Sorsközösségben – N. Pál József publicisztikája

Rég történt, majd' ötven esztendeje, de ma is átmelegszik a szívem, ha rágondolok. A nyolcadikat kezdtük 1971 szeptemberében, s új magyartanárt kaptunk éppen. Zsidó Benedeknét, a húszas éveiben járó, törékeny szőke hölgyet, aki sorra szólított bennünket, ahogy ültünk, így kezdve az ismerkedést. Cseh László vagyok, mondta élénk, sodró humorú cimborám, s erre a tanárnő földerült. Igen, tényleg? Van egy kiváló hátúszó is a te neveden! Hogy Cseh Laci csodálkozott-e, nem emlékszem már, én nagyon, s a friss tanerő rögtön a szívembe lopta magát. Rövidesen kiderült: valóban imádta, figyelemmel kísérte a sport minden ága-bogát.

Rajtam kívül aligha érdekelt valakit a faluban akkor, ám lelkendezve néztem az országos bajnokságot egy hónappal előbb, s főleg Cseh László 100 háton elért 59.9-es idejének örvendtem igazán (az első percen belüli magyar idő volt e távon). Meglehet, már a '72-es olimpia dobogóján láttam őt, a verhetetlen „erfurti vasalódeszka”, az NDK-s Roland Matthes mellett. Másokban is bíztam rendületlenül, úgy három éve bolondultam az úszásért, még az ifjúsági vagy Budapest-bajnokság időit is próbáltam az újságból számontartani. Gyarmati Andrea – kétszeres Európa-bajnok lett '70-ben, Barcelonában – volt a nagy reményem, meg a nálam csak jó évvel korosabb Hargitay András, aki a '71 nyári ifi Eb-n hatszor (!) állt a dobogó tetején, s az egy évvel korábbi kontinenstornán is két döntőt úszott a felnőttek között, tizennégy évesen. De pontosan tudtam, kicsoda Patóh Magda, Turóczy Judit, Kaczander Ágnes, Szentirmay István (az első percen belüli 100 pillangós magyar), Borlóy Mátyás (ő meg 200 gyorson ment elsőnek két percen belül), a mellúszó Szabó Sándor és a többiek, a rekordokért – főleg, ha az egy „bűvös határ” áttörésével járt – pedig odavoltam.

Cseh László nevét – az 59.9 (csak hárman tudtak percen belül előtte Európában) meg osztálytársam miatt – nem volt nehéz becsben tartanom tehát, legföljebb bosszankodtam a következő két évben, miért nem javított idején az olimpián, s miért nem 59.51-nél előbb állt meg az órája a sportág első, '73-as világbajnokságán, ami az ötödik helyhez lett elég. 1974-ben a bécsi Európa-bajnokságon nem jutott döntőbe már, s hamarosan befejezte a versenyzést, alig túl a huszonharmadikon. Új világ jött az úszásban is, amire eredményekkel reagálni sem ő, sem az 1970 és 1973 között klasszis Gyarmati Andrea nem tudhatott.

Rosszkor született? Több volt benne, mint amennyi „kijött” belőle? Tény, hogy a magyar úszás „átmeneti”, a nemzetközi sikerekre nézvést apályosabb korszakában (Európa-bajnoki címet Katona József 1962-ben szerzett legutóbb) tűnt fel ő, midőn – Gyarmati kivételével – igazán nagy csillagot nem adott a sors nekünk, de Cseh a reményt ígérők közé tartozott. Ifjúsági Európa-bajnok lett 100 pillangón '67-ben tizenöt évesen (nem első volt e „műfajban”, mint sok helyütt olvasható – a 400 gyorson győztes jó barát, Borlóy Mátyás versenyét két nappal korábban rendezték Linköpingben! –, hanem a második), olimpián kétszer (1968, 1972) indult, az utóbbin a döntős 4x100-as vegyes váltó kezdő embere volt, a 100 hátat évekig (1968–73) uralta idehaza, s rekordját az ifjú klasszis, 1973-ban 200-on már vb-ezüstérmes Verrasztó Zoltán írta át. Megszállott, csak az úszást ismerő versenyző volt-e, nem tudom, ám a kérdés fogva tart. Képes-e az elme, a test s a lélek mindenre a nagy célért, ha tudván tudja, hogy lemondással, odaadással, áldozattal is legföljebb második lehetek? Nos, Cseh Lászlónak a nemcsak legyőzhetetlen, de '68–73 közt háton egyszerűen megközelíthetetlen Roland Matthest dobta ki „mélytudati mércéül” a sors! Bizony, a sors, a nagy rendező, ami – meglehet – mégiscsak ismétli önmagát néhanap.

