Helyünk a nap alatt – Ballai Attila publicisztikája

Kissé nyűgösen keltem vasárnap, a szombat éjszakai 0–1 és a hirtelen ősziesre forduló idő miatt is. Ráadásul amint kinyitottam a rádiót, ez az édes-bús dallam szólt belőle: „Hát elmúlt, tudom, minden véget ért, / elszállt a nyár, oly messze jár. / Hát elmúlt, ma sem értem, hogy miért”. Mi az, már Máté Péter is a magyar válogatotton borong, villant belém, de szegény évtizedekkel ezelőtt meghalt, honnan tudhatná, hogy júniusban, az Eb-n még a franciákkal és a németekkel döntetleneztünk, most meg valóban itt értetlenkedünk, hogy mi történt azóta?

Alább ezt igyekszem megfejteni. Ezért először is kikapcsoltam a rádiót és túláradó érzelmeimet. Hiszen sehová sem vezet, ha nekiállunk dühödten vagdalkozni, vagy századszor, ezredszer is ugyanazokat a kliséket felhánytorgatva kéjjel gúnyolódunk száz nappal ezelőtti gerjedelmeinken, emelkedettségünkön.

Nem is kell minden hegy- és lejtmenet után újra kijelölni a helyünket a nap alatt. Az is a mi csapatunk, amely ellen a németek Münchenben riadtan őrzik a 2–2-t, és az is, amelyik egy sima négyest benyel az angoloktól, aztán 180 percen át egyetlen gólt sem képes rúgni az albánoknak. A harmadik évezred „világfutballjában” a kettő között már nincs feloldhatatlan ellentét. Ebből adódóan egyáltalán nem egyedi a helyzetünk. Hogy mást ne mondjak, ugyancsak szombaton a bolgárok siralmas focival – a Sport Tv közvetítette a meccset – 3–1-re kikaptak a litvánoktól. Azok a bolgárok, akik egy hónapja 1–1-et értek el a friss Európa-bajnok olaszok otthonában. Azoktól a litvánoktól, akik eddig öt mérkőzés után öt vereséggel, 1–13-as gólkülönbséggel álltak.

Az albánok a hatvanhatodikak az aktuális világranglistán, a litvánok a százharminchetedikek. Magyarország pillanatnyilag a negyvenedik. Nagyjából igaz, hogy az első tizenöt-húsz helyezettet csak rendkívüli, kivételes esetben győzhetjük le, a huszadik és körülbelül a nyolcvanadik (ez most éppen Izrael, amely a hétvégén a 94. percben esett góllal veszített 3–2-re Skóciában) között bármikor bármi megtörténhet, nyolcvan alatt jegyzett riválistól pedig nem illik kikapni. Kivéve, ha például a litvánok kegyelmi állapotban játszanak, és egy bizonyos Cernych bebombázza élete gólját, majd két perc múlva ismét betalál.

A fentiekből kiindulva magától értetődik, hogy az Eb nekünk rendkívüli, kivételes alkalomnak számított. A pandémia után újra kinyíló világban, a futballtörténelem során először Budapesten (is) rendezett nagy tornán, az egész Eb-t tekintve az egyetlen telt házas stadionban, több mint ötvenezer magyar szurkoló előtt, addig csupán a televízióban csodált extraklasszisokhoz, nem túlzás, a mindenséghez mérhették magukat fiaink. Természetes, hogy mindez a legjobb sportolói, emberi erényeiket hozta elő.
Ez az inger azonban őszre, a vb-selejtezőkre elmúlt. Ha a tavaszi rajton a lengyeleket 2–0-s és 3–2-es vezetés után sikerült volna legyűrni, akkor talán minden másként alakul. Mert élne a remény, hogy ránk köszönthet az újabb „csoda”, 1986 után sikerülhet kijutni a vb-re. Így viszont, azt hiszem, a szíve mélyén ebben igazán senki sem bízott. Bevallom, én sem. Megszűnt a varázs. Futballistáink gladiátorokból visszavedlettek munkavállalókká, akik elvégezték a „melót”, hiszen futottak, szereltek, passzoltak, de semmi több. És mivel képességeik a nemzetközi mezőnyben középszerűek, plusz érzelmi töltet híján minden további nélkül kétszer is kikaphatnak az albánoktól.

