Vetély- és játszótársak – Ballai Attila publicisztikája

ÚJRA BAJNOK LESZ A FRADI! – énekelték a Ferencváros hívei rendületlenül az 1970-es és ’80-as években, sőt, e sort háromszor is megismételték. Amihez azért kellett némi önámítás. Mert a csapat ebben az időszakban nemhogy egyszer sem védte meg a címét – az „újra bajnok lesz” alatt pedig leginkább ez értendő –, 1969 és 1991 között mindössze kétszer zárt a mezőny élén. Manapság viszont, ha a szurkolók még mindig a kedvenceikről, nem pedig saját érzéseikről, életükről dalolnának (így tesznek, mert nemcsak a képi, hanem a szöveges közlésben is a szelfik kora a mostani), minden korábbinál aktuálisabb lenne a régi nóta. Hiszen ha ma legyőzi a Paksot, minden bizonnyal sorozatban hatodszor lesz bajnok az FTC, megdöntve ezzel az 1909–1913 közötti ötös szériát, az eddigi klubrekordot. Sőt, ha nem nyer, elsősége valószínűleg akkor sem forog végveszélyben. Persze nem azért alakult ez így, mert a mostani minden idők legerősebb Ferencvárosa, hanem mert ez emelkedik ki leginkább az aktuális hazai futballközegből. Mert nem vetély-, hanem inkább játszótársai vannak. Nem volt ez mindig így – jöhetne a szokásos szófordulat, de még ennél is sarkosabb a helyzet: nem volt ez így talán soha.

Illetve a fentebb már említett érában, az első világháború előtt még csak-csak, az MTK ugyanis éppen akkor kezdett felnőni az FTC mellé, aztán fölé, amit az 1914–25 közötti tízes bajnoki díszlépés fényesen igazolt. Ám a Ferencváros, valamint az 1920-as évek második felétől az Újpest is ott topogott a nyomában, lihegett a nyakában. E nagy hármas az 1930-as évek magyar labdarúgását azért is aranyozhatta be, mert folyamatos versenyhelyzetet gerjesztett. Az Üllői úton máig joggal emlegetik az 1931–32-es, százszázalékos idényt, ami országos szinten azóta is egyedülálló, de azt ritkábban teszik hozzá, hogy az előző és a következő bajnokságot is az Újpest nyerte meg; minden megingás, formahanyatlás, elrontott rangadó azonnali következményekkel járt.

A második világháború után rövid ideig a hazai közélet mellett a „futballkatyvasz” is forrt; emblematikus példa az 1948. júniusi végkifejlet, amikor a záró forduló Csepel–Ferencváros rangadója előtt az volt a képlet, hogy a győztes az aranyérmes, illetve döntetlen esetén a Vasas. Aztán a sportban is koncentrálódtak az erők, és a Honvéd az 1950-es években ötször is diadalmaskodott, de biztosra egyszer sem mehetett, mert rendre üldözte és 1953-ban meg is előzte a Gellérrel, Lantossal, Kovács Imrével, Zakariással, Sándor Csikarral, Hidegkutival, Palotással felálló Bp. Vörös Lobogó, azaz az MTK. Kegyeleti okokból se vessük össze az akkori trónkövetelőt a mai – egyébként igazán méltánylandóan hazai forrásból merítő, lehetőségei felső határán járó – Paks keretével. Inkább idézzük fel minden idők leglátványosabbnak ítélt NB I-es összecsapását: 1955 januárjában a Honvéd 9:7-re győzte le a Vörös Lobogót, itt Puskás négy és Kocsis három, ott Hidegkuti négy és Sándor két góljával.

Az 1960-as években az FTC–Vasas párharc – négy-négy elsőséggel – még a világszínvonalat jelentette. Ennek igazolására ne is az amúgy is sokat emlegetett Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi Fradi-ötösfogatot citáljuk, hanem az 1967. februári Hexagonal-kupát, amelyet egyetlen európaiként úgy nyert meg a Vasas a Pelé-féle Santos előtt, hogy a nyitányon 9:3-ra intézte el a hazai, chilei kedvenc Colo Colót.