Igen, a fiú, ifjabb Cseh László, aki úszózseninek született, s aki az apa reménye, öröme és vigasza volt hitem szerint. Ismernék-e az úszók társadalmán kívül élők is, ha fia nem e sportág egyedi óriásává nő, nem illő súllyal kérdezni most, azért sem, mert benne nem elveszett álma beteljesítőjét, hírneve meghosszabbítóját, hanem a szeretet parancsa szerint való életre szólító ajándékot látott ő alighanem. A teremtett világ gondozásának ritka alkalmát, s aki ennek jegyében élt állhatatos odaadással, amíg élhetett. Amikor a fiú kivételes tehetsége – az ezredforduló táján – egyértelműen megmutatkozott, új értelmet kapott az apa élete. Mondják, fáradságot nem ismerve hordta edzésre a gyereket, kísérte versenyeire, papucsot a lábára, köpenyt a vállára, törülközőt a kezébe ő adott, az étkezésére is figyelt, mindig mindenről elmondta véleményét, de a szakmai munkába nem szólt bele sosem.

Hogy milyen csúcseredmény lehetőségére gondolhatott idősebb Cseh László a szíve mélyén, az ő titka marad, ám a 2003-as vb-ezüstje után (ez volt a fiú első érme felnőtt „nagymedencés” világversenyen) nem lehetett kétséges a cél. Ama látványos 400 vegyessel – Darnyi Tamás csúcsán javított nagyot tizenhét és fél évesen – az emberi, sportolói önbecsülés is kívánta feladat „adta magát”, ami az összehasonlíthatatlanul nagyobb háttérrel, valószerűtlen alkati, fizikai adottságokkal bíró, már két éve világcsúcsokat szóró amerikai legyőzése lehetett csupán, a világelsőség megszerzésével együtt természetesen. Michael Phelps, az „űrlény”, aki a (vegyes)úszást átrendezve, a kezdéssel (jó három másodperccel gyorsabban tette meg a 100 pillangós résztávot, mint addig bárki más!), s a „kidelfinezés” tökélyre vitelével „megbolondítva” adott kihívást mindenkinek, a fiú pályafutásának a sorsa lett kivédhetetlenül. Mit gondolt, mit mondott a Matthes emlékét is őrző apa szeretett fiának emberileg, szakmailag erről, nem tudom, de hogy a helyzet fölemelő és szorongató heroizmusát mélyen átérezhette, abban biztos vagyok.

Bevallom: hittem, hogy a fiúnál csak fél évvel idősebb, ám korábban „férfiasodott” amerikai 1.7 másodperces előnye Athénra (2004) eltüntethető, aztán ama lábtörés – három héttel az olimpia előtt – lelombozott. S hittem – hinni akartam – a sikerben 2005-ben (Cseh győzött a vb-n, de a „lazázó” amerikai nem indult 400 vegyesen), s 2006-ban is (nem találkoztak abban az évben), egészen a 2007 tavaszán rendezett melbourne-i vb utolsó napjáig. A most keményen készülő Phelps bődületes világrekordokat úszott 200 gyorson, pillangón s a két vegyes számban is. Demoralizáló, mondta Cseh az újság híradása szerint, s kedves távján a tervezett időtől úgy hat-hét másodperccel elmaradt. Mit érezhettek, s mit érezhetett az apa akkor, akiben a remény, a szívszakadásig való hit, bizalom, hogy mégis sikerülhet, a józan belátás képességével bizonnyal egyszerre élt? Fölkészíthette-e arra fiát, hogy tegyen meg mindent, amit megtehet továbbra is, ám lehet boldogan élni ötkarikás arany nélkül itt a földön? Peking (2008) három bravúrezüstje azt bizonyította, hogy igen.

A négy olimpia közül ez az, ahol Laci „egyben volt”, s csipetnyi frusztráció nélkül versenyzett alighanem. Egy jelenet él bennem. A 200 vegyes (a harmadik szám, két ezüst után) döntőjét nézi szűk körben az apa Halászteleken a kíváncsi kamera előtt. Alaposan bekezd a fiú, háton vágtat, s öt századdal (ő is világcsúcsrészidőn belül) fordul Phelps mögött. „Bátor”, mondja az apa a társaságnak, aztán a fordulóval méteres előnyt szerez az amerikai, de az ezüst megvan megint, egy századdal a másik „erőmű”, Ryan Lochte előtt, aminek örülni illik. Én meg érezni vélem, hogy a szíve majd' meghasad.

S mire gondolt Rio idején, a 200 pillangó döntőjekor (amit Cseh Lászlónak Phelps jelenlétében is meg kellett volna nyernie)? Rég – tán Wichmann-nak '80-ban – szurkoltam ennyire valakinek a tüneményes 2015-ös vb és a 2016 májusi Eb után, midőn az utóbbit – ezzel nyugtatgatom magam makacsul – ki kellett volna hagynia! Mi történt, fölkészülési hiba vagy a sors verte „démonok” lettek úrrá az úszón megint, nem firtatom, csak a tétova fájdalom s a megmaradt csodálat kevercse rezeg bennem tovább, meg a hit, hogy a lélek békéjénél nincs fontosabb.

Kísérje béke az apát, aki a fiút adta nekünk! Neked vigasztalódást, Lacika!