Carlitos útja – Ruszanov András publicisztikája

A jó bor olyan, mint a nők, az idő csak tökéletesíti őket. E gondolatmenet alapján három és fél esztendeje készülök papírra vetni Carlos Alcaraz zsenge korához képest eseményekben gazdag életéről fogant érzéseimet. Anno 2020-ban állt szándékomban először deklarálni – dacolva a tamáskodók támadásaival –, hogy új vezér kopogtat a sportág ajtaján. Azon a győzelmeken át a halhatatlansághoz vezető bejáraton, amelyet az elmúlt két évtized alatt a Federer, Nadal, Djokovics, Murray, Wawrinka kvintett úgy bereteszelt, hogy halandó ütőforgató – néhány jeles kivételtől eltekintve – be nem tehette rajta a lábát. Az idő tájt főhősünk éppen második challengerversenyét nyerte meg sorrendben (majd a következő döntőben kikapott Piros Zsombortól), aztán első ATP-főtáblás mérkőzésén a riói torna 7. kiemeltjét, Ramos-Vinolast búcsúztatta. De hogyan! Aki látta azt a mérkőzést, tudja, miről beszélek, és a spanyolok üdvöskéjével együtt sohasem felejti el a hajnali háromig tartó 217 perces csatát a Guga Kuerten-pályán. Az ibériai félsziget addig is ontotta a feltörekvő, ambiciózus teniszezőket, ám Rafael Nadal auráját és klasszisát idéző „világmárka” egyikükből sem formálódott.

Egészen mostanáig, de ami ennél fontosabb, Alcaraz a spanyol ajkú rajongók mellett még azokat is lázba hozza, akik Roger Federer kényszerű távoztával többet foglalkoztak a negyvenhez közelítő sztárok gerontológiájával, mint a sportág jövőjének letéteményeseivel. Gondoltam, megérett az idő (és vele együtt hősünk), hogy egy futónál hosszabb pillantással kísérjük pályáját. Akkor egy első fordulós részsiker és történetünk főszereplőjéről kellő információk hiányában puszta szenzációhajhászásnak tűnt volna irományom. Ehelyett neki posztot szentelve a világhálón új Nadalként aposztrofáltam az akkor a világranglista 406. helyén tanyázó Carlitost (a Carlos becézett alakja), és felvettem a kapcsolatot az edzőjével, a korábbi Grand Slam-bajnok és világelső Juan Carlos Ferreróval. Egy hónappal később életünk részévé vált a koronavírus, ekképp a téma is parkolópályára került 2021 végéig.

Akkor a jövő nemzedék legtehetségesebb játékosainak kiírt évzáró viadalt (Next Gen) nyerte meg az ifjú titán, aki időközben már a világ legjobb ötven játékosa közé küzdötte fel magát. Valami még ekkor is azt súgta, várjak: ez a srác még tartogat vaskos meglepetéseket. Az élet és a 2022-es esztendő igazolta megérzésemet. Röpke néhány hónap leforgása alatt a spanyol tinédzser végigsöpört a profi versenyeken, díszes serlegek és még impozánsabb skalpok kísérték útját, miközben felülírt megdönthetetlennek hitt rekordokat. Élete első masterscímének megszerzésével nemcsak mint az első spanyol férfi győztes vonult be a Miami Open történetébe, de a torna legfiatalabb nyertese is lett. A genius loci, azaz a hely szelleme, a hazai környezet varázsa Alcarazt is az érinthetetlen státusba röpítette, csakúgy, mint neves spanyol elődeit. Ékes bizonyíték erre, hogy tavaly óta egyszerűen nem talált legyőzőre hazai földön. Egy évvel ezelőtt Barcelonában már mint top tízes játékos emelhette magasba a torna alapítójáról, Godó grófjáról elnevezett trófeát, ezt követően Madridban 48 óra leforgása alatt mattolta a világranglista első három helyezettjét. Következett néhány meglepő vereség, azonban nyár végére kiváló időzítéssel visszaállt a nyerő formula: kéthetes menetelés következett New Yorkban. Meccsről meccsre emelte a színvonalat, egyik emlékezetesebb performansz követte a másikat, és néhány órával azután, hogy Angliában váltás volt a monarchia élén, egy másik Károly is trónra lépett – a US Openen.

Noha minden idők legfiatalabb világelsőjeként nyerte meg pályafutása első Grand Slamjét, a fanyalgók tábora sem lankadt: Novak Djokovics távollétében (aki oltatlanul nem léphetett be az Egyesült Államokba) nem teljes értékű a siker. Ez utóbbi hiányérzet, illetve Carlosnak a párizsi mastersviadalon szerzett sérülése csak tovább napolta e sorok publikálását. Lemondta a vb-t, a Davis-kupa-döntős részvételt, mégis a legifjabb (és első tinédzser) világelsőként zárta az idényt.

