Isteni volt – Csurka Gergely publicisztikája

Wimbledonban, sok más mellett, van egy múzeum is, ahol az egyik terem afféle ütőtörténelem: évszázados távlatban a szentélyben valaha használt rakettek típusai, egyszerre emlékidézés és fejlődéstörténet. Az egyes korszakok mellett magyarázó tablók függenek – a jelenkorban divatozó eszközpark mellett az alábbi szöveggel: „A ma használt könnyűsúlyú kereteket az űrkorszakból ismert anyagokból gyártják, grafitból, boronból, titániumból és kerámiából, a fejük nagy méretű, sőt lehet túlméretes is. Ezek teljesen átalakították a játék arculatát: ma az erőtenisz képviselői dominálnak, köszönhetően a nagy pörgetéseknek. A szerva-röptézők, illetve azok, akik a finom, rafinált megoldásokat preferálják, gyakorlatilag eltűntek.” „A ma használt könnyűsúlyú kereteket az űrkorszakból ismert anyagokból gyártják, grafitból, boronból, titániumból és kerámiából, a fejük nagy méretű, sőt lehet túlméretes is. Ezek teljesen átalakították a játék arculatát: ma az erőtenisz képviselői dominálnak, köszönhetően a nagy pörgetéseknek. A szerva-röptézők, illetve azok, akik a finom, rafinált megoldásokat preferálják, gyakorlatilag eltűntek.”

Ahogy a Roger Federerről valaha írt ódák közül a legnagyszerűbbnek számító, David Foster Wallace tollából született műben a kiváló amerikai író megjegyzi: ha nem előbb, de mondjuk Federer negyedik wimbledoni diadala után a múzeum egyik munkatársa igazán levehette volna ezt a tablót a falról, kissé átírni az utolsó mondatot. Elvégre Federer húsz éven át volt a két lábon járó (futó) cáfolata annak, hogy az erőtenisz dominál. Épp Wimbledonban bizonyította be, hogy a szerva-röpte továbbra is a legmagasabb szinten művelhető. Továbbá ott, meg mindenütt, ahol pályára lépett, szinte minden egyes labdamenetben tanúbizonyságát adta annak, miképpen lehet uralni a világot finom, rafinált megoldásokkal.

Most, hogy a sportág valaha volt legnagyobb mestere végleg letette a grafit (titánium, boron stb.) ütőjét, a sportcsatornákon, de különösen a közösségi médiában ömlenek ránk a Federer-klipek. Mivel a tenisz az egyik legnagyobb globális sportbiznisz, megszámlálhatatlan Facebook-profil ontja az úgynevezett „legemlékezetesebb” műfajú összeállításokat, hogy aszongya: Federer tíz legemlékezetesebb pontja az Australian Openen..., Párizsban..., Wimbledonban..., a US Openen..., az ATP Touron..., a Davis-kupában..., meg amikor hét meccslabdát hárítva nyert, meg amikor...

Ezek persze szubjektív összeállítások, elvégre Federer nem tíz, de legalább 150 igazán emlékezetes pontot ütött minden egyes Grand Slam-tornán (meg az összes többin, amerre járt), azaz a fekete öves teniszrajongók garantáltan felszisszennek, hogy jó, ezek is szépek voltak, de az a 2006-os ('08-as, '13-as stb.) hogyhogy nem került bele?! És akárhányat néz végig valaki, amellett, hogy megunhatatlan, minden egyes poén visszaigazolja annak a wimbledoni buszsofőrnek a megállapítását, akit Wallace idéz emlékezetes esszéjében: Federert nézni „baromira vallásközeli élmény”.

Amellett, hogy a nép egyszerű gyermekeinek nyersen lényegre törő megállapításainál képtelenség jobbat találni, leszögezhető: ahogy Roger Federer játszotta a teniszt, az valóban leginkább egy földre szállt istenségre emlékeztetett.

