Rántott hússal is fizettek a góljaiért – könyv Pecsovszky József karrierjéről

Valahányszor vállamra tette kezét a szerkesztőségben Karcsi bácsi, és gondos olvasószerkesztői észrevételeit, tanácsait hallgatva éreztem erős tenyere szorítását, mindig a Csala-könyve jutott eszembe. Egészen pontosan a nyitó fejezet, amelyben a portrékötet főszereplője, Pecsovszky József már súlyos betegen, halálos ágyán arra kéri sportújságíró látogatóját, Oroszhegyi Károlyt, hogy miközben a kinti futballvilág friss eseményeiről mesél neki, masszírozza fájó lábát. Az 1921-ben Temesváron született, egykori ünnepelt csatár, a háromszoros magyar és 32-szeres román válogatott labdarúgó csupán 47 éves volt akkoriban, és talán a hatvanas-hetvenes évek Romániájának nehéz levegője is magyarázza, hogy sokáig méltatlanul elfelejtették. Bár a Nagyváradi AC-vel 1944-ben magyar, az ITA Araddal 1947-ben, 1948-ban és 1950-ben, illetve a CCA Bucuresti katonacsapattal 1952-ben és 1953-ban román bajnokságot nyert, kedves városában, Aradon is mintha csak az utóbbi években fedezték volna fel a labdarúgás helyi büszkeségét. Erősen árnyalja ugyanakkor a képet a maszol.ro oldalon nemrég megjelent hír: az évtizedek óta a helyi sporttelep mellett álló névtelen futballistaszobrot, amelyet a városi emlékezet Pecsovszky-szoborként tart számon, a Neuman Ferenc Stadion hat évig húzódó felújítása során egyesek eltüntettek, és a fotóbizonyítékok alapján egy városszéli romos raktártelep udvarára hajítottak.

Valahányszor vállamra tette kezét a szerkesztőségben Karcsi bácsi, és gondos olvasószerkesztői észrevételeit, tanácsait hallgatva éreztem erős tenyere szorítását, mindig a Csala-könyve jutott eszembe. Egészen pontosan a nyitó fejezet, amelyben a portrékötet főszereplője, Pecsovszky József már súlyos betegen, halálos ágyán arra kéri sportújságíró látogatóját, Oroszhegyi Károlyt, hogy miközben a kinti futballvilág friss eseményeiről mesél neki, masszírozza fájó lábát. Az 1921-ben Temesváron született, egykori ünnepelt csatár, a háromszoros magyar és 32-szeres román válogatott labdarúgó csupán 47 éves volt akkoriban, és talán a hatvanas-hetvenes évek Romániájának nehéz levegője is magyarázza, hogy sokáig méltatlanul elfelejtették. Bár a Nagyváradi AC-vel 1944-ben magyar, az ITA Araddal 1947-ben, 1948-ban és 1950-ben, illetve a CCA Bucuresti katonacsapattal 1952-ben és 1953-ban román bajnokságot nyert, kedves városában, Aradon is mintha csak az utóbbi években fedezték volna fel a labdarúgás helyi büszkeségét. Erősen árnyalja ugyanakkor a képet a maszol.ro oldalon nemrég megjelent hír: az évtizedek óta a helyi sporttelep mellett álló névtelen futballistaszobrot, amelyet a városi emlékezet Pecsovszky-szoborként tart számon, a Neuman Ferenc Stadion hat évig húzódó felújítása során egyesek eltüntettek, és a fotóbizonyítékok alapján egy városszéli romos raktártelep udvarára hajítottak.

Pecsovszky József – aki magyarosított nevén a sajtóban Perényiként, esetenként Perényi-Pecsovszkyként is szerepelt – egy letűnt, hátrahagyott, ma már nehezen elgondolható korszak futballistájaként élte kalandos életét, amelynek kanyarjait javarészt a huszadik századi történelem jelölte ki. A Trianon után született dél-erdélyi sportember a második bécsi döntés utáni időszakban a határ innenső oldalára, Nagyváradra, majd Kolozsvárra sodródott, az újabb erdélyi hatalomváltás után viszont már a romániai bajnokság csillagaként tündökölt Aradon és Bukarestben. A cikksorozatból született könyvet azonban nem a sporteredmények részletes ismertetése teszi érdekessé, valójában nem is azokról szól, sokkal inkább a sporttársról, ellenfélről, akit Oroszhegyi Károly ismert és tisztelt benne. A személyesség átitatja a könyv 165 oldalát, hűvösen távolságtartó és tudományosan kritikus szemléletet nem is várhatunk el a szerzőtől, aki az első betűtől kezdve megértő szeretettel, emberi hangon, szívet melengető sportbaráti odafigyeléssel rögzíti beszélgetőtársa történetét.

Más idők jártak Pecsovszky csúcséveiben, élt valami a labdarúgás eszköztelen egyszerűségéből, előfordulhatott még például, hogy Kolozsváron az edző rántott húsban fizette ki a prémiumot a rúgott gólokért. „Emlékszem, Pecsovszky-Perényi Józsefnek két gyereke volt, és többször csúnyán leszidta Bonyhádit, amikor kihagyott egy-egy helyzetet, hogy neki kell vinni haza a rántott szeleteket, ne nehezítse meg a családja életét” – mesélte nekem a nagyra becsült brassói sportújságíró, Oroszhegyi Károly egy vele készített, tíz-egynéhány évvel ezelőtti egyetemi interjúban. Hogy olcsó hasonlattal éljünk, a kolozsvári futballmatematika szerint ezért a 2000-ben kiadott, hiánypótló műért is járna egy nagy szelet rántott hús a 85. életévét október 9-én betöltő, immár visszavonultan élő kollégának. Főleg az előzmények ismere­tében: a cikk elején hivatkozott bensőséges jelenet hátterében felsejlik egy régi, csúnya affér, amely 1958. szeptember 28-án az Universitatea–UTA Arad mérkőzés hevében lejátszódott a kolozsváriak pimasz fiatal hátvédje és a vérig sértett aradi klasszis között. Az eltelt évtized azonban 1968-ra begyógyította a sebet, Pecsovszky megbocsátott Oroszhegyinek, aki cserébe őszinte figyelemmel és gazdag írói nyelvezettel őrizte meg az utókornak emlékeit. Így például az utolsó, Maros-parton tett látogatás szép és fájdalmas perceiét.

„Csala hosszan nézett a látóhatár szélén eltűnő madarak után, s azon gondolkozott, hogy vajon viszontláthatja-e őket valaha. Fiai ölben hozták ki ide, a partra, pokrócba csavarva, mert látni akarta a Marost. És beszippantani a szagát. Emlékidéző illatok ölelték körül, régvolt őszök történéseit juttatva eszébe; sütött a nap, gumicsizmás halászok ácsorogtak a vízben, lesve a jószerencsét, a túlsó oldalon pedig, ahol mélyebb a folyó, toccsanós fejest ugrott egy fiú.”

(Oroszhegyi Károly: Csala, a szőke csoda, Concord Media Jelen Kiadó, 2000)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. szeptember 24-i lapszámában jelent meg.)