Ezüst – zseniből, gyötrelemből – N. Pál József publicisztikája

Olimpiacentrikus nemzet a magyar, csak az aranyat tartja valamire, mondják régóta már, s lehet, így van ez, noha fogadkozunk, hogy becsüljük az ezüst- és bronzérmeket, sőt, a helyezéseket is. Nos, e kérdésben általános érvényű „igazságot” tenni aligha lehet.

Jómagam Major Veronika bronza hírére – ő Zala első „teljes” (itt született, itt él, itteni klubban sportol) olimpiai érmese – elpityeredtem bizony, s nagyon örvendtem Halász Bence ezüst- vagy Betlehem Dávid bronzérmének is. Meg több – pontot sem hozott – helyezésnek még, ha az eredmény (mint Takács Boglárka 100-as országos rekordja például) reményemmel egy szinten volt, vagy följebb valamivel.

Siker, netán kudarc a második hely világversenyen, avagy ünnepeljük-e az ezüstmedáliát, ha szívünk minden óhajával – az esélysugallatoknak engedve – aranyat reméltünk előbb?

Legyen itt a példa, aminek kapcsán nem tudunk megegyezni alighanem. Labdarúgásunk legnagyobb sikeréig 1954-ben ért, ám a vb-döntőt mint óriási esélyes, a világ – elismerten – legjobb csapata veszítette el. S mondjon bárki bármit, az az eredmény az összes magyar játékosnak s valamennyi szurkolónak mérhetetlen fájdalmat okozott, s egyértelmű sikerré emelni (a meccset!) szorgos emlékezetpolitikával sem fog sikerülni soha. Az ’54-es vb-ezüst csak a(z egyik) legnagyobb – becsülhető – magyar futballtörténeti eredmény lehet, örömforrás nem, s magának hazudik, aki ezt nem látja be.

Még egy példa. Balczó András 1968-ban – folyamatos négyszeres egyéni világbajnokként, egyértelmű esélyesként – tizenegy ponttal lemaradva lett második a mexikói olimpián. S mert fölfogása olyan, amilyen (ennyi ponttal ennyit érdemeltem), az eredménnyel megbékélt, de senki se képzelje, hogy az éremre mint „megnyert ezüstre” gondolt. Az az ezüst szomorúságot, Kiss Antal 50 kilométeres gyaloglásban ugyanott elért második helye viszont örömöt jelentett nekem is, tizenegy évesen.

Mennyit ér, kinek mit jelent egy olimpiai ezüst tehát, ha a pénzes kalkulációktól próbálunk eltekinteni? Nos, én a hét ezüstből legalább kettőt aranynak „terveztem” eredetileg, de – tehetek mást? – e medáliákat is elfogadom. A férfi kajak-1 1000 az egyik (túl jó volt a cseh?), s akad még egy, amit a legbiztosabbra tartottam jó éve, sőt, a középfutam után a mostani döntőre várva is – szorongással bár – így gondoltam reá.

Milák Kristóf 200 pillangós ezüstjéről (elvesztett aranyáról?) van szó természetesen, amit érzelmei, érdekei szorításának engedve így vagy úgy értelmez mindenki ma, örömet vagy haragot mutatva éppen, csak a „szakma”, az úszás törvénye egyértelműségét nem látszik – egyelőre? – fontolóra venni senki sem.

Van, lett egy isteni adomány ugyanis. Milák a 100-at megnyerte, így e diadal a 200 gyötrelmét elfödheti, hisz a tokióival azonos eredményt ért el a bajnok, hozta az aranyat is tehát. Valóban: a 100 nyomán (remegve szurkoltam, ahogy az „Isten megjelölte” zseniknek általában) illik-e kérdést föltenni a 200-on elszenvedett vereségről (mert az volt!), ha a mindig önigazolós rajongói vagy „vezetői” zónából képesek vagyunk kilépni pillanatra legalább?

Miért veszett el a világrekorder 200-as versenye hát? Hiszem, a választ korábbi edzője, Selmeci Attila pontosan megadta már, ha ezt tiszteletlenségnek „hallja” valaki, akkor is. „Nem a tehetségesebb, hanem a felkészültebb versenyző nyert” – mondta Selmeci, s bizony így történt ez, gondoljunk Milák felkészültségéről, az akaratról, a lélektani összetevőkről, a helyzetet vagy a versenyzőt nem egészen jól értő, vele szót nem találó, vagy csak a folyamatban tehetetlenül sodródó, néha hibás mondatot is elejtő „felelősökről” akármit.

