Reménysugarak? – N. Pál József publicisztikája

Úszni úgy tudok, hogy nem fulladnék a medencébe, ám mégis e sportág rabja lettem tízévesen. Turóczy Juditért szorítottam a mexikói olimpián – nyolcadik lett a 100 gyors döntőjében, egyéni csúcsától elmaradva, nem értettem, ez hogy lehet! –, de a 14 éves Gyarmati Andrea – az ötödik helyet szerezte meg 100 pillangón s háton – nevét is megjegyeztem. Vonzalmamat a '69 nyári Európa-kupa-viadal – Hargitay András feltűnése például – srófolta tovább, majd a '70-es Eb Barcelonában. Gyarmati két aranya, a tizennégyet alig elütő Hargitay két döntős helye valósággal felvillanyozott. Münchent nagy reménnyel vártam már, Gyarmati Andutól (így mondtuk) reméltem aranyat, de csupán bronzérmet ért el. Száz háton ezüstöt nyert ugyan, de e távon – tudtam a korábbi időeredményeket – nem gondoltam győzelemre, Hargitay bronza 400 vegyesen viszont mámorossá tett, amit a következő évek eredményei – a '73-as vb sikere, a '74-es világcsúcs, a '75-ös vb dupla győzelme – meg is erősítettek aztán.

Az úszás – mondják – unalmas, ha nincs kinek szurkolni, egy-egy időeredmény (pláne részidő) önmagában a kutyát sem érdekli. Lehet, így van, de én megyek szembe a világgal, tán értelmetlenül, ám rendületlenül. Ez – meg az egykor több, aztán kevesebb magyar sikert ígérő atlétika – az a két sportág, amit minden formájában, gyerekek vetélkedésétől az olimpiai döntőig nézni tudok, s a számszerű eredmények is lekötnek.

Miért lett így, nem tudom, de az igazságosságra – a mérhetőségre – vonatkozó, bennem rekedt gyermekes áhítatnak része lehet ebben. Szeretem, ha a „jobb” győz, ha a verseny nem úgy kezdődik, hogy a másik tudását el kell rontanom, ha nem bírói ítéleten múlik (múlhat) a dolog, ha az eredmény elfogult hevülések nélkül is könnyebben kalkulálható. Sőt, hiszem, e sportági sajátosság még a hozzáértés illúzióját is jobban megadhatja a figyelmesebb szurkolónak, aminek a valódi hozzáértéshez nincs köze természetesen.

Nem tehetek róla, jó ötven éve minden (főleg) hazai versenyt figyelek, s még egy országos bajnokság részidőiről is tudni akarok. A világversenyek előtt – sosem hangosan – „jósolok”, s nagyon (a montreali olimpia és Cseh László riói 200 pillangója kivételével leginkább) nem fogtam mellé még. A végeredmény titkos reményeimnél – kivéve Czene atlantai aranyát – mindig szerényebb lett valamivel, de ez a kívülállótól nem számonkérhető.

Tudjuk, Tokió első hetét – az úszóversenyek idejét – kellene élnünk éppen, ám mást hozott a sors. Egy évet várhatunk, s reménykedhetünk, hogy ennyit csupán! Mi lett volna idén, tippeltem rá persze, s mivel év eleji jóslatom nem bizonyítható, nem cáfolható, leírhatom. Úgy véltem: egy arany „biztos” (Milák, 200 pillangó), kettő erősen valószínű (Hosszú, 200 vegyes), három is (Hosszú, 400 vegyes), de az ördög – illetve Je Si-ven – nem alszik, négy józanul is elképzelhető (Rasovszky, 10 km, nyílt), öt nagy-nagy öröm, de szinte csoda lenne (Kapás, 200 pillangó). Mi lett volna valóban – nem egy, nem öt arany, erre gondolok –, sosem tudjuk meg, béke rá tehát.

Hiányoztak a versenyek, a márciusi ob különösen. Azóta karantén, betegség, bizonytalanság, felhorgadások, hogy mi végre dolgozzunk keményen, ha nincs konkrét cél, latolgatások, kinek jó, kinek rossz az egyéves késedelem, meg a „mindig igaza van” szurkoló össze-vissza jövendölései.

A Négy nemzet viadal ezért lett felüdülés, ha az eredmények az egy év múlva (remélhetőleg) eljövő olimpiai szereplés szempontjából következtetések levonására nem alkalmasak, akkor is. Vegyes a kép persze, voltak, akik jól, voltak, akik gyengébben úsztak (időeredményekre gondolok), örülni a versenylehetőségnek lehetett egyértelműen, de a látottakon meditálni így is megengedhető talán.

