Szenvedéllyel, mindhalálig! – N. Pál József publicisztikája

Tizenhat esztendeig, 1950 és 1966 közt volt a Ferencváros első csapatának labdarúgója, filmtöredékeken kívül nem láthattam játszani, de hiszem, ha aktív korában a hagyomány őrzőjének, akkor edzőként az új idő parancsa követőjének mutatkozott. Úgy értve, saját korábbi elvei, erényei fölelevenítésében, a kihívásokhoz igazításában látta a magyar futball megújítása lehetőségének zálogát. Ő volt a szívszakadva küzdés, az elszántság tán legismertebb példázója a játék honi fénykorában, trénerként meg ugyanígy, a „megdögleni a pályán” hozzáállás követelője, de már a romlás meglódulásának idején. Hitte, mert minden tapasztalata azt súgta, hogy futballunkból épp az általa birtokolt értékek koptak ki leginkább – hogy ez a hanyatlás fő oka is! –, így ezek újrafelvételét gondolta legfontosabbnak, hogy a rend, illetve rang helyreálljon, hogy a világ ne menjen el mellettünk véglegesen.

Nem láttam közelről, de az edző Dalnoki Jenő munkájának leginkább látványos, 1973–1978 közti szakaszára én is emlékszem már. Valóságos felüdülésnek tetszett ama – 1975-ben KEK-döntőbe jutó, 1976-ban bajnokságot nyerő – „csikócsapat” játéka a Mar­seille-t követő korban, két vb-ről lemaradás, s az egyre lagymatagabbnak, „semmibe lötyögősnek” tetsző kényelmesebb hozzáállás idején. Szó mi szó, a mester megszállottan dolgozott. Új neveket kellett megtanulni, miközben minapi sztárok tűntek el könyörtelenül. Miért történt, nem gondolkoztam rajta akkor, ahogy a jelenség mélyebb értelmén sem bizonyára.

Később hallhattam csupán, hogy pályára lépés előtt a Himnuszt játszotta le magnóról az öltözőben, meg hogy a klub és a haza szeretete a mindene és ezt „fiaitól” is követeli. Meg azt is, hogy lakása magyar történelmi, művelődéstörténeti relikviákkal, könyvekkel van tele, hogy különösen Petőfiért rajong, hogy mindent gyűjt róla, s órákon át képes citálni sorait.

Petőfiért, aki a XVIII–XIX. század fordulójától kiforró modernebb (a haza minden polgárát felölelő) nemzettudat szimbóluma, megföllebbezhetetlen ikonja, nemkülönben századának világszínvonalú költőzsenije volt. Mennyire értette Dalnoki e rendkívül sokszínű költészetet, nem érdekes, ám a jelenségnek, a magatartásnak az „elsődleges” morális parancsát mélyen átélte alighanem. Mert a futballista és az edző nem volt zseni persze, de a „petőfiség” köztudatban élő alapjának sűrített lényegével hibátlanul azonosult, egy volt vele. Azzal, hogy „talpra magyar”, hogy „tied vagyok, tied, hazám e szív, e lélek...”, vagy hogy „ha lehull a két kezünk is...”, s ami mindebből következik.

Tudjuk, a Toldi Géza nevével induló, aztán a Lakat Károllyal, Kispéter Mihállyal kapcsolatban használt „Fradi-szív” példájaként emlegették s emlegetik őt, sőt minden idők legjobb ferencvárosi edzőjének is megválasztották a szurkolók, s aligha az általa vezényelt csapatok eredményei miatt csupán. Mert nem volt eredeti tehetség, ellenben szorgalmas, s a megszállott akarást a Fradi-tábor fölöttébb tiszteli. Már játékosként is ilyennek mutatkozott, családja sorsából ezt az erényt hozta magával. Jó tíz évvel idősebb csapattársa, Rudas Ferenc mondta róla évődő szeretettel, hogy kezdetben jószerével az álló labdán is átesett, de sok gyakorlással remek lett a rúgótechnikája, s még a tizenegyeseket is rendre ő végezte el.

1950 őszétől lett állandó csapattag, alig 18 évesen, Rudas tavaszi lábtörése és a gárda „villámigazolásokkal” való szétszedése után. Budait, Kocsist a Budapesti Honvédba, Czibort először Csepelre, majd szintén Kispestre, Deákot, Hennit meg a Budapesti Dózsába vitték lényegében hatalmi szóval, így lett a játékosállományában nagyon meggyengített, meglehet, kiesésre szánt klub egyik oszlopa fiatalon. Lakat, Mészáros s különösen a Rudas utáni csapatkapitány, Kispéter mellett ő volt az ÉDOSZ-szá, majd Budapesti Kinizsivé átnevezett, 1951-ben a színeitől is megfosztott Fradiban a hűség mintaképe, az egyesület első olimpiai bajnok labdarúgója Helsinkiben, akit se ígérettel, se fenyegetéssel nem lehetett rávenni a távozásra, noha maga Farkas Mihály „kérte” erre. Aligha véletlen, hogy e tartás – a hűség mindenekfelett! – is identitásképző elem, jellemének integráns része lett egész életében.