Úgyhogy jövőre sem leszünk ott a vb-n, attól tartok, a Nemzetek Ligája által nyújtott szalmaszálat is elengedhetjük, ugyanis ahhoz, hogy belekapaszkodhassunk, az osztrákoknak másodikoknak kellene lenniük a saját csoportjukban. Nem lesznek, miként mi sem. A világbajnokság, ha csak az európai résztvevőket nézzük, a nagyok játéka. Földrészünkről 55 csapat vágott neki a kvalifikációnak, és 13 ér révbe. A jelenlegi állás alapján biztos csoportelsőnek tekinthetők a franciák, a belgák, a dánok, az angolok és a németek, a portugálok gyürkőznek a szerbekkel, a spanyolok a svédekkel, az olaszok a svájciakkal, a horvátok az oroszokkal, a hollandok a norvégokkal és a törökökkel. Ha nem borul nagyot a papírforma, a törzsgárdisták Katarból sem hiányoznak majd. Ez így természetes. Az elmúlt negyven évben Argentína, Brazília, Németország és Spanyolország egyetlen vb-t sem hagyott ki, Anglia (1994) és Olaszország (2018) egyet-egyet, Franciaország pedig, bár 1990-ben és '94-ben sem volt jelen, amióta 1998-ban csatlakozott a szűk elithez, ugyancsak nem mulasztott.

Ép ésszel persze fel sem vetődhet, hogy nekünk is mindig ott lenne a helyünk a vb-n, legfeljebb az, hogy egyszer-egyszer igen. Csakhogy ahhoz nem elegendő egy nagy nekibuzdulás, egy jó hét, két jó meccs; stabilan végig kell vinni egy egész éves, teljes kvalifikációs sorozatot. Sőt, a stabilitás is kevés. Legalább egy, a mi szintünkön őrületes bravúr is szükséges. Ezzel szemben holnapi ellenfeleinket – hiszen ne feledjük, a sorozat folytatódik –, az angolokat 1962-ben győztük le legutóbb, a mérleg azóta két döntetlen és tizenkét vereség, 5–29-es gólkülönbség. Ezért is volt telitalálat az az ironikus szurkolói megjegyzés, amely szeptember 2-án, az angolok ellen, 0–3-nál, a 6:3-as diadalt felidéző transzparens láttán született, és így szólt: na, már csak a hat hiányzik. Tovább haladva e kijózanító múltidézésben, a hollandoktól az 1984-es, tündökletes rotterdami 2–1 óta kilencszer kaptunk ki sorozatban, a franciáktól 1976 után az idén nyáron végre elcsíptünk egy pontot, előtte ötször veszítettünk, a belgákkal szemben 1958 óta két döntetlen mellett hét vereséget mutathatunk fel, a portugálokat és az oroszokat még sohasem győztük le. A németek elleni, 2004-es 2–0 Kaiserslauternben, valamint az olaszok feletti 2007-es 3–1 Budapesten a két ritka kivétel, de mindkettő barátságos meccsen született.

A 2016-os és az idei Európa-bajnokság, 2019 tavaszán, kora nyarán a horvátok és a walesiek legyőzése, valamint a tavalyi ősz az Eb-pótselejtezőkkel és a Nemzetek Ligája-csoportgyőzelemmel a mi léptékünkkel mérve igenis kiugró teljesítmény, ám mindegyik sikeres periódust bucskázások követték. 2017-ben vereség Andorrától és Luxemburgtól, 2019 őszén kilátástalan foci, most az újabb lejtmenet.

Aminek következtében lemondhatunk a vb-ről, 1986 óta sorozatban kilencedszer. Ami egyrészt sajnos papírforma, másrészt óva intenék attól, hogy megváltoztathatatlan törvényszerűségnek fogadjuk el. Hiszen az elmúlt három évtizedben mind a hét szomszédunk kijutott a világbajnokságra: a szlovákok és az ukránok egyszer, az osztrákok, a szerbek és a szlovének kétszer, a románok háromszor, a horvátok más szféra, ők a nagyok közé tartoznak.

A kép további árnyalásáért egy bekezdés erejéig ne az ország, hanem a sportág határait lépjük át. Férfi kosárlabdában a magyar válogatott még sohasem járt vb-n, a női szakágban 1986 óta egyszer, férfi röplabdában 1978-ig rendszeresen, azóta egyszer sem, női röplabdában 1982-ig jobbára igen, azóta monoton nem. Ez persze nem vigasz, csupán tény. A konkurencia folyamatos erősödése, a sport iparággá válása mindenütt ellenünk hat.

Így, e kettősség mentén, a realitásokat megértve, azokba belenyugodva, de az irracionalitásba, a futball dicsőséges és örök bizonytalanságába kapaszkodva élem meg én a magyar labdarúgással kötött, „ásó, kapa, nagyharang” típusú kapcsolatomat. Most pedig, e cikk végére érve, az angolok elleni holnapi meccsre és a távolabbi jövőre gondolva, Máté Péter helyett hallgatásra javaslom a Kowalsky meg a Vega sorait: „Amíg van újabb nap / Amíg a szíved visz / Nehéz az lehet, de lehetetlen az nincs. / Amíg van újabb nap / Legyen a fejedben / Lehet, hogy nehéz lesz, de lehetetlen nem.”