Norvég X-faktor – Moncz Attila publicisztikája

Alighanem Bodőben, a Norvégia északi részén, Oslótól 16 órás autóútra, már a sarkkörön túl fekvő városban volt az elmúlt időszakban a legmagasabb a fogkefék egy főre vetített eladási száma. Nem, egyetlen, a fogkefe- vagy fogkrémgyártásban érintett cég sem tartott itt tesztévet, pusztán arról van szó, hogy a helyi csapat, a Bodö/Glimt hat fordulóval a vége előtt 18 pontos előnnyel és 27-tel jobb gólkülönbséggel vezeti a tabellát a Molde előtt, így gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy ne nyerje meg története első bajnoki címét a norvég élvonalban. Márpedig a gárda meccsein különböző méretben, a kicsitől az óriásig 1974 óta rendszeres „vendég” a szájápolás egyik fő fegyvere. Csak mert kis híján ötven éve egy Arnulf Bendixen nevű szurkoló figyelemfelkeltési célból ezzel próbálta meg vezényelni a helyi tábort az Aspmyra-stadionban. Senki sem akart közös lelátói kórust, erre az egyik haverja adott Bendixennek egy fogkefét, mondván, legyen az az ő karmesteri pálcája. Felfigyeltek rá, ahogyan – az NRK norvég televízió története szerint – a Jordan cég ügyes képviselője is, piacra dobta a csapat nevével márkázott terméket, azóta pedig kultikus darab lett arrafelé.

Frode Thomassen, a klub ügyvezető igazgatója szerint mostanában különösen. A csapat már most 83 gólnál tart (a korábbi norvég rekord 72 gól volt, a Molde tartotta), alighanem a 100 is simán összejön, a látványos elemek miatt a televízió „vadássza” a Bodö meccseit, ráadásul az Eliteserien külföldön is nyomon követhető, így aztán a különböző merchandising termékekre az egész világon nagy lett a kereslet. Ettől persze még nem lesz kvantumugrás a klub költségvetésében, a jelenlegi hatmillió eurós büdzsét (a mihez tartás végett: a Rosenborg négyszer ekkora összegből gazdálkodik) nem szeretnék, illetve nem tudják tartósan megnövelni. „Természetesen vannak szponzoraink vagy hasonlók, de nekünk a legnagyobb bevételünk a játékosok eladásából származik. Ha valaki jól játszik, előbb-utóbb elviszi egy nagyobb ragadozó” – mondta Thomassen.

De akkor mégis hogyan valósulhatott meg a futballcsoda annál a csapatnál, amely három éve jutott vissza az első osztályba, amelynél egy 11., majd egy 2. helyet az idén az első követ? „A kezdőcsapat fele helyi srác. Az a tervünk, hogy a keretünk negyven százalékát Norvégia északi részéről érkezők alkossák, a játékidő tizenöt százalékát pedig helyi fiúk kapják meg. Ez része a hitvallásunknak. A szurkolók északi norvég gyerekeket akarnak látni a pályán” – árulta el az ügyvezető. Ehhez pedig alapvetően egy jól működő játékos-megfigyelői hálózatra és egy jó akadémiára van szükség, hihetnénk. Csakhogy a Bodőnél az előbbi hiányzik, a scouting mindössze egy emberből áll...

„Vagy a tévében nézzük a meccseket vagy menedzserektől kapunk tippeket – árulta el az igazolások hátterének egyik titkát Aasmund Björkan sportigazgató. – Nem vehetünk kész labdarúgókat, az nem működik. Tisztában vagyunk vele, milyen stílusban futballozunk, és annak megvalósításához kit kell keresnünk. Olyan játékosokat, akikben ott az X-faktor. Minőséget keresünk, nem neveket. A csapatunkból már mindenkinek kellett nehéz kihívással szembesülnie az életben. Mindenkinek. Állítólag az elmúlt két évben már csak emiatt is kialakult legalább egy kis szimpátia a Bodö iránt egész Norvégiában. Érezzük, hogy megbecsülnek minket. Szeretnek minket és azt a futballt is, amit játszunk.”

A Bodö szerencséje, hogy a szemek szakavatottan „működnek”, és a tippek is jók. Marius Lodét például három éve a harmadik ligában fedezték fel, most meg már válogatott meghívóval büszkélkedhet. Az átigazolási klubcsúcsot 600 ezer euróval tartó Kasper Junker a Bodö előtti érában 150 profi meccsen húsz gólt szerzett, a mostani idényben 19 fellépésen 18 gólnál és nyolc gólpassznál jár. Philip Zin­ckernagelt 2018-ban kivágta a dán SönderjyskE, erre ebben a bajnokságban egyelőre 14 gól és 19 gólpassz a mérlege, a menedzsere pedig immár a híres-hírhedt Pini Zahavi, aki többek mellett Robert Lewandowski ügyeit is intézi. Az ő távozásukra már felkészültek a klubnál, hiszen tudják, a saját akadémiájuk szinte mindenkit képes pótolni.