Ezt követően, az elmúlt fél évszázadban, már lejjebb adtuk, de ez sokáig csak nemzetközi összevetésben volt érvényes, mert számos alkalommal bajnoki döntőnek beillő, lélegzetelállítóan fordulatos, „örökre” emlékezetes összecsapások határoztak az elsőségről. 1976 tavaszán a Ferencváros a Videoton elleni, hazai 1–1-gyel lépett rá az aranyösvényre, ám a találkozó a fehérvári futball-legendáriumban mindmáig súlyos sérelemként él, hiszen a Májer Lajos – a vendégek szerint jogtalan – kiállítása miatt létszámhátrányba kerülő Vidi ellen egyenlített a hajrában Pusztai. A győri Verebes-eposz 1982. április végén, ugyancsak az Üllői úton indult; iszonyatos zápor zúdult Budapestre, a Népliget fái alatt tízezrek áztak rommá, ám a kezdőrúgásra elállt az eső, így az ETO 30 ezer ember szeme láttára 4–3-as parádéval vitte el az – akkor még – két pontot. Egy évre rá, Győrben, megint csak 30 ezer néző előtt pedig azzal védte meg a címét, hogy Burcsa a 87. percben egalizált 3–3-ra az FTC ellen – mert onnan már nem maradt ellenfél, aki Hajszánék útjába állt volna. Egészen 1984 tavaszáig, amikor a Honvéd épp a Rába partján elért 3–1-gyel alapozta meg a bajnokságát, és Komora Imre mester nyilatkozata máig a fülemben cseng: „A szerénység és a tudás Győrött is diadalmaskodott: a fák itt sem nőnek az égig!” A rendszerváltás utáni első „szabad” Fradi-arany ugyancsak korszakos történet, az 1992-es, az utolsó fordulóban Diósgyőrben elért 2–0-val, a csapat buszát a régi hármas országút mentén a falvakban, városokban köszöntő, zöld-fehérbe öltözött tömeggel. Több mint egy évtizeddel később, 2003-ban és 2004-ben is a befejező nap és a Ferencváros–Debrecen rangadó határozott az aranyról. Előbbi alkalommal a 0–0-val az MTK ölébe hullott a diadal, az Üllői úti pályára beözönlő drukkerek pedig lincshangulatot teremtettek, egy évre rá viszont azért vigadhattak, mert bár a 3–1 önmagában kevés lett volna, az akkor is Mészöly Géza által dirigált Újpest az MTK elleni 1–1-gyel engedte kifolyni a kezéből a dicsőséget. 2017-ben az addigra már kiemelkedő anyagi lehetőségekből gazdálkodó, toronymagas esélyes Videoton megint csak a záró fordulóban, a kispesti 0–1-gyel járult hozzá a Honvéd elmúlt három évtizedben elért egyetlen elsőségéhez és Marco Rossi „mennybemenetelének” megkezdéséhez. A mindmáig utolsó, az elsőség szempontjából sorsdöntőnek tekinthető összecsapáson aztán a Fehérvár 2018-ban Felcsúton indulatos, feszült meccsen csikarta ki az FTC elleni 0–0-t, és onnan már nem hibázott.

A következő bajnokságot már 13 pont előnnyel nyerte meg a Ferencváros. 2020-ig nagyjából még igaznak tűnt a poénnak is remek megállapítás, hogy fent FTC–Vidi páros verseny zajlik, a többiek mind a kiesés elől menekülnek, és akinek ez a legjobban sikerül, az a bronzérmes. A legutóbbi három ezüstöt azonban már a Puskás, a Kisvárda és a Kecskemét zsebelte be, az idén pedig a Paks a második hely várományosa. Sokáig úgy tűnt, végre igazi kihívó lehet, de ehhez ma nyernie kellene – miközben már eddig is látványosan túlteljesített.

Ha a Ferencváros győz, előnye nyolc pontra nő. Ha kikap, kettőre olvad, igaz, egy mérkőzéssel kevesebbet játszott. Érthető, ha a zöld-fehér hívek már most ünnepelni szeretnének, de hosszabb távon nekik és a csapatuknak is jót tenne egy kemény rivális. Mert a bajnokság nem pénztárca, azt nem lehet csak úgy elveszíteni. Ahhoz kellene egy nem szerencsés, nem becsületes, hanem sikeres „megtaláló”, ám az évek óta nincs. Ezért az elmúlt öt évad bajnoka itthon évek óta nem vívhat „most vagy soha” típusú mérkőzést. A tét inkább „most vagy holnap”, „most vagy legközelebb”. És ez egészen másként hat a koncentrációra. Az európai kupában ugyan az Olympiakosz kétségtelenül erősebb kerettel érkezett, de kettős győzelméhez az is hozzájárulhatott, hogy a görög bajnokság negyedikjeként vágott neki a párharcnak, napi szinten tapasztalja, érzi ezért, mi az a győzelmi kényszer.

Persze adódik az ellenérv: 2013 óta a Bayern München is tizenegyszer tarolta le sorozatban a Bundesligát – a jelek szerint az idén elveszíti –, és a Juventus is majdnem ugyanebben az időszakban (2012–2020) nyert kilencszer; de vajon véletlen egybeesés-e, hogy az előző tíz BL-trófeából hatot a spanyolok, hármat az angolok söpörtek be?

Persze ne tévedjünk, ne a győztesen kérjük számon, miért győz. Kiélezett helyzeteket nem maguknak teremtenek mesterségesen a csapatok, ezt csak ellenfeleik tehetik meg. Ezért az elsőnek sohasem róható fel, ki lett a második, legfeljebb a másodiknak az, ki lett az első. A Paks ez alól is kivétel, ha második lesz. Azért is dicséret illeti. Ha pedig ma győzne a Groupama Arénában, akkor sem valószínű, hogy ezzel megalapozná a saját elsőségét.

Inkább csak elodázná a Ferencvárosét.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!