Nyolc hét pauza után Abu-Dzabiban lépett először pályára, de már a bemelegítésnél látszott, hosszú út vezet vissza a csúcsra. Andrej Rubljov és Casper Ruud is simán megverte, hiába vitte előre a szíve, a lábmunkája még nem volt a régi. Viszont rögvest szemet szúrt, hogy trénere az edzésen szó szerint, a pályán kívül pedig lélekben mindig mögötte állt. Aki ismeri az „El Mosquito” becenevű edzőt, sejtheti, hogy öt évvel ezelőtti első találkozásukkor nem könnyed teadélután idilli képében festette le Carlosnak a rájuk váró munka mennyiségét. Mégsem hátrált meg a tanítvány, mivel a Murcia elővárosában élő Alcaraz családban a tenisz az első számú sportág. Apuka egykoron hazája top 40-ese volt, később a helyi klub igazgatójaként nem a véletlenre, hanem két képzett edzőre, Bosquéra és Navarróra bízta a fiát. Utóbbi a mai napig emlegeti, amikor először látta az apjával ütögető négyéves kisfiút: „Már akkor olyan technikával ütött, ami irreális ebben az életkorban.” Sorra nyerte a korosztályos tornákat, Európa-bajnok, majd Budapesten junior Davis-kupa-győztes lett. Ferrero ezután került képbe, és azóta is tart az egymásba vetett hiten és megbonthatatlan bizalmon alapuló összhang közöttük. Amikor Abu-Dzabiban Alcarazt Ferreróról és a vele kapcsolatos emlékeiről faggattam, mosolyogva válaszolta: „Rengeteg videót láttam róla, de hogy melyik volt az első, arra bevallom őszintén, nem emlékszem.” Korát tekintve (kilencéves volt, amikor Ferrero visszavonult) ez nem meglepő, az annál inkább, hogy ugyanúgy élvez minden pályán és azon kívül töltött percet. Búcsúzásként egy „Feliz Navidaddal” (Boldog karácsonyt!) váltunk el egymástól, és azzal a reménnyel, hogy az ausztrál nyárban végre teljesül a vágya, megmérkőzhet Djokoviccsal, mert szavaival élve, „ha a legjobb akarsz lenni, akkor a világ legjobb játékosát kell legyőznöd”. S bevallom, e régóta várt mérkőzés víziójának tudatával már jómagam is türelmetlenül készülődtem, hogy e róla szóló sorok végre napvilágot lássanak.

Aztán egy húzódás keresztülhúzta mindenki számítását, nem láthattuk őt Melbourne-ben, s ezzel a világelsőség is visszaszállt a szerbre. A spanyol teniszező már akkor több hetet töltött a lista élén, mint ahányadik életévében járt (20). Februárban Dél-Amerika felé vette az irányt, ahol két comb­izomsérülés közé két finálét „ékelt”. Tíz nap szünet, és jöhetett Indian Wells, ahol szettveszteség nélkül szerezte meg a tornagyőzelmet. Miamiban, címvédőként Jannik Sinner állította meg, de az otthoni (Barcelona, Madrid) veretlenségi széria az idén sem került veszélybe. A Roland Garrosra hangolás utolsó állomásán, Rómában viszont nem jött össze neki a harmadik salakos strigula: Marozsán Fábián hatalmas meglepetésre ejtette ki a 32 között. Két héttel később, Párizsban már az elődöntőben randevúzott Djokoviccsal, de a hőn áhított összecsapáson csupán két játszmáig volt partiban. A vereség fájt, de a sebek nyalogatása nem szokása a spanyolnak, ahogyan Nadal pályafutása is megtanította nekünk: a sebzett bika a legfélelmetesebb ellenfél.

Mondhatni, zéró füves pályás tapasztalattal vágott neki a ködös Albionnak, hogy háromhetes gyorstalpalón megismételje 22-szeres Grand Slam-bajnok földijének 2008-as mutatványát; egymás után begyűjtse a világ két klasszikus füves tornájának első helyét. Már a queensi elsősége is meghökkentette a szakmát, amit pedig Wimbledonban művelt, az tényleg a legnagyobbak közé emelte. Nadalnak három döntőre volt szüksége, mire megtörte Federer uralmát, Alcaraz fordulóról fordulóra akklimatizálódott, hol szélben, hol behúzott tetővel vagy anélkül, átvágtatott a mezőnyön. Nem holmi bús képű Don Quijote-i lovagregényhősként, hanem a modern kor örökké vidám, pozitív energiát árasztó bajnokidoljaként, a döntőben Djokovics legyőzésével sporttörténelmet írt.

Amikor a wimbledoni sajtószobában először megjelent a teniszvödörre emlékeztető új fejfedőjében, sokan csak mosolyogtak. Két hét múltán a spanyol újságírók mindegyike már ezt viselte, a gyártó cég kifogyott a készletből, Alcaraz pedig állítja: a sapka volt a siker kulcsa.

A wimbledoni centerpálya már csendes, kialudtak a fények, a helyhez és az ott történtekhez Shakespeare II. Richárdjának vaskos szavai illenek, amelyek tenisznyelven így hangzanának: „Küldd el híveim, hadd lássák a Nagy Hármas éje után Alcaraz hajnalát.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!