Ezer és egy dolgot mondtak arról, mennyire lenyűgöző volt a tenyerese. Hogy évtizedekkel kitolta az egykezes fonák lassú elmúlását (ahogy őt Sampras, Edberg és Becker inspirálta, úgy miatta üti így a labdát a maiak közül Cicipasz, Shapovalov és Musetti; ugyanakkor tény, a jelenlegi világranglista top 100-ában mindössze hét (!!!) játékos maradt, aki egykezes fonákkal operál...). Hogy – a wimbledoni tablókészítők nagyobb dicsőségére – még életben tartotta a teniszben egykoron alapnak számító szerva-röpte játékot. Hogy senki nem tudott olyan félelmetes pontossággal, erővel és változatosággal adogatni, mint ő. Hogy a lábmunkájában a gyorsaság mellett az elképesztő hatékonyságú irányváltások milyen döbbenetes ütéseket tettek lehetővé. Hogy John McEnroe óta senki sem olvasta így a játékot, ám még a páratlan érzékkel megáldott amerikai zseni sem ütött olyan szögeket, látott meg olyan befejezési lehetőségeket, mint a svájci géniusz.

Andre Agassi mondta róla (Rod Laver óta az első, és Federer előtt az utolsó, aki mind a négy GS-tornán nyerni tudott), hogy Federer az a típusú játékos, akivel szemben soha, egyetlen pillanatig sem érezhette magát biztonságban. Azaz bárhogy is ütötte meg a labdát, a pálya bármely pontjára, bármilyen erővel, bármilyen szögben, készen kellett állnia arra, hogy Federer nem csupán visszateszi – miközben a mezőny fele el sem indult volna az adott labdára... –, de esetleg olyan megoldást talál, hogy onnantól már ő irányítja a menetet.

Az egészet elüthetnénk persze egy jópofa varázslózással vagy félistenezéssel (apropó, elütés: Roger őfelségénél senki sem csalta be hatékonyabban a hálóhoz a röptézésben nem igazán jártas vetélytársakat azzal a félelmetes fonáknyesésével, amit kizárólag az egykezes változatban lehet ennyire elképesztő tökéletességgel kivitelezni, hogy aztán jöhessen a menetet lezáró elütés) – ám egy ilyen világnagyságról, aki ennyi időn át uralta a világ egyik legnépszerűbb egyéni sportágát, ennél azért többet illik mondani.

Ami Federert ennyire kiemelte az egyébként egyaránt tökéletes kondiban lévő, taktikai repertoár és ütéstechnika tekintetében elsőrangúan felépített férfielitből, az a mindenki másnál egyedibb gömbérzéke, valamint az anticipációs képessége. Elvégre itt a ranglista századikjának is bikamód ütős a szervája, be tudja bombázni a tenyerest a vonal mellé, zergegyorsaságú a lába, bírja a harmadik-negyedik-ötödik szettet is – és mégis: Federer fölöttük járt, libegett, szárnyalt.

Bár idővel feltűnt Rafa Nadal, majd hamarosan Novak Djokovics is, hogy legyen két igen jelentős ellensúlya a svájci már-már unalmasan fullasztóvá váló fölényének – ezzel egyszersmind kezdetét vette a teniszhistória három legcsodálatosabb rivalizálása –, Roger mégis más volt. Mert ő épp azzal lógott ki az erő/atom/űrtenisz korszakból, hogy nem a vonalbírók székei előtt egy méterrel játszotta a meccseit, hanem az alapvonal mögött néhány lépéssel helyezkedve, a labdák túlnyomó többségét felszálló ágban ütve meg, ezzel helyezve irdatlan nyomás alá az aktuális ellenfelet, elvégre minden a megszokottnál hamarabb jött vissza az ő oldaláról, hol erősebben, hol rafkósabban, hol egészen lehetetlen ívben és szögben. Márpedig ott, ahol centik és másodpercek töredékei döntenek, ez a stílus, amennyiben a tökély szintjén műveli valaki – és Federer mind közül a legtökéletesebben csinálta –, gyakorlatilag ellenállhatatlanná teszi a játékost.