Ezen a ponton érdemes visszakanyarodni a költségvetésre: a profi csapat hatmilliós büdzséje igazából csak ötmilliós, egymillió ugyanis kötelezően megy az akadémiai költségek fedezésére. Ha csak két-három évente jön egy Jens Petter Hauge, akit ötmillió euróért el lehet passzolni (esetében a Milannak), már nincs is olyan nagy baj az anyagiakkal. A keret csaknem harmada a városban született, illetve végezte el az akadémiát is, Hauge mellett talán Patrick Berget emelik ki a legtöbbször, nem utolsósorban a családfája miatt. Ő már harmadik generációs Berg a klubnál, nagyapja, Harald minden idők talán legjobb Bodö-játékosa volt, az édesapja, Örjan ma már az akadémiát vezeti, de még két nagybátyja, Runar és Arild is szerepelt itt. Utóbbit az egyik legnagyobb norvég tehetségnek tartották, de nem tudta megvalósítani a neki jósolt jövőt, amin sohasem tudott túllépni, és 43 évesen emiatt lett öngyilkos.

Patrickot is nagy talentumnak tartották, de egy ideig ő sem bírt rálépni a neki szánt útra, már abba akarta hagyni a labdarúgást, amikor megérkezett a csapathoz a légierő egykori pilótája, az Afganisztánban és Líbiában szolgáló Björn Mannsverk. Futballgyűlölőként, mentáltrénernek. Csak hogy még „hollywoodibb” legyen a történet. Elfogadta a kihívást, hogy a katonaságnál általa alkalmazott módszereket átültesse a sportba. „Csak két szabályom volt. Mindennek önkéntes alapon kellett történnie. És nem vállaltam, hogy én legyek a klub beépített ügynöke. Nem voltam hajlandó azt mondani a játékosoknak, hogy inkább örüljenek vagy hogy dolgozzanak még többet” – elevenítette fel a kezdeteket Mannsverk. Ő ma már szereti a labdarúgást, a klubnál pedig megvalósított egy olyan nyitott kultúrát, amelybe belefér a reggeli edzések előtti közös meditáció, a kapott gólok utáni megbeszélés a pályán, vagy az, hogy az edzővel szemben is mindenki bátran vállalja a véleményét. „Ha az eredményekre összpontosítasz, az rengeteg stresszel jár. Ha a teljesítményre figyelsz, az igazán kreatív folyamatokat tud elindítani” – fogalmazta meg a hitvallását a szakember.

De ha már a trénert említette Mannsverk, a 2017-es, még Björkannal elért visszajutás után kinevezett Kjetil Knutsen munkáját sem szabad figyelmen kívül hagyni. A Bodö legkésőbb 1992, a folytatásban norvég, belga és görög bajnoki címet nyerő Trond Sollied munkássága óta 4–3–3-as felállásban futballozik. „Ez azóta sem sokat változott. Kicsit fejlesztettünk rajta és, talán jobbak lettünk” – mosolygott Björkan. A korábbi, inkább kontrafutballra hajazó játék mára átalakult labdabirtoklásra és dominanciára alapuló stílussá, nem véletlen, hogy több helyen is Norvégia Liverpooljaként, illetve Bayern Münchenjeként hivatkoznak a csapatra. A norvég Leicester mára már a múlté, az még a tavalyi ezüst miatt járt a Bodőnek.

A Leicester-imázs részben talán a múlté („Mi bízunk benne, hogy bizonyos mesék megismétlődhetnek” – így az általános igazgató), a családi jelleg viszont nem. A Berg-sztorit ismerjük, de mutasson bárki olyan klubot, amelynél a kiesést követően az edző (akkor még Björkan) odamegy a német légiósához, Sascha Mockenhaupthoz, megveregeti a fejét, hogy semmi gond, fel a fejjel, majd előáll a fontos kéréssel: „A fiam holnap németdolgozatot ír, tudsz esetleg kicsit segíteni neki?” A centerhalf segített, a srác, Frederik André Björkan pedig mára nem csupán a Bodö, de a norvég U21-es válogatott tagja is. Fájdalom, az idei menetelést a koronás helyzet miatt legfeljebb hatszázan láthatták a helyszínről, de a fentebb már idézett ügyvezető, Thomassen a lemaradóknak biztató jövőt vázolt, egyszer­smind szavai megvilágították a helyi csoda mibenlétét is: „Jövőre is nagy terveink vannak, de őszintén: ez az egész nem olyan fontos. Nem az eredményekre összpontosítunk. Nálunk a fejlődés és a teljesítmény áll előtérben.”

Jó futballistákat akarnak. De még fontosabb, hogy jó ember legyen belőlük.