ellen játszanak. A másik opció, hogy fiatalon exportáljuk a tehetségeinket olyan külföldi utánpótlásközpontokba, ahol tényleges versenyhelyzet van (erre jó példa Szoboszlai Dominik és a Red Bull Salzburg esete). A harmadik, hogy fejlett megfigyelőhálózat révén olyan ifjakat szerződtetünk külföldről a honi utánpótlás-együttesekbe, akik konkurenciát jelentenek a magyaroknak, és hosszú távon magyar válogatottak is lehetnek (Holender Filip vagy éppen az AC Milanban szereplő magyar U21-es válogatott Kerkez Milos jó példa erre).

Azon, hogy melyik út lehet a célravezető(bb), illetve hogy érdemes-e esetleg vegyíteni a lehetőségeket, persze lehet vitatkozni, de minél előbb el kell indulni, ha komolyan gondoljuk a nemzetközi versenyképességet. A minőségi légiósok érkezése ugyanis csak akkor vonhatja maga után a magyar labdarúgás fejlődését, ha a hazai portéka is egyre jobb, eladhatóbb lesz…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!