Mindez leírva a nagyszerűségében is egyszerű, a tévén nézve lenyűgöző, ám – ahogy Wallace is írta, és nekem is volt szerencsém megtapasztalni – igazán csak akkor értékelheti az ember a maga teljességében, ha látta Federert élőben is játszani. Vagy ha nem, akkor legalább látta a mai férfiteniszt egy relatíve nagy profi viadal szintjén. Mert akkor tudja, hogy mindaz, amit Federer csinált, tényleg semmi addigihoz nem hasonlító dimenziója a sportágnak. A televízió ugyanis nem adja vissza a valódi sebességét, sem a labdának, sem a lábnak, sem a kéznek. Az, hogy felülről és hátulról mutatja a kamera a meneteket, sokat levesz a toptenisz dinamikájából. Az kizárólag élőben jön át, milyen elképesztő reakcióidő és mozgáskészség szükséges ahhoz, hogy valaki a labda mögött legyen – ez az alap ugyebár, különben esély sincs normálisan megjátszani –, és ha ott van, akkor úgy üsse meg, hogy ő irányítsa a menetet, netán sikerüljön lezárnia.

Federer nagysága abban van, hogy mindezt mindenki másnál fenomenálisabban csinálta, gyönyörűen, érzékien, továbbá huszonöt éven keresztül. Ez az, ami annak ellenére a világ tetejére helyezi, hogy ő, az idén a 22.-et nyerő Nadallal és a 21.-et megszerző Djokoviccsal ellentétben végül 20 Grand Slam-trófeánál „állt meg” – igaz, elsőként érte el ezt az álomhatárt. Hogy 16 évesen a profik közé lépett – és 41 esztendősen köszönt el. Hogy csaknem két és fél évtizeden keresztül volt képes ezt a mágikus játékot produkálni, különösen az első, 2003-as wimbledoni trófea megszerzése után lendülve bele (valahára bebizonyítva, hogy lelki törékenysége ellenére mégiscsak képes a legnagyobb tornán diadalmaskodni). És mindezt légies könnyedséggel adta elő azon a terepen, ahol régóta egy törvény létezik: „vagy én ölöm meg őt, vagy ő öl meg engem”. Federernél valahogy sosem ennek a jegyében születtek a nyerő ütések. Nem Nadal vicsora vagy Djokovics gyilkos tekintete kísérte a brutálisan megpörgetett labdát „utolsó útjára”, hanem egy halovány mosoly, a JÁTÉKOS szelíd pillantása. A svédek kedves top 10-es iparosa, Jonas Björkman az egyik wimbledoni elődöntőjük után – melyben Federer konkrétan rommá verte szegényt – nem üres tekintettel próbált eloldalogni, hanem kiállt a média elé, és közölte: „Hálát adok a sorsnak, hogy a legjobb helyről élvezhettem végig azt, amikor Roger tökéletesen teniszezik.”

Na igen, Federert valahogy mindenki szerette. Hiszen ennyi siker mellett mindvégig megmaradt alázatosnak, játékostársnak, embernek, akinek sohasem volt balhéja (és feladott meccse sem, pedig 1500-szor lépett pályára!), akinek a tizenikszedik GS-trófea átvétele után is bármikor el tudott csuklani a hangja, aki a jelen és a jövő generációinak, így a játékfelfogásával őt idéző világelsőnek, Carlos Alcaraznak is első számú példaképévé vált.

Egyik búcsúinterjújában szerényen megjegyezte: „Mindenki keresse meg a saját stílusát, ami hozzá a legjobban illik. Nem kell feltétlenül úgy játszania senkinek, mint nekem.”

Igaz – leginkább azért, mert úgy senki sem fog tudni, Roger.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!