Jellemző, hogy klubjára vonatkozó „történelemszemléletét” is ez a makacsság determinálta valószínűleg. Egy róla 1984-ben megjelent könyvben a kérdésre, „szétszedték-e a Fradit” 1950-ben, minden valamirevaló szurkoló tudalmával ellentétben így válaszolt: „A fenéket szedték szét!” A hűség igézetében élve – s pontatlan információk birtokában? – hitte tán, ha ő nemet mondott, nemet mondhatott volna más is, s hogy anyagi előnyökért hagyhatták el a Fradit a többiek. Nem volt igaza, ez ma már – a kor hatalmi logikájának ismeretében is – tudható, s hogy amit mondott, az „egylépcsős” érzelmi gondolkodás csapdájának példája lehet, ám ez a jellemet nem érinti pillanatra sem. A párthű klubelnököt, a különben Honvéd-drukker Harót Jánost is becsülte edzőként, csak azért, mert „jót tett a Fradival”, s hagyta nyugodtan dolgozni őt. A folytonosan hatalmát fitogtató vérkommunista Kutas Istvánnal viszont nem békélt meg soha.

Biztos vagyok benne, hogy klubja szeretetét, munkaetikáját a gyermek- és ifjúkorában magába szívott tartás határozta meg, aminek a szorgalom, az odaadás, a hagyomány és a közösségben méltán fölötte álló ember tisztelete a sajátja volt. Rajongva szerette családját, Kispéter Mihályról, a megalázott Fradi égtartó emberéről mindig párás szemmel beszélt, s – hiszem – ezt a tiszteletet várta (volna) el a játékosaitól is alighanem.

Csak így tudom magyarázni, hogy 1973 után a csapat minden olyan tagjától szabadulni igyekezett, aki – szerinte – nem vált eggyé vele e szenvedélyben, s akiével az ő pályafutása (1966 végén vonult vissza) egykor összeért! Nem vitatom: tudta, hogy futballunk a „totális” módihoz képest lemaradt, s a harapósabb, küzdőbb modort várta el, de föltűnő lehet, hogy Albertnek, Páncsicsnak, Szőkének, aztán az egyébként küzdő hajlamú Juhásznak is 1974–76 során kitelt nála az ideje. „Szakmai” érvet is mondott később persze (Albert körülményes, lassítja a játékot, Páncsics nem kemény, mindent „finoman” akar megoldani, Szőke meg lusta és hányaveti), de kellett ott lennie mélyebb oknak is. Géczi például azért hagyta abba a tüneményes KEK-ezüst után hirtelen – így mondta nekem! –, mert nem akart Alberték sorsára jutni, Szőke meg ezt említette egyszer: fölszólított, mint edzőjét magázzam ezután, noha 1965-ben, mert csapattársak lettünk, ő ajánlotta föl a tegeződést, s így is járta a szó köztünk nyolc éven át! Meglehet – pedagógiailag ügyetlenül – így, egykori társait „kiüldözve” próbálta a maximális tisztelet légkörét megteremteni?

Akárhogy is volt, a végeredmény, Nyilasi, Ebedli, Rab és a többiek „beépítése”, a bajnoki cím és egyebek őt igazolták, ha a történetnek nem lett látványos folytatása, akkor is. Hiszem, a magyar futballt saját hitét, elszántságát, léte parancsát követve kívánta megújítani. Tette a hanyatlás idejének vigasztaló alternatívája volt, bár kísérlete lényegi áttörést nem hozhatott. Ami e játék históriájában a hatvanas évek második felétől megesett, új hozzáállást és főleg más körülményeket követelt (volna) már, így a kihívásra teljes választ nemcsak ő, a magyar futballtársadalom egésze sem adhatott. Műve zárvánnyá lett törvényszerűen, ami – mert reményt adott! –, ahogy időben távolodunk tőle, egyre fényesedik. Ami bizonyos: Dalnoki Jenő élete minden pillanatában azonos volt önmagával, ez tette karakteressé, emlékezetessé mindörökre őt. Úgy játszott, ahogy élt, s úgy élt, ahogy játszott. Nem csillogva-villogva, meglehet, „darabosan” is néhanap, de elkötelezetten és szenvedéllyel, olyan emberként, aki tudja, ahogy a futballnak, úgy életünknek is megmásíthatatlan tétje van, s a küzdelemben a család, a csapat, a haza szeretete nélkül nem megyünk semmire. Dolgozni, lobogni, szeretni, no meg haragudni – a csapatért, a közösségért haragudni – tudott csupán, meg hinni makacs hittel a maga igazában, s hajlíthatatlan lényét e hitet porlasztó kor alaposan meggyötörte. Korán ment el, hetvenhárom évesen. Tegnapelőtt lett volna kilencvenesztendős.

Legyen nyugodt az álma!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Borítókép: fradi.hu