Nézzük csupán a tényeket, s nem a tényekről való véleményeket, ahogy az érzelem vezérelte ember „nézni” szokott általában. Milák 1:51.75-tel, Marchand 1:51.21-gyel ért célba, az utóbbi győzött tehát. A francia a 2022-es budapesti vb-n 1:53.37-tel lett második, az 1:50.34-gyel világcsúcsot úszó (ez 5-6 méter különbség) magyar mögött, s 1:52.43-mal nyert versenyzőnk távollétében, tavaly nyáron Fukuokában (majd’ teljes másodpercet javult egy év alatt tehát). Világcsúcsát 400 vegyesen (4:02.50) is ekkor úszta, csak a hülye hihette, hogy az úszónknál két évvel ifjabb francia nem fejlődik a hazai olimpiára várva! Selmeci (ki más?) mondta is több héttel a játékok előtt: számítani kell rá, hogy Marchand 1:52-n belül, 1:51 fél körül úszik talán. Ez a csúcsformában lévő Miláknak nem lett volna gond, tőle az 1:50-en belüli időt csak a „sors” vette el kétszer is. (Tokióban a „szakadt gatya” cirkusz, a ’22-es vb világcsúcsakor meg az első 150 méter euforikus rohanása.) A francia mostani idejénél háromszor, saját – ezüstös – eredményénél ötször úszott jobbat, számára az 1:50-nel kezdődő idő tökéletesen fölkészülve rutinfeladatnak tetszhetett. Versenyzőnk jó éve is a szám toronymagas esélyese volt (a ’23 áprilisi ob-n 54 másodperces első 100-ra 58.58-as másodikat ment, könnyedén – most az olimpián 58.89-et csupán, Tokióban 57.77-et!). Egy hónap múlva jelentette, nem indul a vb-n, pihennie kell. Nos, ezután mi történt, kevesen tudják pontosan.

Júliusban minden rendben lenni látszott. Az úszó vonásai kisimultak, a Pályán kívül című podcastben másfél órán át tűrte a dilettáns kérdéseket. Elmondta: négy-öt olimpiai aranyat tervez összesen, s megújultan áll munkába az őszön. Nem így történt, nem edzett továbbra sem, indulatok keltek, a vezetőség pánikba eshetett, az elnök s a kapitány is „érdesen” fogalmazott (Milák tartozik az országnak, Párizst vele kapcsolatban felejtsük el). A kapcsolat megszakadt, senki sem tudta, hol az úszó, vizes edzésről csak január végétől jött hír, az áprilisi bajnokságon meg sokan meglepődtek. Ilyen nincs, el lehet dobni a szakkönyveket, hallatszott. Kisvártatva, mert a szóbeszéd szerint az úszó továbbra sem járt gyakorolni rendesen, jobbnak látták már a vezetők semmit sem mondani (vagy ezt: ő egyedi utat jár).

Az 1:54 feletti Eb-eredmény nem oszlatta el a kételyeket (az enyémet sem), voltak, akik a párizsi indulásban sem hittek már, aztán az 1:52.72-es középfutam felszöktette a reményt. Magam bízni akartam, hogy a világcsúcsától 400 vegyesen némileg elmaradt francia a „lassú medencében” 200 pillangón sem lesz a fukuokai 1:52.43-nál lényegesen jobb talán, így az arany úgy 1:51.7-1:51.8 körüli idővel elérhető. Nem így lett, az élete versenyére kényszerített, bődületes állóképességű Marchand lehajrázta Milákot, aki mindent megtett, amit – jelen állapotában – megtenni tudott. S aki ideje részeit legtökéletesebb versenye – az első világcsúcs (1:50.73) – részidőivel összeveti, látni fogja, mi volt a vereség oka. 24.66, 52.88, 1:21.57, 1:50.73 – ezek a 2019-es részidők. 24.32, 52,86, 1:21,52, 1:51.75 – ezek a mostaniak. Milák rajt utáni kidelfinezése sokat javult, ez már a 2023-as ob-n föltűnhetett, ezért lett az első ötven gyorsabb ma. A 100-as és a 150-es részidő a kvangdzsuiéval szinte századra megegyezik, de a végső ötven ott 29.16, itt 30.23 (ez két méter „hátrányt” jelent)! Nyilvánvaló: az utolsó év történései s a „hibrid” felkészülés után úszónk állóképessége a 2019–2022 közötti szintet nem érte el. S – arany ide vagy oda – erre utal 100-as eredménye is. Tokióban az Európa-csúcsnál (49.68) az első ötvenet 23.65-re, a másodikat 26.03-ra (!) úszta, most 23.40-re (megint a jobb rajt) és 26.50-re. Mert 100-on is kell az erőnlét, csak másképp némileg! A tokiói második ötvennel világcsúcsig (49.43) ért volna most, ám tökéletesen versenyzett, így Milák diadalát a 2021-es időnél gyengébb 49.90 ellenére főhajtás illeti!

S még valamiről, amit igen fontosnak gondolok. Ami történt, annak kapcsán új útról beszélni fölösleges, ezt az „utat” egy kölcsönösen (!) kényszerpályás állapot erőszakolta ki, amit esély sem lehetett 2023 őszétől feloldani. Állítom: amit Milák Kristóf tett (és nem tett), az nem az ő jelleme, pláne „nagy arca” következménye volt, s amennyire állapota engedte – hogyan, kiknek segítségével, nem tudom –, mindent megtett a sikerért. Ez ennyire volt elég, s adjunk hálát neki és a sorsnak, hogy zsenijének köszönhetően az aranyat is összehozta. Vélem, e determináltságától is szorított ember nagyon sokat gyötrődhetett, s mondjon bármit majd, ezt az ezüstöt sosem fogja fénylőnek látni igazán. Tudja, mi történt, s azt is, hogy az egyedi zsenialitásnak nemcsak az áldásai, de a határai is megmutatkoznak néhanap.

 A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!