Ki hogy edzett az elmúlt hónapokban, nem tudom, teljes intenzitással aligha valaki a fellépők közül, ám ez a biológiai, lélektani körülményeket ismerve nem csodálható. A vírussal érintettek közül Kapás Boglárka jól úszott, még 200 gyorson is; 100 pillangón egyéni csúcsig ért, 200-on a vb-n győztes idejétől alig két másodperccel maradt el. Jó ránézni, látni kedélyét, bizalmát, alázatát, s hogy tisztában van a lehetőségeivel, alighanem. Ha egy év múlva 2:05-tel kezdődő idővel üt célba, Isten éltesse, minden, ami ezen felül lehet, a Teremtőre tartozik. Hosszú Katinka „relatíve” gyengén (4:42 400, 2:14 200 vegyesen) úszott, ami történt, az ő fölkészülésébe „kavart be” leginkább, de két dolog figyelemre érdemes. Interjúi szerint higgadtabb lett (nincs „ájronlédi”, ennek örülök), s noha világcsúcsától 400-on úgy 16, 200-on meg nyolc másodperccel maradt el, igen „arányosan” tette ezt. A hosszabb számban résztávonként átlagban négy, a rövidebben két másodperccel volt vékonyabb, mint rekordjai idején. Mint a csúcsoknál, oly elosztással úszott tehát, csak lassabban egyelőre. 2013 óta mindig „visszajött”, nem féltem őt.

Rasovszky Kristófot esélyesként említettem, s szeretném így gondolni egy év múlva is. Igaz, mindenki 10 kilométerre készül, s van Risztov Éva 2012-es tettéhez képest egy hátránya is: számolunk vele, számítunk reá! Jó versenyző, nincs baj a hozzáállásával, a szóba hozott „hátránnyal” kell megbirkóznia. Kalmár Ákos „nagy” idővel ért 1500-on célba, alázatot látok rajta, hallok ki szavaiból. Kis Gergő kilencéves országos csúcsa (14:45.66) legyen a következő cél, ami – minimum! – döntőt érhet a játékokon. Verrasztó Dávid jó idejét (4:14.41) illik szóba hozni, de vele kapcsolatban az olimpia szót – London óta – félek kiejteni.

Kós Hubert 17 éves kamasz, alig van hús rajta még, ám olyan időket ment a két vegyes számban (400: 4:15.57; 200: 1:59.06), amire nem volt – kétszázon – itthon példa eddig. Korszakokat összevetni – érdemben – nem szabad, de azért mondom: Darnyi 4:20.70-nél és 2:03.23-nál járt 18 (!) esztendősen, legendás 200-as világcsúcsát (1:59.36) meg három tizeddel verte az ifjú most. Nála gyorsabban e távot csak Cseh László, Kis Gergő (2009-ben cápadressz­ben) és Verrasztó Dávid (a 2011-es vb középdöntőjében) tette meg, s nem tudható, hol lehet a vége. Pillangón, háton klasszisnak tetszik, gyorson is jó feltehetően – bár a harmadik távon való igyekezet szétszedheti még az erejét –, ezért mellen kell nagyobbat javulnia, úgy, hogy maradjon szufla a végső 50 vagy 100 méterre is. Hiszem, mindkét számban döntős lehet Tokióban.

Milákról, hogy zseni, Sós Csaba a verseny előtt mondta ki rögtön a tehetség szó után, s arra – és nem többre! – gondolhatott: igen ritka alkati, élettani képességekkel áldotta meg a sors. A kapitánynak igaza van, s amit a versenyen láttunk, bizonyítja ezt (50 pillangón, 100 gyorson egyéni csúcs, 200 gyorson tőle jó, 100 pillangón világszínvonalú – századra ennyivel, 51.14-gyel lett Cseh László Rióban második! –, 200-on „megfelelő” idő). Nyilvánvaló: az elveszett „vízérzékre” – május végén beszélt erről –, a technikára ő „valamiért” villámgyorsan „rátalál”, a nagy egészbe már „csak” a munkát (igen sokat!) kell beletennie, ami most hiányzott a Margitszigeten. (Ezért „dobta le a vasmacskát” a 200 pillangó utolsó ötvenén – 31.37 lett, a világcsúcsnál 29.16! –, s a 200 gyors végén is ezért ment el mellette az osztrák, mint a gyorsvonat.) A zseni egyediséget, az egyediségnek az alkotásban (a romantika idején: a művészi alkotásban) való tökéletes kifejlését jelenti eredetileg – nem fejlődési fokot tehát! –, ma már nyakra-főre használjuk a szót ebédre, cikkre, üzleti sikerre, mindenre. Csínján kéne bánni vele, mert ha a versenyző szájába adjuk, rögvest nagyképűséget harsog az átlagszurkoló. Milák a kérdésre, ami a kapitány szavait idézte, annyit mondott: Csaba bának igaza van, de hozzátette, részben. Mert a munkát neki kell elvégeznie, ami nélkül a zseniális (tudniillik: egyedi, eredeti) alapképesség mit sem ér, se zenében, se irodalomban, se sportban, se sehol!

Fölfogta-e Milák Kristóf, milyen ritka képességet kapott a sorstól, nem tudom – a jelek szerint igen! –, de edzője, Selmeci Attila biztosan tudja ezt. Nehéz eset lehet, elhiszem, vélem, csak amerre ő akar, arra indul el, ám eddig minden lényeges esetben célba ért. Így lesz-e Tokióban is, nem zsenialitása kérdése csupán.